A külön utakat keresők gyengítik az antifasiszta népfrontot
A külön utakat keresők gyengítik az antifasiszta népfrontot
Természetesen nem volt minden népre apelláló nemzetmentő törekvés ilyen egyértelműen áthatva éppen a népi érdekek szolgálatától. Az 1939-ben kibontakozó Szellemi Honvédelem elnevezésű mozgalomban eleinte egyszerre kapott hangot a "könyörtelenül végrehajtandó földreform" követelése (Szabó Zoltán), másrészről pedig a munkás- és parasztérdekek radikális kielégítésétől való irtózás gondolata (Pethő Sándor). Végül is a mozgalom beletorkollt a népi tömegekkel alátámasztott, tehát szélesebb tömegbázisra támaszkodni kívánó közép-európai birodalmi törekvések vágyálmába és a teljesen erőtlen és homályosan körvonalazott erkölcsi és kulturális nemzetnevelés programjába, "amely a magyar társadalom egyes, főként felsőbb rétegeit… normáihoz visszavezetheti,… hivatástudatukat élénkebbé és komolyabbá teheti".
Már az ezt megelőző években a "javított, megreformált" polgári társadalomért hadakozott a Szép Szó körül összegyűlt értelmiségi csoport. Ignotus Pál 1937-es szavai szerint ez az irányzat "… a fenntartástalanul nyugat-európaian értelmezett szabadság és polgárosodottság elvi alapjain álló" demokráciát szolgálja. Kétségtelen, hogy a fasizmusnak a szellemi élet területein megnyilvánuló támadásaira, az állampolgári egyenlőség, a gondolatszabadság, a szellem tisztasága, a humanitás eszményei elleni merényletére megalkuvás nélküli ellentámadással válaszolnak a Szép Szó körének írói. Kiállásuk hatásosságát mégis gyengítette, hogy saját polgári demokratikus eszményeiket sem követték céltudatosan és következetesen, mert európaiságon nem a Magyarországon még meg nem valósított társadalmi demokráciát értették elsősorban, hanem a virtuális eszményeket, "urbanitást, műveltséget, a parlagiasság és szellemi felelőtlenség ellentétét művészetben és életben…" (Németh Andor). Így a népiek mozgalmában többnyire csupán a nacionalista torzulásokat, a faji gondolat agresszivitását látták meg; a népieket a polgári műveltség veszélyeztetőinek tartották, nem értékelték kellően a hazai demokratikus átalakulás döntő mozzanatáért, a feudalizmus felszámolásáért folytatott küzdelmüket, s így nem tekintették őket szövetségesnek az antifasizmusban. A szocialista eszméktől és irodalomtól, bár helyet adtak képviselőinek lapjukban, szintén elválasztotta őket a külön utak keresése, a szocializmussal szembeni bizalmatlanságuk, a "fabiánus" és más típusú álszocialista eszmerendszerek túlbecsülése. Sőt, a Zsolt Béla által képviselt kispolgári intellektuel irányzat egyenesen közös nevezőre hozta és egyazon szocializmus formájaként értékelte a fasizmust és a bolsevizmust. E kör írói az "osztályharc vagy a totális nemzetállam" dilemmájában vergődve nem tudtak választani a két döntő erő között, s a "tiszta polgári demokrácia eszményére" függesztették tekintetüket. Ezt az értelmiségi réteget szellemi arisztokratizmusa, a "tömegek lázadásának" bármilyen formájától való irtózása elszigetelte az antifasiszta népfront fő áramától; soraik ezért a háború kitörése előtti időben szinte teljesen szétzilálódnak, eszméik még elvontabbak lesznek, visszavonulnak 319a magányos bensőség és a "másról beszélés" kort elutasító utolsó védvárába. Nem csoda hát, ha – a polgári irodalom egészéhez hasonlóan – az ő műveikbe is beszivárognak ekkor Spengler, Ortega eszméi, s a Heidegger–Jaspers-i egzisztencialista filozófia rezignációt és pesszimizmust keltő hangulatai.
Az antifasiszta irodalmi egységtörekvéseket a külön utak keresésének folyamatában a legsúlyosabb veszteség a baloldali irodalmi táborban fellépő eszmei zavarok miatt érte. A fasizmus győzelme 1933-ban válságba sodorta az európai szocialista értelmiség egy részét. Németországban a legerősebb közép-európai munkáspárt szenvedett vereséget, s ez a tény sokakat eszmék és utak felülvizsgálására késztetett. Ez az elemzés elősegítette egyrészt az antifasiszta népfront-szövetségnek a munkás-egységfronton túlterjedő kialakulását, aminek eredményei kézzelfoghatóan megmutatkoztak a spanyol és a francia eseményekben. Másrészt azonban ez az átértékelés sok téves és hamis elemet is bevitt az írói tudatokba. Ekkor erősödik fel a marxizmus és a freudizmus összekapcsolásának igénye. A társadalmi eszmények megingása a marxisták által addig elhanyagolt mélylélektani elemzések felé szorít nem egy kiváló baloldali írót is. Ez az út azonban inkább a menekülés útja volt, semmint a támaszok eredményes kereséséé. Így ezek az írók rövidebb vagy hosszabb időre eltávolodnak a kor küzdelmeinek első vonalától. Mások úgy találják, hogy a bekövetkezett események eddig is követett, a pártos irodalom elutasításában összefoglalható eszmei koncepciójukat igazolják. E nézetek legprengánsabb kifejezését Kassák Lajos Napjaink átértékelése című cikksorozatában találjuk meg (Munka, 1934). Kassák és a Munka köre szimpátiával kísérte ugyan később a spanyol népi szabadságharcot, de voltaképpen mégsem tudott megbékülni a kommunisták vezette népfront gondolatával. Jelszavak és tények című írásában Kassák kijelenti: "Több ízben kihangsúlyoztam már, hogy az egységfront kialakítására törekvő akarat megvalósulását lehetetlennek tartom… a minden áron és mindenütt való népfront alakításának jelszava nem kevesebb veszedelmet rejt magában, mint előzőleg a proletárdiktatúra követelésének mindenütt és minden körülmények között való hangoztatása." A munkásmozgalom és a népfront vezető erejétől és eszméitől való eltávolodás elsodorja Kassákot a szocialista irodalom fő áramától, verseibe és regényeibe egyre mélyebben beszívódik a reménytelen pesszimizmus, az elszigetelt magányosság tudata. 1944-ben már így ír Elhanyagolt kertek című versében: "… hiába várjuk fáradt szívünkre a kegyelmet, | korom és hamu takarja mindörökre." A szocialista mozgalom és irodalom likvidátorának szomorú szerepét vállalta Fejtő Ferenc, számos korabeli fontos orgánum hatásos szavú esszéistája, aki a marxizmus revíziójában odáig ment, hogy még a népfront-mozgalmon belül is megkísérelte külön utakra terelni, szakadár szerepbe kényszeríteni és a marxista befolyástól elvonni a jószándékú erőket (l. a szerkesztésében 1935-ben megjelent Korunk című antológiát). Fejtő és több más renegát eszményképei ekkor Malraux, I. Silone, P. Istrati, A. Gide lesznek, akik ilyen vagy olyan módon elfordulnak az antifasiszta táboron belül a Szovjetuniótól és ezzel természetesen kérdésessé teszik antifasizmusuk értékét. (E folyamatot némiképpen megerősítette a személyi kultusz nyomán lejátszódott események hatása és az 1939-es szovjet–német paktum helytelen értékelése is.)
320Hasonló módon elbizonytalanodott a polgári származású fiatal szocialista író-nemzedék számos tagja. Többen hosszan tartó válságba sodródnak. Forgács Antal, akit a Tamás Aladár elleni perben tartóztatnak le, majd szabadon engednek, az ellenforradalom brutalitása láttán reményvesztett letargiába zuhan; "… jól tudom, hogy minden elveszett" – írja egy versében ekkor, másutt pedig: "önmagam ellen harcolok, s a harcot nem hiszem" (Katonák, 1935), s végül franciaországi emigrációja előtt így végzi el a leszámolást:
Nincsen többé szó és vigasz!
Nem fűt többé ledér elméletek
heve. Nem tartozom én senkihez
megint mehetek tovább egyedül,
talán haza, ha volna még haza…
Nem fűt többé ledér elméletek
heve. Nem tartozom én senkihez
megint mehetek tovább egyedül,
talán haza, ha volna még haza…
Forgács költészete majd csak a negyvenes években emelkedik újra egy tartalmasabb, megtisztultabb, gyógyító humanizmus magaslatáig, de a szocialista költészet útjára mártírhaláláig nem tér vissza többé. Hasonló utat fut be a Kassák köréből indult Havas Endre is, aki azonban a tisztító tüzeken át a háború alatt majd visszatalál a kommunista írói eszményekhez. Vas István írói pályája sok tekintetben jellegzetes példája lesz a baloldali eszmékhez egykor közelkerült és csalódásai miatt attól eltávolodó, az antifasiszta irodalom centrumától elszigetelődő polgári művésznek. A Válaszban közzétett leveleiben (Levél egy szocialistához, 1935–36) megvallja, hogy "már semmiféle törvényszerűség által nem látom biztosítva a szocializmus győzelmét"; s hogy "a szocializmusnak semmi szerepe sem lesz már az új Európában", s amíg egyrészt a szocializmus nyugat-európai veresége elcsüggeszti, másrészt nem tartja lehetségesnek a bolsevizmus "európaira" való lefordítását. A megoldást abban látná, hogy az intellektuelek neveljék ki a munkásság vezérkarát kollégiumokban, de maga is tudja, hogy e terv nem több, mint "megcsillogtatni magunk előtt egy veszendő ügy józan és elérhetetlen lehetőségét". A fasizmus előretörése és a szocializmusba vetett hit kialvása nyomán nem csodálható, ha lírájában felfokozódik az önmarcangoló vergődés, "üldözött árva eretnek"-nek érzi magát, aki "sötétlő barlangokban él", aki a "hogy ne ítéltessél, ne ítélj soha" semlegességéig húzódik vissza (Levél Weöres Sándorhoz, 1938), s aki már csak távolból nézi, amint "Rég reménytelen hadat visel a két szomorú fajta" (A boa etetése, 1943).
Az antifasiszta egységfronttól távolodó külön utak egyike volt a népiesek "harmadik út"-ja. Ez lényegében egy szociális vonásokkal mélyen átitatott, erősen paraszti, "népi", sőt faji jegyekkel felruházott plebejus demokrácia lett volna. Történeti-ideológiailag a koncepció megalkotói abból indultak ki, hogy az 1919-es vereség szerintük bebizonyította: a munkásosztály nem képes a magyar társadalmi átalakulás vezetésére és megvalósítására. A munkásosztály éppen ezért a népiesek legtöbbje szemében mindvégig nem mint az antifasiszta népfront vezető ereje szerepelt, hanem csupán mint a vezető paraszti erők lehetséges szövetségese. Féja 1936-ban így ír: "Ma már mindyájunk előtt világos, hogy e földdarab szervezett ipari munkássága önmagában csak kérészéletű politikai kalandokra képes. Emellett nyilvánvaló lett a marxizmus ideológiai merevségének a csődje is. Az ipari munkásságnak ott a helye 321a paraszttömegek mellett, mint elsőrangú szövetségesnek." Veres Péter ehhez hozzáfűzi, hogy "Féja megállapításai igazak: Kelet-Közép-Európa országaiban sem az ipari munkásságnak, sem a polgárságnak nincs jövője. A parasztságra vár… a politikai rend megszervezése." Ez a felfogás, ha részleteiben módosul is, öntudattal vagy aggodalommal kifejtve, publicisztikában és lírában elmondva, lényegében 1945-ig változatlan marad. A "harmadik út" eredetileg a kapitalista és a szocialista út között keresett átjárót. Amikor a harmincas években színre lépett és terjedt a fasizmus, ez az útkeresés fokozatosan illuzórikussá vált, hiszen a választás lehetősége egyre inkább a fasizmus vagy a demokrácia között volt lehetséges. Ezt a "demokráciát" azonban, amely a haladó polgársággal való szövetséget is jelentette volna, a népiesek szkeptikusan szemlélték. A szocializmusról sajátos felfogás élt bennük, viszont saját szociális követeléseik nagy részét az új körülmények között a fasiszták demagóg szólamai visszhangozták. "Jelszavaink jó részét a kormány hivatalos programjában láttuk viszont" – írja Illyés Gyula, midőn Zilahy Lajos az Új Szellemi Frontban a Gömbös-kormány reform-propagandistáivá akarja megnyerni a népieseket. Ellenérzéseik az idegen fajta imperializmussal szemben megerősödnek, amikor az Ausztria letiprása után megjelenik a Lajtánál, s közvetlenül fenyegeti a külön "magyar radikalizmust", "magyar forradalmat". A népiesek szocializmusa és radikalizmusa – mint Révai József a Marxizmus és népiességben kimutatta – ezért szívhatott magába néhány veszélyes elemet is, mert a "minőségi szocializmust", a "Hendrik de Man-féle szocializmust" kereső igyekezetükben nem látták világosan, hogy nem mindegy: kinek a segítségével kapja meg a parasztság a földet. A munkásosztály vezetéséről való lemondás így juttatott több népi írót a faji és nacionalista eszmék veszedelmes közelébe, amelyek már semmiképpen sem voltak harmadikutasnak nevezhetők.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
