Csak a győztesnek hallani a szavát…
Csak a győztesnek hallani a szavát…
A. A. Grecsko vezérezredes az 1. gárdahadsereg parancsnoka „A Kárpátokon át” című, magyarul 1977-ben a Zrínyi Katonai Kiadó gondozásában megjelent könyvében részletesen leírta a 4. Ukrán Front 1944 augusztusától október végéig a Keleti-Kárpátokban vívott harcait. Az ő segítségével mutatom be, hogy hogyan működött az Árpád-vonal, ez az elfelejtett magyar erődrendszer az azt áttörni akaró hadseregparancsnok szemszögéből.
A hadszínteret, ahol csapataival támadó hadműveletet kellett végrehajtania, így látta:
„…A Keleti-Kárpátok völgyeiben és szakadékaiban sok kisebb-nagyobb folyó és patak van, amelyek különböző irányokban széttagolják a hegyeket. A széttagolódás következtében különálló hegytömbök keletkeznek, amelyek hosszúsága eléri a 10–12 kilométert. Bár a kárpáti folyók rendszerint sekély vizűek, 12nagy számuk, meredek partjuk, valamint a különálló hegyláncok, hegyek, völgyek és vízmosások a Kárpátokat rendkívül nehezen járhatóvá tették a csapatok, valamint a haditechnikai eszközök számára. A hegyláncok lejtőinek többségét és a hegyeket borító erdők szintén megnehezítették a csapatok mozgását és tevékenységét. (65. o.)
…A Kárpátok tehát a természeti akadályok hatalmas és bonyolult rendszerét jelentették csapataink számára az előrenyomulás útvonalain. Az átkelés lehetőségét korlátozta, hogy viszonylag kevés olyan hágó és átjáró akadt, amelyen gépkocsiút, kocsiút és vasútvonal vezetett keresztül. A gyalogság a fegyvereivel – még a géppuskákkal és a málhásállatokra szerelhető aknavetőkkel is – az ösvényeken majdnem minden irányban átkelhetett a Kárpátokon. A gépjárművek, a harckocsik és a tüzérség mozgása azonban csak a műutakon volt akadálytalan. A többi úton ezek a fegyvernemek csupán száraz időben mozoghattak. A közepes és könnyű tüzérség – bizonyos szakaszokon – a legfontosabb hágókon kívül is tudta követni a gyalogság harcrendjét: a gyalogság és a műszakiak segítségével a földutakon és a gyalogosösvényeken haladva küzdötte le a hegyi akadályokat.” (107. o.).
E nehéz terep igen kedvező feltételeket nyújtott a védő félnek, és megnehezítette a támadó helyzetét. A Keleti-Kárpátokban, az ország belsejébe futó szűk völgyekben, a két világháború között építették ki az Árpád-vonalat. 1944-ben, a Vörös Hadsereg közeledtével, az ezeréves határon és a Kárpátok előhegyeiben további két védővonal épült, hogy az ellenség ne tudjon menetből rázárkózni a fővédővonalra. A védelem teljes mélysége így helyenként elérte a 40–50 kilométert is. A Kárpátok előhegyeiben a Hunyadi-állás a legfontosabb közlekedési utakat, irányokat lezáró helységtámpontok1 láncolata volt, amelyek között az összeköttetést gyalogos csapatok tábori erődítései tartották. A Szent László-állást az országhatáron jelölték ki, 13első világháborús lövészárkokból és a hágókon kiépült műszaki akadályokból állt. A Hunyadi-állás volt az első védelmi vonal, amit az 1. Ukrán Front bal szárnyának és a 4. Ukrán Frontnak, a visszavonuló csapatokat üldözve, meglevő erőivel, eszközeivel menetből át kellett törnie. Grecsko vezérezredes így ír könyvében az eseményekről:
1 A védelemre kijelölt helységeket lövészárkokkal, harckocsiakadályokkal, aknamezőkkel, gyalogság elleni drótakadályokkal vették körül, a házakat és pincéiket megerősítették és előkészítették a helységharcra. E településeken gyalogos csapatok rendezkedtek be körkörös védelemre.
„Ahogyan csapataink előnyomultak a Kárpátok előhegyei közé, az ellenség ellenállása egyre fokozódott. A terep átszegdeltsége elősegítette az erős védelem előkészítését a 4. Ukrán Front csapatainak előnyomulási útvonalain. De az a szívósság, ahogyan csapataink a kivételesen nehéz viszonyok között támadtak, arra kényszerítette az ellenséget, hogy augusztus 6–12. között lassan visszavonuljon a Kárpátokhoz. Ennek elle-nére csapatainknak azokat a kísérleteit, hogy augusztus 12–15. között a támadást tovább folytassák, nem koronázta siker. A 4. Ukrán Front magasabb egységei az eddig elért terepszakaszon megálltak. (149. o.)
…augusztus közepén a 4. Ukrán Front csapatai ideiglenesen védelembe mentek át. A beállott hadműveleti szünetet a parancsnokok, a törzsek és a politikai szervek arra használták fel, hogy a személyi állományt, a fegyverzetet, a haditechnikai és szállítóeszközöket előkészítsék az erdős-hegyes terepviszonyok között rájuk váró új támadó feladatok megoldására.” (83. o.)
Ahol a 4. Ukrán Front csapatait megállították (nem maguktól álltak meg! – Sz. J. J.), az tehát a védelmi rendszer külső vonala, a Hunyadi-állás volt. Grecsko tábornok, mint jól felkészült katona, azt is tudta, hogy miért állította le a szovjet hadvezetés a Vörös Hadsereg hiábavaló rohamait. Könyvében mégis szemérmesen hallgat arról, hogy időközben megkezdődött a 2. Ukrán Front Iasi–Kisinyov térségében indított, a Kárpátokat délről megkerülő hadművelete, s hogy a 4. Ukrán Front nem rendelkezett annyi erővel, amennyi elegendő lett volna a Kárpátok védelmi rendszerének leküzdéséhez. Aprólékos, lassú hadműveletek sorozatára volt tehát szükség, hogy lekössék a Keleti-Kárpátokban harcoló magyar és német erőket. Az arcvonal északi szárnyán a Vörös Hadsereg már túlhaladt a Keleti-Kárpátok vonalán, nem jött volna jól egy déli irányból indított német csapás a Berlin felé előnyomuló kötelékek 14hátába. A 4. Ukrán Front tehát fontos szerepet kapott. Csupán a védelem nem volt elegendő, aktív támadó tevékenységet kellett folytatnia, ami nem volt egyszerű feladat, mert…
„…A hegyes terepen való támadás a harctevékenységek egyik legnehezebb fajtája. Az igen nagy mértékben összeszűkült és mélyen tagolt harcrend, a megnyúlt hadtápvonalak megnehezítik, néha pedig teljesen kizárják a frontális manővert, bonyolultabbá teszik a híradás megszervezését, az együttműködést és a harcbiztosítást. A hegyi folyók szűk völgyeiben levő hatalmas erődítések lehetetlenné teszik a frontális rohamokat. A támadás rendszerint így erdő borította hegyláncokon keresztül csak megkerülő manőver révén, úttalan vidéken, a megerődített körletek kikerülésével lehetséges.” (78. o.)
A Vörös Hadsereg meglehetősen felemás felderítési adatokkal rendelkezett a magyar határon létrehozott erődrendszerről.
„…Támadásunk kezdetekor az ellenség kárpáti erődítéseinek rendszere az előhegyek északkeleti lejtőin keresztül húzódó, előretolt védőövből, a legfontosabb hadműveleti irányokban létesített több közbeeső védelmi sávból, valamint a Kárpátok fő hegyláncán kiépített legfontosabb erődítmények rendszeréből állt – ez utóbbiak alkották az ellenség fő védelmi vonalát a Kárpátokban.” (79. o.)
A „Kárpátok fő hegyláncán kiépített legfontosabb erődítmények” rendszere valójában az első világháborús állások felhasználásával készült Szent László-állás volt, csak felvételi állásnak jelölték ki, hogy legyen még egy vonal, ahol a visszavonuló csapatok megkapaszkodhatnak. A legfontosabb erődítményrendszer, az Árpád-vonal, az ország belseje felé futó összeszűkülő völgyekben húzódott, a határtól 15–25 kilométerre. E völgyeket völgyzárral látták el.
A körkörösen védhető völgyzár rendszerint 15–20 vasbeton bunkerből állt. A bunkereket, szándékosan, lőrések nélkül építették, csupán a személyi állomány és a fegyverzet épségének megóvására szolgáltak. A 60–100 cm vastag födémmel készült bunkerekhez futóárkok csatlakoztak, amelyek a nyílt tüzelőállásokhoz vezettek. Minden fontosabb fegyvernek több váltóállást is kiépítettek. A sejtszerű 15részekből álló völgyzár alapsejtje az önálló körvédelemre is képes és köteles rajállás volt. A völgyzárak védelmét egy-egy erődszázad látta el, ami nem sokban különbözött a gyalogszázadtól, azonban több sorozatlövő fegyverrel, aknavetővel, gránátvetővel és páncéltörő fegyverrel is rendelkezett. Az erődszázadok mögött 4–10 km-re építették annak a határvadász zászlóaljnak a védőkörletét, amelyikhez a századok tartoztak.
A 4. UKRÁN FRONT FELDERÍTÉSI ADATAI 1944 AUGUSZTUSÁBAN
A völgyzárak közötti hegygerinceken határvadász portyázó századok tartották az összeköttetést. Háború esetén a gerinceken gyalogos csapatok által kiépített és védett tábori 16erődítések, úgynevezett „bástyaállások” húzódtak. A völgyzárak mögött védő határvadász zászlóaljak nem jelentették az erődrendszer hátsó határát, mert mögöttük hegyi vagy gyalogos csapatok álltak szükség szerint készenlétben, hogy a betört ellenséget visszaverjék.
A FRONTCSOPORT JOBB SZÁRNYÁNAK HADMŰVELETI TERVE, 1944 SZEPTEMBER
A 4. Ukrán Front csapatai 1944 szeptember–október folyamán végrehajtott hadműveleteik során nem jutottak el az Árpád-vonalig, csak a hágók egy részét, a Szent László-állást foglalták el.
„Az ellenségnek a 4. Ukrán Fronttal szembeni fő védőöve az államhatáron húzódott, a Kárpátok fő hegylánca mentén. A hegyes terepviszonyok elősegítették a tábori típusú berendezésekkel 17megerősített, tartós erőd-tűzállások és harckocsiakadályok fejlett rendszerének kiépítését, erős védelem létrehozását. Valamennyi hegyi átjárót, amelyeken keresztül a csapatok mozoghattak, védelmi csomópontokkal zárták el. Az utakon, a folyók árterületein és medrében, az utak melletti hegyek lejtőin elhelyezett harckocsiakadályok, akasztók, korlátok és sorompók, a megközelítő útvonalak sűrű elaknásítása és a tartós berendezések géppuska- és tüzérségi tüze az arctámadás számára hozzáférhetetlenné tette a megerődített körleteket. Csak megkerülő manőverek révén lehetett áttörni az úgynevezett Árpád-vonalon.” (81. o.)
Grecsko vezérezredes leírta azt is, miért volt szükség az oly sokszor emlegetett megkerülő manőverek sorozatára. Az Árpád-vonalat erős védelmi rendszernek tartotta, annak ellenére, hogy csak torzó volt, hiszen a völgyzárak közötti hegygerinceken alig volt erődítés, de még elegendő csapat sem állt a magyarok rendelkezésére, hogy minden hézagot lezárjanak.
„…Az Árpád-vonalon az ellenség – csupán a 4. Ukrán Front szakaszán – összesen 99 támpontot, 759 tartós vasbeton építményt, 394 fa-föld erődöt, 439 nyílt tüzelőállást, 400 kilométer futóárkot és lövészárkot létesített, 135 kilométer hosszú harckocsi és gyalogság elleni akadályt (árkot, sáncfalat, torlaszt stb.) épített. …Az ellenség kárpáti védelmének gyenge oldalához tartozott, hogy hiányoztak a reteszállások és az egyes fontos irányok között jelentős, meg nem erődített közbeeső szakaszok is akadtak a fő hegylánc mentén.” (83. o.)
Grecsko tábornok részletes beszámolói közül most csak egyet emelek ki. A 4. Ukrán Front balszárnyán önálló irányban tevékenykedő 17. gárda-lövészhadtest a Tatár-hágón át a Kőrösmező–Rahó–Máramarossziget irányban támadott, így a hágón kívül a kőrösmezői és a rahói völgyzárat is el kellett foglalnia vagy meg kellett kerülnie.
„…A szovjet harcosokra az a feladat várt, hogy leküzdjék a kőrösmezői védelmi csomópontot, az Árpád-vonal egyik leghatalmasabb hegyi erődítményét. Kőrösmező község a Fehér- Tisza és a Fekete-Tisza mentén fekszik. Három út vezet hozzá: Mikulicsinból, Bruszturából és Vorochtából. …Az ellenség ezt a helységet a védelmi vonalon kívül hagyta, és csak 18négy kiserődöt épített az utak ellenőrzésére, védelmi csomópontot pedig Kőrösmező déli szélén szervezett, ahol szűk volt a terep, és az egyetlen út a hátországba, Rahóba vezetett.
A kőrösmezői védelmi csomópont 19 támpontból állt, amelyek összefüggő vonalban sorakoztak egymás mellett. Mindegyik két-három nyitott tűzfészekből, továbbá vasbeton és fa-föld óvóhelyekből állt. Sok támpontnak ezenkívül tüzérségi állásai és parancsnoki harcálláspontjai is voltak. Minden támpontot körkörös védelemre tettek alkalmassá, zárt lövészárkok kötötték össze a berendezéseket, és nyitott lövészárkok biztosították az összeköttetést a szomszédos támpontokkal; a tűzrendszert is körkörösen szervezték, a drótakadályok pedig a támpont körvonalait követték. A támpont kölcsönös tűzösszeköttetésben állt a szomszédos – jobb és bal oldali – támpontokkal, és biztosította a peremvonalhoz vezető megközelítő útvonalak tűz alatt tartását az akadályok előtti térségben. A támpontok azonkívül tűztámogatást kaptak az aknavetőktől is, ezeknek állásai így helyezkedtek el: az első a vasútvonal mentén, a második ettől keletre, a hegynyúlvány túlsó lejtője mögött, a harmadik pedig a Tisza jobb partján, az árterületen. Tűztámogatást a támpont tüzérsége nyújtott.
A Tisza bal partján fekvő kőrösmezői csomópont területén földút vezetett keresztül. A folyó jobb partjával való összeköttetés biztosítására az árterületen és a Tiszán át hidakat építettek.
A védelem többi szakaszán a peremvonalat gyalogság elleni szögesdrótakadályokkal látták el: ezek sátorszerű hálót alkottak, amelyet két sor karóhoz rögzítettek. Előrevetett alegységeink még a helység előterében villanyárammal töltött drótakadályokra bukkantak. Gumiszigetelőkkel ellátott vasbeton-oszlopokon csupasz huzalok voltak kifeszítve. A védők két nagy teljesítményű áramfejlesztőtelepet szállítottak ide, és 3000 volt feszültségű áramot bocsátottak a vezetékekbe.” (166. o.)
Grecsko vezérezredes könyve mindvégig sikeres szovjet előnyomulásról, az ellenség ellenlökéseinek sikeres visszaveréséről, lendületes támadásról, az ellenség elkeseredett, makacs ellenállásáról szól. Ha figyelmesen tanulmányozzuk a felszabadított, elfoglalt, az ellenségtől visszafoglalt, ideiglenesen feladott, majd eredeti helyzetként visszaállított 19helységek és tereppontok listáját, meglepő eredményt kapunk. Nem kell számolgatni, mert a harcok eredményét és tapasztalatait a szerző mindig összefoglalja. Íme:
„…Az 1. gárdahadsereg, a 18. hadsereg és a 17. gárda-lövészhadtest 18 napos (szeptember 9–28.) támadásának fő eredménye az volt, hogy a csapatok átkeltek a Kárpátok fő hegyláncán, és elfoglalták a hágók körzetét. A Kárpátok nehéz terepviszonyai között a hadseregek csapatai 4-7 kilométeres mélységbe nyomultak előre, s ennek során felhasználták a kevés hegyi ösvényt, gyakran pedig saját erejükből és eszközeikkel új utakat építettek.” (216. o.)
Tehát majdnem egy hónap alatt 4–7 kilométer. Ez nem igazán lendületes támadás. Pedig a hadműveletek nem csak tessék-lássék módon folytak; a szovjet csapatokat jól felkészítették a hegyek között folytatandó harcra. Az augusztus közepétől szeptember 9-ig tartó hadműveleti szünet alatt az utánpótlást is kitűnően megszervezték, a csapatokat pihentették és feltöltötték. Nem leharcolt és kimerült haderő volt az, amely nem jutott előre a magyar 1. hadsereg védekező csapatainak arcvonalán. Akkor hogyan sikerült mégis eljutniuk az ország belsejébe? Grecsko tábornok erre is választ adott, mégpedig azzal, hogy mindvégig szemérmesen hallgatott a 2. Ukrán Front Románia irányában elért sikereiről. Csak az összefoglalókban szólta el magát. Ebben az esetben is ez történt.
„…A Kőrösmezőtől nyugatra és délre levő körzetben folytatott kéthetes szívós harcokban az ellenség kimerült. Nagy veszteségeket szenvedett, ezért nem tudta megtartani a kőrösmezői megerődített körzetet. Ennek következtében, valamint a 2. Ukrán Front csapatainak sikeres hadműveletei miatt – ezek délről megkerülték az 1. magyar hadsereget – az ellenség kénytelen volt megkezdeni csapatainak visszavonását Kőrösmező körzetéből Rahó irányába, és azon túl, Máramarossziget felé. A 17. gárda-lövészhadtest alakulatai október 15-én áttértek az üldözésre. …Október 18-án a 17. gárda-lövészhadtest az ellenség üldözése közben, elfoglalta a Tisza mellett fekvő Máramarosszigetet (Észak-Erdélyben). Ebben a körzetben került először közvetlen érintkezésbe bal oldali szomszédjával, a 2. Ukrán Front jobbszárny-csapataival.” (218. o.)
20A 2. Ukrán Front centruma akkorra már Debrecent is elfoglalta, a bal szárny pedig, Bajánál, kijutott a Dunához. Tehát maga Grecsko tábornok is elismerte, hogy a magyar és német csapatok csak akkor vonultak vissza, amikor a 2. Ukrán Front dél felől bekerítéssel fenyegette a Keleti-Kárpátokban az Árpád-vonalat védő seregtesteket. Csak akkor bontakozott ki és nyert teret a 4. Ukrán Front támadása is. Tehát a 4. Ukrán Front nem áttörte az Árpád-vonalat, hanem a bekerítés veszélye miatt visszavonuló magyar 1. hadsereget követve vette birtokba az üresen hagyott állásokat.
Az Árpád-vonal völgyzáraiból és állásaiból visszavonuló csapatok utóvédharcai során megkezdődött a magyar haderő felbomlása. A sikertelen kiugrási kísérlet, a nyilas hatalomátvétel, az ország jelentős területének elvesztése, a csapatok német vezetés alá helyezése valóban demoralizálta a magyar csapatokat. A magyarok iránti szimpátiával egyáltalán nem vádolható mű, „A Nagy Honvédő Háború története 1941–1945” 4. kötete2 így foglalta össze a Kárpátokban 1944 őszén folytatott hadműveleteket:
2 Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1966.
„…A debreceni hadművelet idején a 2. és a 4. Ukrán Front szorosan együttműködött. A 4. Ukrán Front csapatai, amelyek szeptember 9-én kezdték meg a kárpát-ungvári hadműveletet, a hónap végére elérték a szovjet–csehszlovák határt, elfoglalták a Radnai- és az Orosz-hágót, majd folytatták a támadást. A csapatok feladata októberben az volt, hogy átkeljenek a Kárpátokon, és elérjék Ungvár és Munkács körzetét.
De október első felében a 4. Ukrán Front csak jelentéktelen sikereket ért el. Az ellenség, kihasználva a védelemre alkalmas erdős-hegyes terepet és a hágókban létesített erős műszaki létesítményeket, szívósan ellenállt. A jobb szárnyon harcoló 1. gárdahadsereg (parancsnoka Grecsko vezérezredes) október 18-án kénytelen volt abbahagyni a támadást. Ezalatt a front közepén támadó 18. hadsereg (parancsnoka Zsuravljov altábornagy) jobbszárny-hadteste megkerülte az Uzsoki-hágót, a Sztavnojéra (Fenyvesvölgy – Sz. J. J.) mért csapással elvágta a hágóhoz vezető utat, s az ellenséget visszavonulásra kényszerítette. A hadsereg balszárny-hadteste elfoglalta 21a Vereckei-hágót, és néhány kilométert előrenyomult déli irányban. A front bal szárnyán a 17. önálló gárda-lövészhadtest (parancsnoka Gasztyilovics vezérőrnagy) október 14-ig eredménytelenül harcolt Kőrösmező környékén. Az ellenség azonban október 15-én megkezdte csapatai visszavonását, minthogy a 2. Ukrán Front csapatai elérték Debrecen és Nyíregyháza körzetét, és ez komolyan veszélyeztette az 1. magyar hadsereg hadtápját.
A 17. gárda-lövészhadtest, majd a 18. hadsereg balszárny-hadteste is megkezdte a visszavonuló ellenség üldözését. A 17. hadtest már október 17-én elérte és másnap elfoglalta Máramarosszigetet. A front sávjában lényegesen megváltozott a hadműveleti helyzet. Miklós Béla vezérezredes, az 1. magyar hadsereg parancsnoka, október 16-án átment a Vörös Hadsereghez, és a magyar hadsereghez intézett felhívásában átállásra szólította fel katonáit és tisztjeit. Ezért a német parancsnokság meggyorsította ennek a hadseregnek a visszavonását.” (213–218. o.)
Igen. A Magyar Királyi Honvédség már felbomlóban volt. A fronton harcoló katonák nem érzékelték a „nagypolitika” rezdüléseit, de hirtelen irányváltásait sem. Életüket parancsok határozták meg. Amíg a parancsok egyértelműek voltak, viszonylag minden gördülékenyen ment. A kiugrási kísérletről alig tudtak. Ha tudomást szereztek róla, várták a végrehajtási parancsot. A tábornokok is! Az viszont nem jött, csak a további harcra való felszólítás, és a nyilasok rémuralma. Sokan látták és érzékelték, hogy a háborút elvesztettük. Az utolsó reménység, a Kárpátok vonala is elveszett. Nem volt már erő és főleg hit a háború továbbfolytatására. A haderőt már csak a tehetetlenségi erő, a németek kényszere és a szovjetektől való félelem vitte előre, vagy inkább hátra. Megkezdődött a magyar katonák vesszőfutása az életért.
Felvetődhet a kérdés, miért fontos számunkra a tény, hogy az Árpád-vonal volt az egyetlen olyan erődrendszer Európában, amit nem törtek át? Az erődítéssel foglalkozó szakember eleve nem tesz fel ilyen kérdést, hanem érdeklődéssel tanulmányozza, és következtetéseket von le napjainkra vonatkozóan. Az osztályharcos történelemszemlélettel 22rendelkező „régivágású” veterán nem hiszi az egészet, és nem is érti, miért kellett szembeszállni a hős felszabadítókkal. Mire való egyáltalán erődíteni? Ki-ki döntse el felkészültségének, hozzáértésének megfelelően. Én Hárosy Teofil hadiműszaki mérnökkari ezredesnek, az Árpád-vonal megálmodójának a szavait idézem3:
3 Vitéz Hárosy Teofil (1893. december 8. Cajla – 1966. június 27. Budapest) Soproni Honvéd Katonai Főreáliskola, Technische Militärakademie, Mödling, 1914: hadnagy a komáromi cs. és kir. 5. árkász zászlóaljnál. Az első világháborúban árkász századparancsnok Przemyslben, 1915 március – 1918 május: orosz hadifogság. 1923-tól az erődítéstan tanára a Ludovika Akadémián. 1941. szeptember 1-től ezredes, 1942–44: országerődítési parancsnok, 1944-ben vezérőrnagy. A háború után mint okleveles mérnök Budapesten működött, 1966. június 27-én bekövetkezett haláláig.
„…Vitán felül áll, hogy a védelem a döntést legfeljebb csak elodázza. Győzelmet – vagyis akaratunknak az ellenségre való rákényszerítését – csakis támadással lehet kicsikarni. Ősi tapasztalat mégis, hogy a védő majd minden esetben erődít. De nem azért lesz vesztes, mert erődít, hanem azért véd, mert gyengének érzi magát. Ha a védő nem erődít, a támadónak csak annál könnyebb dolga van vele. Eldöntött küzdelem után már csak a győztesnek hallani a szavát, és ilyenkor elsikkad annak a feszegetése, hogy a győzelem minő erőfeszítésbe került.” 4
4 Magyar Katonai Szemle (a továbbiakban: MKSZ), 1941/11., 289. o.
