A publicisztika klasszikusa
A publicisztika klasszikusa
Gábor – a bécsi éveket kivéve – csak mintegy mellékesen volt költő, élete fő hivatásának, legegyénibb kifejezésmódjának a publicisztikát tartotta. Valóban, ez az a terület, amelyen egészen eredetit alkot, ahol fölnő az új magyar irodalom legjobbjai mellé, s ahonnan mint lírikus, színműíró és prózaíró is a legegyénibb vonásait kifejleszti.
Az újságírás és az irodalom kapcsolata a századelőn teljesen természetes, magától értetődő kapcsolat. Gyulaiék nemzedéke ugyan még azt bizonygatja, hogy az újságírás lealacsonyítja az írót, felszínessé, elhamarkodottá teszi az alkotómunkát. Mikszáth, Ambrus, Thury Zoltán és társai polémiái – s még inkább alkotásai – azonban bebizonyították, hogy az újság-műfajok – cikk, tárca, kroki, tárcanovella – a művészi kifejezés sűrített, korszerű formái lehetnek. Az ő szellemükben fogalmazza meg Gábor Andor a Fehér Kabarédalok előszavát, amikor sanzonjait publicisztikai jellegű alkotásoknak minősíti. "Ezt a magyar kabarét – írja – röviden és találóan így lehetne jellemezni: újságírás a színpadon. Versben és prózában, zenével és zene nélkül."
Gábor első publicisztikai írásai még diákkorában, a már említett század eleji polgári radikális szellemű lapok hasábjain jelentek meg, s már ekkor is rendkívül nagy mennyiségben. A fiatal publicista szenvedélyesen szól hozzá minden közéleti kérdéshez: az orosz-japán háborúhoz, az odesszai zsidó-progromokhoz éppúgy, mint a darabont kormány működéséhez, a kivándorlásokhoz, a választójogi vitákhoz. Cikkeit alapos történeti és politikai stúdiumok 269alapján írta – jellemző, hogy amikor a 10-es években Szekfű Gyula szélesen vitatott Rákóczi-könyvének ügyében nyilatkozik, az egyetem egyik nagytekintélyű professzora történész kollégáját véli fölfedezni a Világ Gábor Andor írta vezércikke mögött. Igazi publicista rangot azonban kötetbe gyűjtött tárcái adnak majd Gábornak. Így a Pesti Sirámok (1912), melyekben mélyenszántó iróniával a pesti élet ferdeségeit, provincializmusát ostorozza. Valamint a Mit ültök a kávéházban? (1914) című gyűjteménye, amelyben a köznapi ferdeségek mellett a politikai és kulturális életben tapasztalható országos méretű bornírtságokat teszi szóvá. S nagy hatást váltanak ki háború alatt megjelent kötetei is, amelyekben mind nagyobb hangsúlyt kapnak antimilitarista írásai (Öregszem, mégis, 1917; Vidám könyv, 1918).
E publicisztikai írásokban Gábor egyszerre mutatkozik érzékeny kedélyvilágú, ideges és lázongó embernek, s igen erős, határozott gondolkodónak. A közönséges, jelentéktelen tünetek mögött is észreveszi a lényeget, s meglepő "destruktív", már-már szinte forradalmas következtetéseket von le. Publicisztikai írásaiban szólal meg a legtisztábban és legegyénibben Gábor Andor szatirikus tehetsége, mely a korábbi korszakok egyetlen humoros-szatirikus művészével sem hasonlítható össze. Amikor évtizedek múltán Karinthy Frigyes művészetéről ír, valójában önmagát is jellemzi, a tulajdon művészi újságának a karakterét is körvonalazza: "Az első magyar szatirikus, aki nem könnyeken át nevetett, hanem kíméletlenül és könyörtelenül, a szatíra tárgyát kegyetlenül összetörve és szétdarabolva s ronggyá tépetten a nevetők elé dobta… Mintha tudta volna, hogy a bálványokat, részvét nélkül a szívben, éles kacajjal a szájon, le kell rombolni, hogy ebben a munkában semmi szentségtöréstől nem szabad visszariadni, azt, ami neki nem tetszik, s joggal nem tetszik, fülön kell ragadni, herén kell rúgni, s voltaire-i igét, écrasez l'infame, kell rajta végrehajtani."
Amikor Bécsbe emigrál s a Bécsi Magyar Újsághoz szerződik, már szinte teljesen birtokában van annak az újságírói tudásnak s szatirikus kifejező képességnek, amely fehérterror-ellenes publicisztikai működését olyannyira hatásossá teszi.
Bécsi publicisztikájának határozottan körvonalazható tartalma, tendenciózusan egyirányú mondanivalója van. Azért szerződik a Bécsi Magyar Újsághoz, hogy a fehér terror ellen csatázzon. S ezt a programot következetesen végre is hajtja. Nem ingatják meg sem a Horthyék részéről érkező fenyegetések, sem pedig az emigráció egyes rétegeinek kompromisszumos hajlandóságai. Ezek a kötetbe is összegyűjtött írások (Ezt üzenem, 1920; Halottak arcai, 1921; Bank-utca, 1923; Epilóg, 1924) a Horthy-rendszer természetrajzának aktuális és egyben időtálló dokumentumai. Cikkeiben Gábor megadja a Horthy-terror történelmi genezisét, s körülhatárolja azokat a társadalmi politikai, erkölcsi és szellemi tartalmakat, melyeket a terror által megvalósuló rend hordoz. Jellemzi azokat a módszereket is, amelyek lényegéből fakadnak: a nyílt véres terrort, a lélektani megfélemlítést, a hazugság "államrezonná" emelését, s a szennyes demagóg propagandát. Az új rezsim mindennapos tetteiből, az egyedi esetekből, amelyek híre a sajtó és a menekülők útján Bécsbe érkezik, konzekvensen és mindig lényegre mutatóan következtet az ellenforradalom természetére. Cikkei súlyát és veszélyességét az ellenforradalom számára éppen az a logika jelenti, amellyel minden leplezetlen vagy gonddal leplezett 270akciója, minden elszólás és frázis mélyén rá tud mutatni a rendszer történelmi létjogosultságára.
Történelmi érzék, a marxizmus–leninizmusra alapozott dialektikus látásmód jellemzi azokat a polémiákat, amelyeket a polgári radikalizmus, Jászi Oszkár irányzata ellen folytatott (És itt jön Jászi Oszkár és megeszi Marxot és Lenint, 1922). Világosan látja, hogy a polgári radikalizmus a forradalmak alatt és után egyike a "harmadik út" járhatatlannak bizonyult irányzatainak. Teljes mértékben leninista, amikor 1922-től fogva élesen szembefordul a "jászizmussal".
Bécsi publicisztikájának nemcsak politikai, hanem szorosan vett irodalmi problematikája is van. A fehérterror és a jászizmus ideológiája elleni harc segíti hozzá, hogy a 20. századi magyar irodalmi fejlődés fő irányait, problémáit illetően helyes nézeteket alakítson ki. A kurzust kiszolgáló, nacionalista és konzervatív irodalom leleplezése és az írástudók felelősségének ébresztgetése polémiáinak a tárgya. A legfontosabbak azonban azok a vitacikkei, amelyekben Petőfi és Ady szellemét, örökségét védelmezi. Jászi Ady szelleme című cikkében azt bizonygatta, hogy Ady: október költője, a polgári radikalizmus elveinek megéneklője. Gábor viszont ragyogó polémiáiban győz meg arról, hogy Ady bár nem volt szocialista, forradalmár volt, s ez azt jelentette, hogy nem kötötte magát a tulajdon eszméit is megvalósítani képtelen burzsoáziához; a forradalmi cselekvés híve olyan korban, amikor "megvalósítani őket csakis a proletárság forradalmisága tudja".
Gábor publicisztikáját művészi sajátosságai alapján a magyar szatirikus irodalom sajátos karakterű fejezetének tekinthetjük. A szatíra, amely ezekben az írásokban megnyilatkozik, nemcsak "stílus kérdés" Gábor számára. Egész látásmódja, módszere szatirikus jellegű, a stiláris és nyelvi mozzanatok ezen belül érvényesülnek. Ezek a tárcák nemcsak a szatirikus okfejtés, érvelés, hanem a művészileg kiélezett szatirikus emberábrázolás teljesítményei is. Bennük nemcsak a fehérterror és az oktobrizmus "eszméit" és cselekedeteit elemzi, hanem azokat az embereket is, akik képviselték és megvalósították őket.
A publicisztikában nyomon követhető szatirikus látásmód elvileg teljesen azonos a lírikuséval. Mint ahogy a költő anakronisztikusnak látja az ellenforradalmi terror egész világát, a publicista is egy groteszk kísértet-ország tájain néz körül, s történelmi értelemben, irreális alakok légiójával vitázik. A portrék, melyeket róluk fest, egy nagy történelmi panoptikum látványát idézik az olvasó elé. Első bécsi publicisztikai kötetének nem véletlenül adja a Halottak arcai (1922) címet. A felbomlott monarchia – Kafka, Hašek, Josef Roth, Čapek figuráira emlékeztető – galériája vonul fel a groteszk, halotti figuráknak ebben a Gábor Andor-i "álom-filmjében". A jótékonykodó, reprezentáló, ijesztően ostoba József főherceg figuráját szinte svejki szemszögből megvilágítottnak érezzük. A "vak Légrády", a fehérterror korszakának sajtó-hatalmassága pedig ennek az embert az embertől és önmagától elidegenítő, áthatolhatatlan valóságnak a szimbolikus alakjává növekszik Gábor fantáziájában. A köznapi, szürke valóságot írja, fantáziája mégis vízióvá nagyítja benyomásait. "Egy Váci úti palota elhomályosított szobájában ül, s a sarokból világít sárga csonthomloka; fekete okula mögül mereszti szörnyű szemét, amely nem lát, s ha megszólal, hangja üres és kongó és rothadás-szagú, mint a sír böfögése. Ó, csak volna szeme s volnék gonosz, mint ő, hogy kívánhatnám 271megvakulását! Ó, csak volna élete s lennék halott, mint ő, hogy óhajthatnám eldögölését! De én csak ember vagyok, s neki nincs szeme s nincs élete. Az Apokalipszisből jött ez a Vak Átok, s vakon és holtan, tehát mindenlátóan és örökéletűen suhog a véres magyar barázda felett. Látók, vigyázzatok a szemetekre! Élők, őrizzétek az életeteket!"
A hatásról kell még megemlékeznünk, amelyet Gábor bécsi publicisztikája kiváltott. Az ellenforradalmi terror alatt élő országban illegalitásban és sokszorosítva terjednek cikkei. A szomszédos országok magyar nyelvű sajtója másodközlésben hozza írásait. Nyugat-Európa munkásmozgalmi centrumaiban – Párizsban és Berlinben – szintén fogalom az ő neve. 1922-től kezdve pedig már rendszeresen dolgozik a tengerentúli magyar lapoknak is, elsősorban a New York-i Új Előrének. A Horthy-rendszer bűneinek nemzetközi megismertetésében, az európai fasizmus kezdő tetteinek riasztó hangú értékelésében senki sem tett ebben az időben többet nála. Nem túlzás tehát, ha nevét a húszas évek legkiválóbb európai publicistáival, Karl Krausszal, Barbusse-szel, Egon Erwin Kisch-sel együtt emlegetik a baloldali irodalomban.
Gábor mint a Rote Fahne, a Pravda és az Ogonyok tudósítója is megőrizte publicisztikájának legfontosabb sajátosságait. Mint tudósító egy évtized alatt szinte egész Nyugat-Európát bejárja, szüntelen kapcsolatban az emberekkel s az eseményekkel, melyekről ír. 1925 és 1933 között keletkezett cikkei, riportjai a fasizmus uralomra jutását megelőző munkásmozgalmi atmoszféra hűséges, művészi értékű dokumentumai. Jellemzőek azok a szavak, amelyekkel Maria Iljinicsna, Lenin nővére fordult Gáborhoz, amikor felkérte, hogy dolgozzon a Pravdában. "Ön elevenen ír, és mindig eleven embereket ábrázol. Tudja kérem, jó jelentésekből, nagyszerű helyzetelemzésekből nincs nálunk hiány. De most az emberekre gondolok, akik a jelentés vagy az elemzés mögött állnak. Őket kell megláttatni olvasóinkkal." Az igazmondás és az emberábrázolás igénye: ez jellemzi Gábor későbbi, az Új Hangban, a Kossuth Rádióban és Igaz Szóban, majd 1945 után a Szabadságban és a Ludas Matyiban megjelentetett publicisztikai írásait is. Utolsó korszakában már ritkán ír nagyobb lélegzetű cikket, inkább a kroki és a glossza műfaját kedveli. Ezeket a miniatűr formákat azonban ugyanolyan művészi igényességgel, belülről fakadó ironikus szenvedéllyel teremti, mint egykor a szélesen, orátori hevülettel fogalmazott vezércikket és a nagyívű riportok sorozatát. Ezekben is az író szólalt meg, akinek munkásságában az újságírás és művészet egységbe fonódott.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
