Szerb Antal
Szerb Antal
1901-ben született Budapesten, művelt polgári családból. Tanulmányait a budapesti piarista gimnáziumban kezdte el és a budapesti bölcsészkaron folytatta mint magyar-német szakos hallgató. Először színházi rendezőnek készült, később mégis gimnáziumi tanár lett Kőbányán, majd a Vas utcai kereskedelmi iskolában tanított. 1937-ben a szegedi egyetem magántanárává habilitálta. A második világháború kitörésétől kezdve egyre több zaklatás éri. Magyar irodalomtörténetét kitiltják az iskolai könyvtárakból. 1944 nyarán munkaszolgálatra hívják be. Novemberben Balfra hurcolják, ahol 1945. január 18-án meghal.
Első találkozását a szellemi világgal a piarista gimnázium rendezte, mely a századelő újkatolicizmusának megfelelően szilárd erkölcsi világrendet állított eléje. E találkozás idején azonban még serdülő: öntudatlan befogadó. Érthető hát, hogy majdnem konfliktus nélkül jut el az ellenpólusra: az éppen lezáruló kor kétkedő szubjektivizmusának bűvöletébe. Őmaga innen számítja szellemi létét. "Úgy éreztem – emlékezik vissza később –, egy nagy világáramlat sodrában úszom: minden szellemi jelenség, amellyel akkoriban találkoztam, az egyéniség szabadságjogait hirdette: Babits Mihály költészete, Nietzsche filozófiája, az impresszionista festészet ,meglátása', minden – és én is azok közé tartozom, akikkel előre mozog a világ, míg a renyhe nyárspolgári tömeg elmarad." Első tanulmánykísérletei is ezeket az eszményeket szolgálják: Walter Patert követi, aki kizárólag a mű és műélvező között létrejövő lelki kapcsolatra figyel, s Oscar Wilde-ot, aki szerint "a legmagasabb fokú kritika igazában saját lelkünk ismertetése".
Az első világháború utolsó évére esik ez a szellemi indulás s nagyon hamar újabb fordulathoz visz. Hiszen a korán érő és már diákkorában nagy tudásanyagot összegyűjtő Szerb Antal ekkor már valóban tudatosan és látó szemmel néz maga köré, s észre kell vennie, hogy a fin-de-siècle világhangulat éppen 80akkor omlott össze, amikor ő átélte. A szubjektív filozófiákat kezdte eltemetni a fenomenológiai iskola objektív idealizmusa, az egyéniségkultuszt a kollektivista eszmény s a dekadens finomkodást az aktivista erőfeszítés. Az idézett emlékezés erről a felismerésről is beszámol, sőt az okokat is felsorolja: az országok összeomlását, a Monarchia eltűntét s a polgárság felszámolásával fenyegető erők kirobbanását. Apokaliptikus idők közeledtét érezte a fiatal írójelölt, s amikor társakra akadt, "dávidferenci hív hűtlenséggel" fordult el újra eszményeitől. Ekkor találta meg első közösségét, a "Barabások" körét, mely a kor forrongó fiatalságának egyik csoportját foglalta magába. (Tagja volt Sárközi György is, és az anarchikusan lázadó Szabó Lőrinc is kapcsolatot tartott fenn vele.) A "Barabások" útkeresése kapkodóan nyugtalan volt: a hisztérikus anarchizmustól a vallásos vakbuzgóságig terjedt, s csak a lázadó magatartás, a múlt elvetése tartotta meg némiképpen irányát. Szerb Antal sem volt társainál céltudatosabb: vállalta a "hagyományokat összezúzó" avantgardot s ugyanakkor – tudatosabb szinten – visszatalált a neokatolicizmushoz. Mint bizonyára egész körében, nála is látszólagos ez az ellentmondás. Hiszen az individualizmus társadalmi felelőtlensége után vak lázadása is útkeresés volt, és a "modern" katolicizmus kiutat ígért a zűrzavarból. így kialakított biztonságérzete sem lehetett azonban teljes: "alapjában véve a katolicizmus is egy sich-fliehen" – jegyezte fel naplójában. S továbbá: aligha csak a belső fejlődés vezette a vallás felé. Amikor a "kereszténykurzus" antiszemita hecckampányai a társadalmonkívüliség riasztó lehetőségét is elébe vetítették, érthető, hogy elfogadta a menedéket, melyet a – Sík Sándortól tanult – igazabb, mélyebb és humánusabb kereszténység ajánlott.
Forrongó és tétova indulata – jellemzően – először szépirodalmi formákban tör felszínre: 1921-ben kezdi közölni verseit a Nyugat és ekkor írja első figyelemreméltó novelláit. De "hív hűtlensége" tanulmányírói tevékenységében is megnyilatkozik: Barabás-korszakának egyetlen esszéje Georg Traklról szól (1921), kiben az expresszionista költészet korszakindító jelentkezését dicséri.
Sturm und Drang-ja azonban hamar lezajlik. Maga mondja el, hogy még lázadó korszakában döbbenten fedezi fel Gide-et és Claudelt, akiknek latinosan letisztult és objektív hatású művészete – íme – hívebben megvalósítja az új irodalom céljait, mint "az expresszionizmus vak handabandázása". Majd Stefan George állítja meg nyugtalan útkeresésében. "Amit a költő iránt érzek, legalábbis szerelem" – írja 1923-ban. Az önmagát szoborba faragó költőt, a szellemi gőg és távolság óriását tiszteli benne. Róla írja első megjelent tanulmányát (1923). Igaz, itt még nehezen tud elszakadni forrásától, Friedrich Gundolf George-monográfiájától, de átvételei is jellemzőek: a 20. század nagy törvényhozóját, az új kőtáblák megalkotóját igyekszik megrajzolni, de misztikus következtetéseiben már nem követi Gundolfot, nem veszi át elméletét, mely szerint George görögségeszménye feltámad a német ifjúságban és a Maxim-ciklus az istenember megjelenítése.
A George-élmény minden mozzanata fontos Szerb Antal útkeresésében: a nagy törvényhozó idézése, a misztikus következtetések mellőzése, sőt a közvetítő felhasználása is. Mert Gundolf a szellemtörténet nagy képviselője volt, ki "oly szépen írt az irodalomról, hogy amit írt, gyakran szebb és többetmondó volt, mint amiről írt". Szerb Antal tehát a kor új irodalomtörténeti irányához 81érkezett el nyomában. De követőként is sejtetni tudta, hogy önálló célok felé tör: tiszteli az új kőtáblák megalkotóját, mert maga is új kőtáblákat keres, és nyughatatlan keresése mögött racionalizmus munkál.
Belső fejlődését kívülről jövő ösztönzés is támogatta. Idősebb barátja, Zolnai Béla, aki a magyar szellemtörténészek közé tartozott, nemcsak saját folyóiratát (Széphalom) nyitotta meg előtte, hanem az új iskola reprezentatív fóruma, a Minerva felé is egyengette az útját. Szerb Antal, aki már a Barabások és a neokatolikusok között is az óvó szektát kereste, a Minerva körében találta meg igazán azt a biztonságot nyújtó műhelyt, mely fiatal kereső szellemét és megriasztott énjét határozott irányba terelte, öntudatossá tette és kibontakoztatta. Nagy vállalkozásokba kezd, termékeny és sikeres. Közzéteszi disszertációját, a Kölcsey-tanulmányt (1924, megj. 1926), majd írni kezdi nagy tanulmányait (A magyar újromantikus dráma, 1927; Az Udvari Ember, 1927; Az intellektuális költő, 1927; Blake, 1928; Ibsen, 1928; Az ihletett költő, 1929; Magyar preromantika, 1929; Vörösmarty-tanulmányok, 1930).
Valamennyi a szellemtörténeti elvek és a bontakozó egyéniség láthatatlan küzdelmének eredménye. Két nagy tablójában áll legközelebb új iskolájához, hiszen az elsősorban a nagy irodalomtörténeti szintézisektől várta szemlélete érvényesítését. A magyar újromantikus drámában még csak az az új, hogy az irodalomtörténeti hatások pozitivista-mechanikus felfogását a szellemi befogadás folyamatára figyelő szellemtörténeti szemlélettel helyettesíti. A preromantika-esszé azonban már teljesen szellemtörténeti konstrukció felvázolása: a magyar felújulás motorját a felvilágosodással szemben a romantikus szellem korai jelentkezésében keresi, s az új áramlat hatásának elemzése során a korabeli magyar nemesség tipológiájának megteremtésével kísérletezik. Nagy íróportréiban a műfajválasztás önállóbb szándékokra vall, de a mondanivaló a vállalt elvek szolgálatát bizonyítja. Ibsen életművében avultnak minősíti a Peer Gynt, a Nóra, a Solness építőmester szabadságeszményét, szociális szenvedélyét, jelképeinek tartalmát, s a líraiságot, az öregedő drámaköltőben fellobbanó tragikusan mohó életvágyat érzi élő értéknek. A Kölcsey-disszertációban és a Vörösmarty-tanulmányokban a nemzeti klasszikusok merev szobrát akarja ledönteni s a két költő lelki és érzelemvilágának elemzéséből igyekszik általános következtetéseket levonni. Így Kölcsey útját – szerinte – a fiatalkori érzelemgazdagság, az egyre jobban eluralkodó racionalizmus, majd a ráció hatására elsivárosodó én érzelmek utáni vágya jelzi. Vörösmarty művéből pedig – az ő interpretációjában – nem a reformkori nagy alkotások emelkednek ki, hanem a fiatalkori és az utolsó versek, melyekben a fantáziájával viaskodó fiatalember, illetve a költői tudat tragikus elesettje nyilatkozik meg. Babits és Berzsenyi egymást kiegészítő portréiban az ihlet természetrajzát kutatja: az intellektuális és az ihletett költőt állítja egymás mellé. Az intellektuális költőt sem azonosítja a teljesen értelmi lénnyel. Sőt: Babits magasfeszültségű gondolati igényét arra vezeti vissza, hogy érzelmi súlypontja közel esik a tudatalatti világ alaktalan gomolygásához, s ennek fékentartása fokozott fegyelmet szül. Berzsenyiben, akit par excellence ihletett költőnek lát, éppen fordítva: a költői tudat logikai folyamatát figyeli. Szerinte Berzsenyi először eldobja a köznapi kifejezést, s így felszabadítja magában az asszociatív gondolkodást, amit azután az ő költészetében is a fegyelem: az antik versforma fékez. A két esszében tehát Szerb Antal lebontja az ösztönös 82és tudatos költészet közé emelt válaszfalat, s az élményszerűség és a gondolatiság egységében jelöli meg a lírai önkifejezés lényegét, melyben az intellektus szerepét látja uralkodónak.
Mindebből az is nyilvánvaló, hogy számára a lélektani elemzés az irodalom megértésének fő eszköze. S arra is számos példát idézhetnénk, hogy lélektani szemlélete a freudizmushoz igazodik. A magyar preromantikában például az irodalom vágyteljesítő szerepéből indul ki. Így ír: "A teremtő képzelet anyagát a tudatalatti tartalmából meríti és erejét a vágyból: a képzelet feladata a megvalósíthatatlant vagy még meg sem valósultat megvalósítani. Vágyakat teljesít a képzelet az álomban és az ébrenálmodozásban, de ezek a teljesülések legott megint szétfoszlanak; vágyakat teljesít a képzelet a művészetben, de ezek maradandók a forma erejénél fogva." A preromantikus regresszióról és a preindividuális lét utáni vágyról szóló hipotetikus konstrukciója Freud neuróziselméletének alkalmazása az irodalomtörténeti elemzésben. Szerinte Vörösmarty lírai kozmoszának összeomlása az ösztönerők győzelmének tragikus következménye… stb. A freudizmus korabeli kultusza is magyarázza ezeket a példákat. De fontosabb a szellemtörténet és lélektan szerves összefüggése. Dilthey arra tanítja híveit, hogy a "világrejtély" megoldása csak úgy lehetséges, ha lehatolunk énünk mélyebb rétegeibe, mert az emberi individuumban is a világot mozgató szellem munkál, a történelem megismerése tehát az ember lelki vizsgálata útján lehetséges.
Szellemtörténeti eredetű a húszas évek Szerb-tanulmányainak nagy világirodalmi kitekintése is, melyet a hatáskutatás irányít, hiszen a szellem önfejlődésének elve a gondolatok, érzések örök átadását és befogadását feltételezi. S minthogy az alkotók lelki megnyilatkozását az irodalomban mindig a nyelv közvetíti, a szellemtörténeti koncepcióban különös hangsúly esik a nyelvi elemzésre. Szerb Antal ebben is kedvvel követi iskoláját.
Ez a vázlatos elemzés nem akar bizonyítani, csupán illusztrálni. A bizonyítás felesleges: Szerb Antal ez idő tájt elméletileg is vallja a szellemtörténet igazságát. A magyar preromantikában a szellemtörténet krédóját fogalmazza újra: "Az irodalmat nem inspirálta a praktikum és nem támogatta a társadalom… Az irodalom legfőbb inspirálója maga az irodalom és a szellemi átalakulások legtöbbször magából a Szellemből fakadnak." S legtöbb tanulmányán áttetszik iskolája nagy mestereinek példája: az említett Gundolfé, Striché és főképpen Diltheyé. Dilthey Hölderlin útjának utolsó szakaszán a szellemi egyensúly felbomlását, a költői képek elszabadulását figyeli meg; Goethe-tanulmányában pedig a képek mögött rejtőző asszociatív gondolkodást és a műgond képzeletet korlátozó szerepét elemzi. Szerb tehát az ő nyomában alakítja ki Vörösmarty-, Berzsenyi- és Babits-képét.
Igaz, számos példát sorolhatunk fel arra is, hogy már Minerva-korszakában is az egyéni utat kereste. Említettük, hogy portréfestő hajlama elütővé tette környezetétől, mely elsősorban nagy szintézisalkotásra törekedett. S portréiban is csak elvétve hajszolta a teljességet: egy-egy ötlet, gondolat, alkotói jellemvonás vonzza, a művészet titkának felfedése ösztönzi. Nagy tanulmányait az alapelvek és a hatalmas apparátus a szellemtörténeti építményekhez teszik hasonlóvá, önálló vonásai azonban az esszé felé közelítik: magabiztos, lezáró igényű magyarázatnak látszanak, pedig inkább szubjektív, kockázatos kísérletek. A kortárs Németh László korán észrevette ezt: "Mintha 83egy nagyon fölényes művészember gyakorlati tekintetből öltötte volna magára a tudomány nagyképű szegényeinek a lötyögő ornátusát" – írja róla. Majd máshol: "Stílusában is különösen kereszteződik a született művész eleganciája s a mímelt tudomány rendszereskedése. Nem szabadulhatok meg az érzéstől, hogy egy tudósok közé keveredett művész mimikrijének vagyok a tanúja."
Szerb Antal Minerva-tanulmányait tehát a finom részletelemzések és az érzékeny megfigyelések emelik túl a magyar szellemtörténet virágkorán. Jelentőségük egyébként csak tudománytörténeti. De ha a koncepció és az apparátus mögé nézünk, nagyon értékes szubjektív vallomásokra bukkanunk. Mi terelte Szerb Antalt a szellemtörténet felé? Őmaga így magyarázza múltját: "Az irodalomtörténet eddig a természettudományok hatása alatt nagyrészben száraz adatgyűjtésből és kommentálásból állt; ezekben az esztendőkben változott át az új filozófia és költészet ihletése nyomán alkotó tevékenységgé." Ha emellé felidézzük szakadatlan törekvését a magyar irodalom és az európai kultúra szerves kapcsolatainak felkutatására, előttünk áll szellemtörténeti korszakának három elindítója: lázadása a sivár konzervativizmus ellen, a nacionalista elzárkózás elutasítása s az alkotás és a tudomány egységének megteremtése. Nemcsak az igény lázadása ez – Horváth János kísérletével egyidőben – Császár Elemér iskolájának egyeduralma ellen, s nemcsak az elfojtott írói vágy áttételes jelentkezése. A konzervatív pozitivizmus a század eleje óta a társadalmi reakció szellemi fegyvere: bezárkózott a századvég műveltségi vívmányai közé, mert a művészet minden újítása mögött a társadalmi újítást, a forradalmat rettegte; az ellenforradalom hatása alatt földhözragadt világát kitágította ugyan egyetlen gondolattal, de ez a nacionalizmus eszméje volt, mely a bezárkózás újabb válfajához, a provincializmushoz vezetett. Ilyen környezetben a szomjas szellemű fiatal Szerb Antalt – érthetően – magával ragadta a szellemtörténet távlatos koncepciója s a lázadás illúziójával töltötte el: amikor letért a magyar irodalomtudomány hagyományos útjáról, a társadalmi konzervativizmussal is szembefordult. Hogy lázadásának ez utóbbi mozzanata tudatos volt-e vagy akaratlan, nem bizonyítható, csupán az kétségtelen, hogy a nacionalizmus misztikus eszméjének következetes ellenpontozása átgondolt racionalizmusra vall, s hogy eltökélten csatlakozott a szellemtörténethez. Tevékenységének társadalmi kisugárzását azonban mindennek figyelembe vételével sem hagyhatjuk homályban, amint vállalt irányától örökölt ellentmondásainak elhallgatása is csökkentené portréja hitelességét. Mert az ő szellemtörténeti koncepciója éppolyan tiltakozás volt kora ellen, mint Halász Gábor klasszicizmus-eszménye, de éppolyan szárnyaszegett is. Hiszen azt bizonyítja, hogy nemcsak az a világ volt forradalomtól megriadt, mellyel szembenállt, hanem az övé is. Elfordult a pozitivizmus töredékes és szűkös valóságától, de elszakadt az egész valóságtól is; tiltakozott a nacionalizmus mítosza ellen, de – mint nemzedéke – mítosszá formálta a szellem fogalmát. A harmincas években a szellemtörténetet a barbárság előtti korba helyezte: "A szellemtörténet megszűnt a weimari Németországgal" – írja. Jóhiszemű ez a szétválasztás, hiszen – láttuk – Szerb Antal már német mestereinek nyomában is elkerülte az "új hérosz-kultuszt", mely közvetlen érintkező pont volt a szellemtörténet és a nácizmus között. De szépítő is, hiszen a polgári gondolat irracionalizmusa azoknak az eszméknek nyitott utat, melyek ideológiát szolgáltattak a fasizmus gyakorlatának.
84Hova vezethetett ez a felemás lázadás? Az Ibsen-tanulmány szerint az egyén belső függetlenségének őrzéséhez. A szabadságeszme, "az európai kultúra legszebb virága" elhervadt – olvassa ki Szerb Ibsen példájából. S vállalja felismerése konzekvenciáit is: feladja a fejlődés elvét, s az irodalomtörténet nagyjait magányos küzdőknek tekinti. A belső függetlenség őrzésére szólította a kifejlett kapitalizmus riasztó képe is: Az amerikai könyvek tanulságát összefoglalva (1928) a "taylorizált", uniformizált életforma léleksorvasztó vonását emeli ki s ennek támad éles szavakkal, kíméletlen szatírával.
Mindebből az következik, hogy a fejlődés Szerb Antal munkásságában a szellemtörténeti koncepció lazulásával párhuzamos és összefüggő. A foszló elvek hálóján jobban áttetszik az esszéíró egyénisége. De ez fordítva is igaz: a felnövő egyéniség lerázza magáról az iskola fegyelmét. S ez most sem csak belső fejlődés eredménye. Szellemi magatartása a húszas évek második felében ellentmondásos volt, de egy magabízó rendszer szilárd kereteihez igazodott. Amikor sejteni kezdi, hogy a valóság szertefoszlatja lázadásának illúzióját, először bevallja ellentmondásait, azaz eklektikus lesz – még visszanyúl a szellemtörténeti koncepcióért, de csak azért, hogy állványzatot építsen belőle, művei falait már a szubjektív élmények és megfigyelések tömegéből emeli –, majd komoran és letörten néz vissza útjára, s amennyire a nehezülő évek módot adnak rá, új történelmi tapasztalatainak nyomába szegődik.
Így lép át abba a korszakába, melyet igazán Szerb Antal-inak érzünk. Amint Kardos László írja, "a ,komoly férfi'-ből az évek haladtával villámló szemű, lírai hevületű, hitek és fáradt kételyek közt hányódó ifjú vált, akinek új arca szivárványosan hódító, idegesen csillámló, pompás forma". A harmincas évek elején következik be ez a metamorfózis, s a Magyar irodalomtörténetben (1934) már az új arcú Szerb Antal mutatkozik be. Először a könyv új stílusára figyelünk fel. A Minerva-korszakban az elemző gondolatábrázolás volt az eszménye és a bonyolult részletezést is vállalta. Most csattanó-villanó, ruganyos és tömör mondatokkal dolgozik, élces fordulatokkal s a karikatúra határát súroló, kifejező torzításokkal. Tehát már nem a leszűrt és rendszerezett ismereteket akarja közvetíteni, hanem elsősorban személyes irodalmi élményét. Irodalomtörténete felfedező út: látjuk a tárgy felbukkanását, analitikus felbomlását, majd a titok feltárulását, s együtthaladunk az íróval, aki a lírikus önfeledtségével és nyíltságával hagyja, hogy mondatait érzelmei hangszereljék. Voltaképpen most éri el célját, ami már korábban is irányította: a tudomány és a művészet egyesítését. Szellemtörténeti tanulmányaiban az új összefüggések keresése vezette le alkotásvágyát, s valóban ily módon is teremtett, ha műve mulandónak bizonyult is. Most tudatosan az írói ábrázolás felé közeledik. Mintaképei – írja előszavában – "a régi humanisták áhitatos pletykálkodásukkal és az ancien régime-beli ,filozófusok', akik marquis-nők számára értekeztek a csillagos égbolt titkairól". Elvont problémái helyét eleven korképek és élővé varázsolt jellemrajzok foglalják el. A reformáció elterjedését például csaknem novellaszerű fejezetben mutatja be: a kor fő típusát állítja a középpontba, a Wittenbergában végzett papot, s ennek köznapi tevékenységében figyeli meg a korfordulót. A portréfestést is író módjára végzi el: a fontosnak vélt néhány vonást legtöbbször úgy választja meg, hogy bennük egyszerre nyilatkozzék meg a hús-vér ember és a titokzatos alkotó szellem. "Gorombaságainak különös erőt ad – mondja például Pázmányról –, hogy 85ő nem tartozik a dühös gorombák közé, mint ellenfelei." Mindennek megfelelően változik a módszere is: míg régebben az elvek szerinti vizsgálódás vezette, most jobban rábízza magát az intuícióra, s így az irodalomtörténetet – részleteiben – olykor kritikává változtatja. Ítélkezésének formája már nemcsak az érvelés és bizonyítás, hanem gyakran az irónia is. Amadéról így ír: "Nincsen nehézkesebb téma, mint a könnyed szerelem, és Amadénak ez volt az egyetlen mondanivalója." Kazinczyról megállapítja, hogy tisztelte Goethét, de műveit nemigen ismerte. Kaján hangon közli, hogy az ősi magyar isteneket a 19. század dilettáns költői találták ki stb. Kortársai közül sokan ilyen mondatokért minősítették frivolnak, pedig magatartása álfrivolitás volt, az a stílus, mely mítosz-oszlató racionalizmust takart. Később, amikor némely ellenfele komolysága mögül előütközött a valódi cinizmus, szomorkás-szemérmes mosollyal fedi fel lapjait: "Az álfrivolitás ,magatartása' sokkal előkelőbb, mint az álkomolyságé. A nagy franciskánus szentek bekenték magukat mézzel, azután meghenteregtek tollpehelyben, és úgy mentek ki az utcára, hogy nevessenek rajtuk – és inkább csak odahaza voltak szentek, cellájuk Istennel teljes árnyékában. Vagy gondolj Byronra, milyen szörnyű cinikus volt, tisztességes ember szóba sem állt vele – és mégis meg tudott halni Missolunghion alatt" (Jellemesek előnyben, 1943). Igaz, az ironikus stílussal tehertételt is vállalt. Pontosabban: az ironikus csattanóval. Mert a csattanó mindig lekerekít és egyszerűsít, ha ironikus is. S ha az író téved, az ironikus csattanó a tévedést teszi kiáltóbbá. Mint Petőfi népiességének megítélésénél: "A Petőfi-népdal olyan vers, melyet egy nem-népi valaki írt a nem-nép számára." Ez a kockázatvállalás azonban szintén az íróra vall, aki főképpen a szubjektív átélés útján közeledik a rajta kívül levő dolgokhoz.
Ezek az új vonások tehát azt bizonyítják, hogy Szerb munkásságában az esszé jutott uralomra. Ez magyarázza magyar irodalomtörténetének gyors, nagy sikerét: olvasmánnyá tette a szaktudományt, s olyan problémákat is vonzó módon ismertetett, melyeket előtte csak száraz és emelkedett hangon tárgyaltak a szaktudósok. Nem mondott le a tudományos meggyőzés eszközéről, hanem – midőn az érzéki hatáskeltéshez folyamodott – megtámogatta. Éppen ezért műve nem csupán közvetítés: önálló kísérletet tesz az ősi magyar vonások megfogalmazására, korszakok átértékelésére vállalkozik, Tompát, az egykori triász tisztelt alakját végképp megfosztja hagyományos irodalomtörténeti rangjától, Adyt felsorakoztatja a klasszikusok közé s esztétikai kérdésekben megannyi friss, eredeti megfigyeléssel gazdagítja a magyar irodalomtudományt.
De a Magyar irodalomtörténet ujdonságai azt is jelzik, hogy Szerb útját egyelőre nem a tudatos eszmei változás, hanem a magatartás, a módszer, a stílus módosulása irányítja: egyénisége áttöri a szellemtörténeti koncepciót, de hűtlenségének oka elégedetlenség, nem új vonzalom. Kiindulópontjait, gondolatmenetét régi szemlélete szabja meg, s csak hangsúlyeltolódásokban nyilatkozik meg új útkeresése. A magyar irodalom világirodalmi távlatú vizsgálata nála szellemtörténeti örökség, de most új tartalmat hordoz: nemcsak racionalizmus, hanem társadalmi tett is, a kor nacionalizmusának elítélése. Ezért lesz könyvének "egységes szempontja" a magyarság és európaiság kapcsolatának kimutatása: az irodalomtörténet megtanít arra a legnagyobb magyar hagyományra – írja öntudatosan bevezetőjében –, hogy "nálunk 86mindig a leginkább európaiak voltak egyúttal a leginkább magyarok". Másik vezérgondolatához ellenkező irányból érkezik el: módosítja a szellemtörténetet, de az új elemet is beépíti rendszerébe. Horváth János "irodalombölcseleti" szemléletéből indul ki, mely az irodalmat írók és olvasók viszonyaként, tehát társadalmi jelenségként vizsgálja. De a társadalmi okok közül csak az olvasóközönség ízlését veszi figyelembe, tehát csupán a szellemi hatások elemzésének körét tágítja ki. Mint Sőtér István kimutatta, ez a felemás szemlélet szülte Szerb Antal legnagyobb tévedéseit. Az olvasóközönség ízlésváltozásainak megfelelően a magyar irodalom történetét az egyházi, a főúri, a nemesi és a polgári irodalom korszakaira osztja, s ezeken belül például Petőfit a nemesinépi alkorszakba sorolja. Így Petőfi – és Arany is – nemesi írónak minősül: "szélső határlehetőség, ameddig a kor költészete, a nemesi költészet elmehetett az alsóbb néposztályok érdekében". Ez a felfogás nemcsak Petőfi politikai forradalmiságát hallgatja el, hanem költői korszakindítását is elhomályosítja. A szellemtörténeti szemlélet teszi Szerbet a "magyar finitizmus" elméletének követőjévé. Ennek első megfogalmazója, Prohászka Lajos maga is a szellemtörténet receptjét alkalmazta; hiszen kortól és történelmi valóságtól függetlenül, a "szellem önkifejezésére" figyelve alkotta meg "karakterológiáját", mely szerint a magyar jelleg uralkodó jegye a bezárkózás, a "határoltság". A korabeli rendszer önigazoló ideológiája hamar beolvasztotta ezt a gondolatot. Láttuk: Szerb Antal messze elkerülte a magyarkodás mítoszát, de mivel ő is figyelmen kívül hagyta a valódi történelmi és társadalmi körülményeket, a rokonszellem megnyilatkozását látta az örök típusokra épített "karakterológiában". Így lett könyvében a "finitizmus" irodalmi példája Katona, Berzsenyi, Arany és Madách.
A Magyar irodalomtörténetben megnyilatkozó belső küzdelem még évekig megszabja Szerb Antal munkásságát, s voltaképpen le sem zárul. A Hétköznapok és csodákban (1935) is igaz, friss részletek szoronganak a konstruált koncepció keretei között. A modern polgári regénynek ez a mozgékony kalauza azt az elméletet követi, amely szerint a regény az eposz kiegészítő műfaja, tehát a csoda éppúgy örök eleme, mint ősének – még akkor is, amikor távolodik tőle. Ezért tartja a modern regényt a műfaj új virágkorának, melyben a legnagyobbak az új csodát, az új szabadság formáját keresik s olyan szabad régiókba emelkednek, "ahol már nincsen lélektan, társadalom és világnézet, valami oldott káoszba, melyből egykor istenek fognak születni". Nem akkor téved Szerb, amikor elfordul a klasszikus realizmus regényelméletétől, hanem amikor olyan elv segítségével igyekszik igazolni a modern regénytörekvéseket, melyet a szellem feltételezett "önmozgásából" olvas ki. "Nem politikai és nem is világnézeti, hanem valami meghatározatlan vitális szabadság vajúdik a kor harcaiban" – írja s eleve elutasítja, hogy kora dekadens kor. Maga a modern regény realista vagy legalábbis objektív reakciója cáfolta meg hipotézisét. Hogy az új tapasztalatokat is tudomásul vette, A világirodalom története (1941) sejteti. Ebben már komorabb és kiábrándult. A lázas újítók nagyszerű kezdeményezése "a negyvenes évek viharosnak ígérkező világában már messze történelmi múltnak tekinthető… a csodaregény divat volt; a divat elmúlt a súlyosodó politikai és gazdasági helyzetben… a harmincas évek emberének legfőbb teendője, hogy felkészüljön a közeledő háborúra". Kiábrándulása felerősítette könyvében a spengleri pesszimista történetfilozófia hatását. A kultúra 87"Nyugaton a francia forradalommal drámai véget ért" – írja rezignáltan; majd: a századforduló "a Nyugat gyönyörű ősze"; sőt: "az emberiség nem előre halad, hanem körben jár". Keserű és téves ez a következtetés, de valóságos történelmi tapasztalatok lecsapódása: Szerb Antal a csodák szertefoszlása után kénytelen szembenézni a hétköznapokkal. Bizonyára ennek a jele A királyné nyaklánca (1943) újszerű tablója, mely a francia forradalom előtti évtized életének valamennyi rétegét feltárja s szinte elénk rakja mindazt az elemet, melyből a mélyebb társadalmi-történelmi összefüggések is kiolvashatók. Utolsó művében az utolsóelőtti lépést tette meg.
De pályája vége felé nem is nagy vállalkozásaiból tudjuk igazán rekonstruálni szemléletének fejlődését. Tevékenységét egyre szűkebb körbe szorítják: a kis színes cikk lesz uralkodó műfaja. Mondandóit a megmondható szavak nyelvére, a még-tűrt formák kereteibe kell átköltenie, hogy egyáltalán szólhasson, s később már mondandóit is úgy kell válogatnia, hogy még távolról se érintsék a valóság nagy sebeit. 1941-ben a fiatal írók almanachját így ismerteti: "Politikáról a kötetben egy szó sem esik, mintha fogadásból vagy fogadalomból nem beszélnének róla. Az egyik költeményben megjelenik ugyan a vármegyeháza, és az ember azt hiszi, hogy Ady politikai jelképe támad fel, de a cím gondosan figyelmeztet: Politika nélkül. Megnézem a címlapot: Almanach az 1941. évre… milyen érdekes dokumentum lesz ez valamikor!" Ilyen dokumentum az ő kis cikkeinek gyűjteménye is, mely csak halála után jelenhetett meg (A varázsló eltöri pálcáját, 1948, 1961). A másról-beszélést tette tiltakozása eszközévé s gondolatainak világosságát és könnyed lebegését – olyan korban, melyben szögesdrótokkal szabtak határt a gondolatnak, s melyben a "halálos halandzsa" fertőzött. De olykor közvetlenül is szólt. 1939-ben így írt Petőfiről: "Jókai és Mikszáth képviselők lettek, de szelíd, megértő, mindent megbocsájtó személyiségük előre kezeskedett arról, hogy nem fognak nagy viharokat kavarni a házban. Petőfi Sándort viszont, minden idők legcsodálatosabb politikai költőjét, megbuktatták a képviselőválasztáson, pedig Petőfi abból az anyagból teremtetett, mint a nép nagy vezérei. Ha a március 15-i nagy frontáttörés után nem teszik félre a hivatásos politikusok, talán ő lesz a választott ember, aki a magyar szabadságharcot a magyar nép szabadságharcává tudja tenni" (Írók a gáton). Kéziratban maradt Rab Ráby-cikkében társadalmi felelősséggel áthatott irodalomszemlélet kialakítására tesz kísérletet. S tisztelettel idézi József Attila emlékét (1938), igaz, főképpen költői rejtélyét kutatja, de példájából már azt is kiolvassa, hogy "a hivatott költő a közösségért szenved", s felismeri, hogy József Attila költészete és sorsa oly módon fonódott össze, mint Petőfi élete és műve. Szórványos példák. De a kényszerű másról-beszélés idején kritikus visszapillantásról és új tájékozódásról vallanak.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
