Egyetemi tevékenysége
Egyetemi tevékenysége
Két előadástípust kedvelt: a korszakösszefoglalót s a portrérajzolót. Ki nem adta őket, tanítványai jegyzeteiben maradtak fönn. Horváth János szerint irodalomtörténetünk jelentékeny rendszerezése rejtezik bennük. Véleménye azonban, úgy látszik, itt még kevésbé áll meg, mint az Arany-könyvvel kapcsolatban. Riedl központi eszméje az, hogy a magyar irodalom rugója és funkciója az "állam és a faj fenntartása"; ez a magyar nemesi-polgárira áthangolt gervinusi gondolat minden műve felett ott lebeg mint végső program, de a részleteket nem hatja át rendszerező erőként. Az anyagból kifejtett rendszer és koncepció többnyire nincs is előadásaiban. Mégis, igen határozottan összefogja őket valami: az előadó közéleti, társadalmi törekvése s egy magasrendű társadalmi-művelődési értelmű didaxis. "Más tantárgyaknál – így fejezte be a 17–18. századot tárgyaló kettős szemesztert – szorosan véve eleget tett a tanár, ha az ismereteket pontosan közölte és elsajátíttatta tanítványaival; a literatúrában nem. Itt az ismeretek talán nem is lényegesek; fontosabb itt az, hogy az irodalmi anyagot ne csak megismertessük, hanem megkedveltessük. Megkedveltetni a magyar költészetet annyit tesz, úgy 993gondolom, mint a magyar faj, a magyar állam regenerációján dolgozni. E regeneráció attól a jövőtől függ, melyet önök fognak előkészíteni." Miközben a válságtünetek egyre jobban szaporodtak, s a Gyulai-féle liberális-nemzeti szemlélet alól egyre jobban csúszott ki a talaj: Riedlben újra s egyre jobban előtérbe lépett a kultúrideológus. S egyre több bizonyítékát adta annak, hogy a félmúlt nagy külföldi jelenségei közül legközelebbi rokonságot a fiatal Renannal, A tudomány jövője írójával és vallásos hitű hivőjével tart. A nemesi s klerikális hatalom országában ugyan nem fejthette ki azt a comte-i, renani gondolatot, hogy a tudomány-művészet lép a vallás helyébe, de szentül hitte – s annyit még a katedráról is megkockáztatott –, hogy a tudomány– művészet a vallással és a joggal egyenlő értékű, sőt folyton fokozódó szerepű állam- és társadalom-összetartó erő (A régi magyar irodalom, bevezetés). Ám nem egyik vagy másik tudományos vagy filozófiai irányban bízott, hanem általában a tudományban, a művelődésben. Ki is fejtette: "Fontosnak tartom azt, hogy legyünk (már mi, kik a literatúrát tudományos stúdiumnak tekintjük) ítéleteinkben eklektikusak… Nem az ítélet a cél. Mi azt óhajtjuk, hogy az irodalmi mű mintegy feltárja magát." S nemcsak különböző íróknál érvényesít más-más szemléleti alapú, magyarázó elvet, hanem ugyanannak az életműnek különféle problémáinál is; mindig azt az elvet, elméletet választja, amelyik az adott jelenségnél legjobb magyarázattal szolgálhat. Így Mikszáth-előadásában Darwin "struggle for life"-elve éppúgy értelmező funkciót kap, mint Asbóth János konzervatív falu-város ellentét magyarázata, Bartels Heimatkunst-felfogása vagy a német romantika, Schlegelék kereszténység-antiquitas, klasszika-romantika ellentétpárja. Komjáthyt Mach érzetkomplexum-tanával, Madáchot, a kiábrándultságot E. Hartmannak a dezillúzióról adott magyarázatával, Petőfit Fouillet-nek az "eszme-erő"-ról vallott felfogásával, Vajdát a kor biologizmusának elveivel igyekszik megragadni és értelmezni. Mind e magyarázó elveket, úgy vélte, a tudomány balhiteket romboló szkepszise, világmagyarázó s megváltó erőfeszítése hozta létre, mindenikben van igazság, meg kell hát ismernünk őket, hogy egy új reformkort teremtő műveltségre tegyünk szert. Mert "Magyarországnak műveltsége a legfőbb életkérdése: Magyarország művelt lesz, vagy nem lesz" (A régi magyar irodalom, zárszó).
A valódi rendszerezést, természetesen, még egy korszakon s egy írón belül is lehetetlenné tette ez a szemlélet. Ha összeférhetne e két szó: impresszionista és tudós, ő valóban az impresszionista tudós példája lehetne, csakhogy nem Lemaître hivalkodó, programszerű, hanem Renannak legyőzni szándékolt, de legyőzni nem bírt szubjektivitása alapján. A magyar értelmiségi kispolgár ellentmondásos, felemás helyzetéből folyt Riedlnek e hajlammá gyökeresedő, gátló tulajdonsága. Küzdött ellene; majd minden előadás előtt pontokba szedve adta rendszerező elveit s módszerét. "Melyek ezek a főelvek – kérdi a Régi magyar irodalom bevezetőjében. Talán 8-10-et fogok mondani", s ezeket sorolja föl: a terminológia tisztázása, az eredeti forráshoz való visszatérés, az összefüggések keresése más művekkel és irodalmakkal, a korszak központi jelenségének kutatása, az eddigi felfogás ismerete, a kor rekonstruálása. S bár többnyire nem azonos aspektusú kategóriák ezek, s a továbbiakban módosulnak is: jórészt taine-i jellegűek. "A literatúra történet eszménye az volna, ha meg tudnók határozni úgy, mint a fizikus a természettudományi 994törvényeket, az irodalmi produkciónak törvényeit" – mondja ugyanitt. Eljárásmódja – íróportréitól eltekintve – mégis inkább a kultúrtörténeti iskoláé, főképp a rekonstruálással való értelmezés tekintetében, s a Scherer-féle pozitivizmusé. Ott igazán jó, ahol egy-egy korszakot, egyéniséget állóképszerűen fölidéz, fővonásaival jellemez, leír. Mint a Scherer-iskola, vonzódik a kifejlett jellemű korszakokhoz, főképp a "virágkorokhoz", s azokhoz, amelyekhez pozitivista, liberális, fölvilágosult szemlélete vág. A középkor tehát jórészt itt is kicsúszik kezéből, a barokkal pedig szinte nem tud mit kezdeni. Igyekszik tehát e fontos jelenségek közül minél többet elő- vagy utóreneszánszként, illetőleg előfelvilágosodásként fölfogni. Mint már Horváth észrevette: az átmeneti korszakokhoz, az elhaló s keletkező jelenségek megragadásához nincs érzéke, s ennek a roppantul ellentmondásos, kispolgári, eklektikus szemléletnek alapján, mely teljesen alkalmatlan fejlődést megragadó filozófiai szemlélet létrehozására: nem is lehet. Ezért is, s tán francia hatásra, megkerülve a fejlődés-problémát, rendszerint a századok szerinti korszakolást választja. S az egységes, átgondolt szemléleten nyugvó ítélet hiányának következményeit a szintézist illetően fokozta az, hogy ízlése is egyenetlennek, ellentmondásosnak, kihagyónak mutatkozott néha. Péterfy e tekintetben is, kétségtelenül, jóval fölötte állt. Midőn ez például Gottfried Kellerért lelkesült, Konrad F. Meyert magasztalta, Theodor Stormot olvasta, Riedl a tizedrangú, de divatos Friedrich Spielhagent nevezte a korszak legjelesebb német regényírójának. S utolsó esztendeinek Benczúrt, főképp pedig ennek mitologikus festményeit meg puttóit dicsőítő tanulmánya hasonló bizonytalanságról tanúskodik.
Kitűnőt ott nyújt irodalomtörténeti előadásaiban s dolgozataiban, hol egy-egy, többnyire valamiképpen a nemzeti s vallásos elfogultságokkal összefüggő tételt, állítást, felfogást cáfol vagy tesz legalábbis kérdésessé; pl. a naiv eposznak, a pogánykori epikának az Arany felfogásán messze túlnőtt fantomját, a Zrínyiásznak. Beöthytől szentesített "nemzetmegváltó" koncepcióját, Apáczai művének Erdélyi föltételezte részleges eredetiségét.
E törekvése szülte híres s tán legszebb dolgozatát, A kuruc balladák címűt is (1913), melyben e balladák egy csoportjára Thaly szerzőségét mutatta ki. A pozitivizmus legjobb teljesítményei közé tartozik ez a munka. A Scherer-iskola s a francia szövegvizsgálat eszközeivel hatol be tárgyába, s mutatja ki rendre a balladák műköltői, s 19. századi voltát. S hogy munkája határozott közéleti, mondhatnánk politikai szándék szülötte volt, bizonyítja kemény kiállása az ismeretes Rákóczi-perben a fiatal Szekfű Gyula mellett, aki ellen a nemzeti mítoszt s álkegyeletet sértő történeti tények ismertetése miatt indítottak országos hajszát. Lehetett azonban e kiállásban szerepe a kormányhű, a kiegyezéshű, a függetlenségi ellenzékiséggel szembeszegülő szabadelvűség védelmének is. De aligha volt döntő e szerep. Hiszen ingerült türelmetlensége a hivatalos művelődési irányzat epigon struccpolitikájával szemben éppen az időre érett szinte az ellenzékiségig, szinte a robbanásig. Ezt A kuruc balladáknál is inkább bizonyítja az a tény, hogy ugyanaz évben, 1913-ban, a Beöthy-féle szemlélet által nemzetietlennek, nemzetrontónak bélyegzett századvégiek, a "kozmopoliták", Reviczky és Komjáthy s hozzájuk Vajda költészetéről kezdett melegen méltató előadást. A hivatalosak felzúdulásával szemben a fiatalokra, a jövőre apellált; nagy elégtételt érzett 995és csak azt bánta, hogy nem szánta rá magát korábban e lépésre. S nem állt meg: a következő félévekben Adyról is beszélt tanítványainak. Igaz, inkább csak lélektani s főképp motívumkincs szempontjából vizsgálta, de kétségtelenül az elfogadás szándékával.
Jött azonban a háború, s kibontakozó ellenzékiségét megtörte, magát pedig visszavetette nacionalista szemléletébe, amelynek kérgét már feszegette, kóros szimptómáit már mutogatta, de szétsugárzó rákos lényegét még nem látta, nem értette. Thalyt leleplezte, de a mögötte álló szemléletet nem, sőt mentegette azt, s bármennyire kiderült is a századvégiekről szóló előadásaiból egyrészt az, hogy legigazabban Reviczky rokona ő, nempedig a Gyulai-féle Aranyé, másrészt meg az, hogy nagyon is érzékeny a szociális problémák iránt: mégis, azt a legfőbb benyomást kelti, hogy eklektikus, nacionalista szemlélete készületlen még az igazi szembenézésre. Az összeomlás után megkísérelte összefogni eszméit, megvilágítani a katasztrófát és a lehető kiutat. Tanítványai később egy kis kötetben kiadták ezt a tervvázlatot, a gondolattöredékek e halmazát s maguk is úgy vélték, valóságos megváltó prófécia rejlik mesterük sorai mögött. A mester-tanítvány viszony, a rajongás s a történeti körülmények lélektanilag nagyon jól megértetik, miként csalhatta meg ítélőerejük őket ennyire; de tévedésük megintcsak Riedl tudományos és tanár munkájának legproblematikusabb pontjára világít rá: az eszmék, a gondolatok lelkesült tiszteletére tanította hallgatóit, de nem egyben szigorú különböztető tisztázásokra is. Mert az elmúlt félszázad eszméinek és frázisainak megdöbbentő káosza ez az összegezés, amelyben csak egy biztos pont van: a magyar elsőbbség gondolata, melyet az egyetlen megmaradt eszközzel, a "szellemi fölénnyel" kellene újra kivívni.
Munkája kidolgozását megakadályozta halála; anyja temetésén, ki mindvégig gondviselője volt, megfázott, ágynakesett, s egy féléves betegség után 1921 augusztusában őt is eltemették.
A nekrológokban különféle irányok búcsúztak tőle rokonukként. A legszebb emléket Horváth János állította neki emlékbeszédében. Méltán, mert nemcsak tanszékének lett – Négyessy László itteni rövid profeszszorkodása után – birtokosa, de szellemének, törekvéseinek is ő volt a valódi örököse. Annak a Herder eszmekincsére visszautaló iránynak, amely a hagyományos Gyulai-féle nemzetközpontú irodalom-történeti felfogást a századvég és forduló európai eszméivel s módszereivel kívánta életképessé frissíteni, ő lett a legjelentékenyebb alakja. Tehetségük különbségén kívül talán az segítette elődjénél magasabb eredményekhez, hogy a magyar hatalmi ábránd teleológiája őt már nem zavarta, s jobban figyelhetett a történeti fejlődés, ha nem is legkorszerűbb, de legalább herderi elvére. Riedl életműve nemcsak Gyulai, hanem az ő művéhez mérten is kisebb jelentőségű. Szerepe annál jelentékenyebb volt. Politikai kifejezéssel azt mondhatnánk: a népes magyar liberális-konzervatív, népies-nemzeti pártnak ő a szélső balszárnyán helyezkedett el, s ha magának a valódi baloldalra átlépnie nem sikerült is, sokaknak akarva-akaratlan ő adott indítást, útmutatást ilyen átlépésre. A Nyugatnak a konzervatív táboron belüli előkészítője, rokona és párhuzamosa ő, s egyszersmind a szellemtörténeti iskola józanabb, provinciális elfogultságoktól mentesebb, az egyetemes humanizmus elveire tekintő felének is előkészítője és előfutára. S felnevelője, mestere egy a társadalmi-esztétikai 996szemlélet tekintetében bizonyosan nem különösebben mély, de mélységesen irodalomszerető, áldozatosan irodalomrajongó tanárnemzedéknek.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
