Az erődítési kirendeltségek
Az erődítési kirendeltségek
A erődítési munkák kivitelezése a kirendeltségek feladata volt. Meglehetősen nagy figyelmet szenteltek az erődítéseknek, hiszen az arcvonal közeledtével egyre kevesebb idő állt rendelkezésre. 1942 végétől a Magyar Katonai Szemle hasábjain több cikk is taglalta az erődítési munkálatok gyors, de jó minőségű végrehajtását.62 Általános nézet szerint egy év kellett az erődítések kitűzésére, egy év az előkészítő munkálatokra és egy további év a végrehajtásra. Nem volt kétséges, hogy az állandó erődítések kiépítésére nincs annyi idő, mint a háború előtt, de ha évek nem is, néhány hónap – kellő előrelátással – még biztosítható. Hogy az állandó erődítés ilyen körülmények között is megfeleljen feladatának, elengedhetetlen volt a jó szervezettség, a bőséges gépi felszerelés, és a leegyszerűsített, szabványosított építmények alkalmazása.
62 Veress Kázmér: Állandó erődítési munkálatok. MKSz, 1942. 12. szám, 486–493. o.
A gyors és megbízható munka egyik alappillére a megfelelően megszervezett erődítési kirendeltség volt. Parancsnokká műszaki végzettségű, fiatal, mozgékony, de már tapasztalatokkal rendelkező tisztet neveztek ki. A folyamatos 117munka érdekében a kirendeltség létszáma 600–1000 embert tett ki. Az erődítési kirendeltségek felszerelését rendkívül gondosan állították össze:
Az irodai felszerelést az irodagépkocsi szállította: páncélszekrényében minden típusépítményből több tervrajzot tartottak, hogy helyének megállapítása után az építmény, egyszerű terepfelvételi eljárással, térképre vihető legyen. Így az időt rabló tervezési és rajzolási munka a minimumra csökkent. A típusrajzokhoz vasalási és zsaluzási tervet is csatoltak. Az irodagépkocsik felszereléséhez rajz- és írószerek, írógépek, világítóeszközök, műszerek tartoztak, valamint fénymásoló és sokszorosító készülék, egy egyetemes műszer, egy egyszerű útkitűző, továbbá egy sátorfelszerelés.
A szerszámfelszerelést, tehergépkocsikra málházva, az alábbiak szerint válogatták össze: földmegmunkáló szerszámok (cserekészlet is) 900 főre, ácsszerszámok 30 főre, kőművesszerszámok 45 főre, kőfejtő szerszámok 60 főre, továbbá 18 szigetelő, 30 vasbetonszerelő, 6 kovács és 6 asztalos számára. Mindezeket egy nagyobb, 5–6 tonnás és két kisebb, 2-3 tonnás tehergépkocsira málházták. A tehergépkocsik málhájához egy-egy nagyobb méretű ponyva is tartozott, ami egyaránt alkalmas volt az anyag megóvására szállítás közben, sátor készítésére, valamint esős időben, betonozásnál, a munkahely eső elleni megóvására.
Az egyes kirendeltségek használatában volt általában egy nagy, körülbelül napi 90 m3, vagy két kisebb, napi 15 m3 teljesítményű kőzúzó, egy 250–270 literes, vagy két 150–170 literes betonkeverő gép (ez gyakran elmaradt), továbbá két, meghajtó géppel egybeépített felvonó, valamint motoros szivattyú, kézi szivattyú, megfelelő hosszúságú vízvezeték, csövekkel és összerakható víztartályokkal; három kompresszor a hozzá tartozó munkagépekkel és légvezetékkel, vasvágó gép, hegesztőkészülék, egy karbidfejlesztő készülék és oxigénpalack. A kirendeltség parancsnokának, valamint az építésvezetők mozgásának biztosítására két személygépkocsit, az élelmezés szállítására egy féltonnás tehergépkocsit alkalmaztak.
Az elhelyezés kérdésének gyors és minél kisebb költséggel történő megoldásához kirendeltségenként 3–4 összerakható 118és vasúton a helyszínre szállítható barakkra volt szükség, hogy a holtmunkát jelentő barakképítés a legkevesebb időt vegye igénybe. Ilyen felszerelés birtokában az erődítési kirendeltségek mintegy 90–100 db, egyenként 25–30 m3 beton felhasználásával készített erődítési elem építésére voltak képesek a hegyvidéken, akár egy völgy mélységében több helyen, akár 2–3 szomszédos völgy egy-egy helyen való lezárására.
Az egyes támpontoknál folyó munka menetét úgy szabályozták, hogy egy-egy építésvezető mérnök vagy építőmester irányítása alatt egy önálló munkacsoport 25–30 erődítési elemen dolgozzék. A munkacsoporton belül, munkanemenként, részlegeket szerveztek, amelyek mindig ugyanazt a munkafázist végezték, és így nagy gyakorlatra tettek szert. Ezzel a munkaszervezéssel az egyes erődítési elemek mintegy futószalagon készültek, azzal az eltéréssel, hogy nem a munkadarabok, hanem a részlegek mozogtak helyszínről helyszínre. Arra azonban vigyáztak, hogy a gyorsaság ne menjen a minőség rovására.
Mindez nem ment zökkenőmentesen. A völgyzárak építésére vonatkozóan viszonylag pontos adatokkal szolgált Bajor Kálmán nyugállományú őrnagy, aki főhadnagyként a Nagy-Szamos és az Ilva patak völgyében három völgyzár építését irányította. Az ott történtekre így emlékezett vissza:63
63 Bajor Kálmán visszaemlékezése hangszalagon és írásban a szerző birtokában.
„Az ország, a honvédség abban az időben sem állt olyan jól anyagilag, hogy valamiféle Maginot-vonalat tudott volna kiépíteni. Így először is létrehozták az úgynevezett Erődítési Parancsnokságot, amelynek az volt a feladata, hogy készítse el a Kárpátok erődítésének katonai és műszaki tervét. Tehát egyszerre készültek a hadműveleti tervek és a műszaki végrehajtáshoz szükséges építési tervek is.
Maga az Erődítési Parancsnokság katonai törzs volt, amely nagy számban foglalkoztatott polgári alkalmazottakat. Az építkezés alatt én magam is szinte kizárólag polgáriakkal dolgoztam. Összesen tízen voltunk katonák, amibe beletartoztak a tiszti legények és a gépkocsivezetők is.
119Az Erődítési Parancsnokság kapott egy bizonyos pénzügyi keretet, amiből a munkálatokat megkezdhette. Abban az időben még a pengő volt a fizetési eszköz, és bizony jómagam is milliókkal gazdálkodtam. Fiatalok voltunk, tapasztalatlanok, de úgy érzem, valamennyien megálltuk a helyünket.
1940-ben vetődött fel a gondolat az erődítésre, és 1941-ben már konkrét lépések történtek a kivitelezésre. Én is ebben az időben kerültem az Erődítési Parancsnokság állományába. A csapatoknál szolgálatot teljesítő műszaki tisztek közül emeltek ki sokadmagammal együtt. Az 1941-es esztendő tervezéssel és kísérletezéssel telt el, és a rákövetkező évben már beindult a nagyarányú építkezés is.
Az Erődítési Parancsnokság vezérkari főnöke, aki a tényleges munkát irányította, Pacor Ernő, intelligens ember és kiváló katona volt. Az állomány rajtunk kívül a különböző fegyvernemektől – elsősorban a gyalogságtól – odavezényelt magasabb rangú törzstisztekből állt. A részletes kitűzést is ők végezték. Az erődvonal felépítésének elveit a Honvéd Vezérkar határozta meg, de a részletek kidolgozásába nem szóltak bele, az a mi vezérkarunk feladata volt. Az építést mindenütt műszaki tisztek irányították.
Az Erődítési Parancsnokság állományában, mint említettem, jelentős számú polgári alkalmazott dolgozott. Ezek a mérnökök tervezték a völgyzárakba beépített erődelemeket, a bunkereket és más építményeket is. A személyi állomány szállásaként szolgáló, fából készült barakkokat is ők tervezték.
Ezekre a barakkokra bizony az építés időszakában is nagy szükség volt, mert a völgyzárak meglehetősen elhagyatott vidékeken épültek, és bizony a munkásokat valahol el kellett helyezni. Később viszont az erődalakulat szálláshelyeként szolgáltak ezek a kényelmes barakképületek.
Az Erődítési Parancsnokság állományában három Erődítési Csoportot hoztak létre. Az Erődítési Csoportokhoz erődítési kirendeltségek tartoztak, amelyek végrehajtották az erődítési munkálatokat. Én az úgynevezett ,,besztercei nyakban” 64 a 9. számú kirendeltséget vezettem.
64 Akkori szóhasználattal a kosnai határbeszögellést nevezték besztercei nyaknak, mivel Beszterce városa feküdt hozzá a legközelebb.
120Az elgondolás szerint a völgyeket kellett lezárni völgyzárakkal. 1943–44-ben ez kiegészült azzal, hogy teljesen összefüggő vonalakat kell építeni, de ez már nem a mi feladatunk volt. Munkaszolgálatos alakulatokat hoztak, és azok építették ki a tábori erődítéseket. Hogy ebből mennyi lett kiépítve, nem tudom, de eredetileg az volt a cél, hogy a völgyzárakat ne tudják megkerülni. A háború után találkoztam egy emberrel, aki Nagyilván szolgált az erődszázadban, ő mondta, hogy az oroszok sehol sem tudták áttörni az erődvonalat. Az egész elképzelés azon bukott meg, hogy bekerítették. Az akkori haditechnikát figyelembe véve szerintem nagyon jó védelmi rendszer volt, és ha nem történik meg a román kiugrás, az oroszok nem jöttek volna át. Nem azért, mert nem tudtak volna, hanem mert nem érte volna meg olyan nagy erőt fölöslegesen feláldozni, amely az erődvonal áttöréséhez kellett.
Én először 1941-ben Borsára kerültem. Ez a kisközség a Szamostól északra fekszik, és ott akkor már folyt az építkezés. A Kolozsvárról érkezett vállalkozók építették az erődelemeket. Persze az Erődítési Parancsnokságon hamar rájöttek, hogy ez így nagyon körülményes és rettentően drága. A vállalkozókat már abban az időben is meg kellett fizetni. Ezek a létesítmények pedig olyan helyen épültek, amelyeket nehéz volt megközelíteni szállítóeszközökkel, ez viszont nagyon megnövelte a költségeket.
Nekem, mint műszaki tisztnek, ez igen jó iskola volt. Tanultunk mi az akadémián geodéziát, út- és vasútépítést stb., de olyat, mint ami ide kellett volna, nem. De a vállalkozók alkalmazásában kiváló mérnökökkel találkoztunk, akiktől nagyon sokat tanultunk.
1941 telén áthelyeztek Nagyilvára, ahol kirendeltségvezető lettem. Itt már vállalkozó nélkül, lényegesen kevesebb költséggel mi építettük meg a völgyzárat. A bunkerek tervrajzait központilag kaptuk meg. A barakkok építéséhez is kaptunk különböző típustervrajzokat, amelyek közül mi választottuk ki a számunkra megfelelőt, és saját magunk építettük fel. 1942-ben indult ez a rendszer, ami azt jelentette, hogy egy kis katonai törzs irányított mindent, vállalkozók nélkül. Mi vettük fel a polgári alkalmazottakat, mérnököket, kubikusokat.
121Az építkezéshez szükséges anyagok – cement, sóder, betonvas stb. – megrendelését a csoportparancsnokság végezte. A mérnökök, szakemberek felvételét is, a mi igényünk alapján, ők végezték. Tartalékos tisztek is kerültek elvétve hozzánk, de nem ez volt a jellemző.
Az erődítési kirendeltség teljesen önálló volt, szokatlanul nagy hatáskörrel. Dönthettünk behívásról, leszerelésről, bárkinek – akire szükségünk volt – visszatarthattuk a behívóját. Ez a fegyelem szempontjából igen hathatós eszköz volt. Mivel polgári személyeket foglalkoztattunk, számukra bért is kellett fizetni, nem is keveset. Nálam rendszerint 6-7 mérnök meg építésvezető, valamint több száz munkás dolgozott.
Az akkori időkhöz viszonyítva nagyon jól fizettünk, 1 pengő 10, illetve 1 pengő 30 fillér volt az órabér. Abban az időben egy pengőért többfogásos ebédet lehetett kapni Pesten. Ez a kubikusok órabére volt, a munkavezetők és a mérnökök ennek a sokszorosát kapták. Ezenkívül ingyenszállást is kaptak, igaz csak barakkban, de ott a hegyekben ez tökéletesen megfelelt. Mi is ott éltünk a családunkkal együtt tavasztól őszig, szintén barakkokban.
Rengeteg földmunka volt, így nagyon sok kubikusra volt szükségünk. Ez általában úgy ment, hogy lementem Békés és Csongrád megyébe és megegyeztem néhány bandagazdával, akik vállalták, hogy 15–20 emberrel a megbeszélt időben és helyen felveszik a munkát.65 Az egy összegben kifizetett bért aztán már egymás között ők osztották el.
65 A XIX. században, a nagy folyamszabályozások és vasútépítkezések alatt alakult ki – és a két világháború között még működött – az a sajátos rendszer, amikor az alföldi kubikusok csoportokba, „bandákba” tömörültek, úgy szegődtek el napszámba építkezésekre. A kubikos „bandák” egy összegben megállapított bérért végezték el a felvállalt munkát.
Mivel nagyon sok volt a sziklás és köves rész, felvettem egy robbantómestert is. Rajta kívül szükségünk volt még számos egyéb szakmunkásra is, vasbetonszerelők, villanyszerelők, ácsok foglalkoztatása is elengedhetetlen volt. A faanyagot nem a csoportparancsnokság rendelte, hanem az a hatáskörömbe volt utalva.
Nagy vonalakban így nézett tehát ki a rendszer, amellyel az Árpád-vonal épült. Meg kell jegyeznem, hogy ez természetesen csak arra a részre vonatkozik, amelyet én láttam, amelynek 122a munkálataiban részt vettem. Nem zárható ki, hogy lehetett ettől lényegesen eltérő szervezet is.”
Volt is, mert 1944 nyarán a front már a Kárpátok előhegyeinél húzódott. Ekkor már se szeri, se száma nem volt a kirendeltségeknek, a különböző munkásalakulatoknak. Szükség esetén még a lakosságot is igénybe vették, ha gyorsan kellett valamit megépíteni, de az már igazán szükséghelyzet volt. Az Erődítési Parancsnokság kirendeltségei nem hagyták abba a munkát, az utolsó percig erődítettek. Nem voltak már gépek, tehergépkocsik sem. Dr. Magó István a Gyimesközéplokon települt kirendeltségnél szolgált, mint sorkatona. Így emlékszik vissza azokra a már zavaros viszonyokra:66
66 Dr. Magó István visszaemlékezésének másolatát Dr. Ravasz István bocsátotta a szerző rendelkezésére.
„Az ország összes iskoláját bezárták 1944. március 31-én. Én a szeghalmi református Péter András Gimnázium nyolcadikos (utolsó éves) tanulója voltam. Az osztályvizsga elmaradt. 1944. április 27-én érettségiztem. Néhány hét múlva kezdtek jönni a behívók a kunmadarasi repülőtér karbantartási munkáira. Ezt mi, újdonsült magyar polgárok méltánytalannak tartottuk. Osztálytársam (Muzsay József ny. kórházi főorvos, Salgótarján) féltestvére, Muzsay András alezredes az Erődítési Parancsnokságon teljesített szolgálatot és rá támaszkodva elérte, hogy komoly behívót kaptunk azonnalra Gyimesközéplokra a III. Erődítési Csoportparancsnokság 16. Honvéd Erődítési Kirendeltsége építő részlegéhez, 1944. május végén.
A kirendeltség helye Gyimesközéplokon, a Hidegség pataka jobb partján, a Tatros folyó torkolatánál, a műút és a vasút közelében volt. Parancsnoka Lázár Gyula utász zászlós, helyettese Fodor Ede hadapród őrmester, az építési munkák vezetői Kaiser és Benkő építőmesterek és Szép nevű főgépész voltak. A munkáscsapat csongrádi kubikusokból (7 fő), munkaszolgálatos cigányokból – főleg Csengerből, néhányan Középlokról és Hidegségből – tevődött össze. Tartozott még hozzánk egy fő robbantómester is.
Barátom a napi személyi nyilvántartást és ellenőrzést végezte, én az anyagkezelést és -nyilvántartást kaptam feladatul. 124Élelem, állati takarmány, robbanóanyag (paxit) és építőanyag (cement, betonacél stb.) kezelését végeztem. A faanyagot a LOMÁS fűrésztelepről vásároltuk.
Harckocsi „V” árok
A harckocsik által veszélyeztetett irányokat megbízhatóan zárták le, és rövid idő alatt ki lehetett építeni.
Harckocsiárkok
Az építési terület Középlok felső végétől a felsőloki vasúti viadukt alatti sziklás területig terjedt. Alapfeladatunk tábori erődítés, azaz fonott bélésű lövészárkok építése volt, előre gyártott, 125kör alakú, lőréses vasbeton építményekkel, amik géppuska, vagy golyószóró befogadására voltak alkalmasak.
Építettünk vastag falú vasbeton építményeket is, páncéltörő állást a kezelőszemélyzet és a löveg, lőszer befogadására, óvóhelyeket a záróvonal gyalogsága részére, elsősegélyhelyet orvosi műszerekkel, kötszerekkel, kb. 10 darab emeletes ággyal. Készültek gúlás harckocsiakadály-sorok, 4–6 soros drótakadály, hajlított, betonba fogott köracél oszlopokkal, támfalak a harckocsiakadály-sorok szárnyainál.
A felsőloki második záróvonal közúttal való kereszteződésénél vasúti sínekből és hengerelt idomacélból épített nyitható és zárható, úgynevezett „szerb sorompó” készült, aminek szabad nyílása egy nyomtávra (tehergépkocsi) volt méretezve.
Az élelmezés tehergépkocsin érkezett, hetente egy vagy két alkalommal:
– komiszkenyér, 1db/2nap/fő 67
67 A tábori sütödében készült katonakenyér neve.
– kávékocka, 0,5 kocka/fő/nap (3,5 kocka/hét),
– füstölt szalonna,
– füstölt disznóoldalas.
A kirendeltség fegyverzete 2 db 9 mm-es pisztoly volt.
A Gyimesi-szorosban Középlokon állomásozott [a] 32. honvéd határvadász zászlóalj erődszázada és egy csendőrőrs.
A két erődvonal között táborozó, finn fasátrakban lakó (kb. egy századnyi) egyetemista munkatáborral az én beosztási szintemen nem alakult ki kapcsolat. A munkatábor az erődszázad parancsnoksága alá tartozott, aminek parancsnoka Papp József százados volt.
Felügyeletet, ellenőrzést építő részlegünk munkája felett Tusnádfürdőn Makai szds., Gyergyószentmiklóson Érchegyi alez. gyakorolt.
A vasúti kirakodást a gyimesfelsőloki vasútállomáson tudtuk csak megoldani, mert Középlokon nem volt rámpa. Ami általában érkezett: cement, préselt szalma, szögesdrót tekercsek. A szállítást a környék falvaiból mozgósított 22 db országos járművel (szekér + 2 ló) végeztük.
A munkák készenléti állapota a román átállás idején az alábbi volt: a belső harckocsiakadály-sor nem volt még összezárva. 126A felsőloki vasúti viadukt alatti vasbeton építmények kompresszoros sziklamunkái folytak.
A front közeledését a ploesti olajfinomító és olajkutak éjjeli bombázása, az ablakok remegése és a hegyek mögött éjjel jól látható világosság jelezte. A vasúti forgalom is fokozódott, kifelé a legújabb páncélosok, rohamlövegek, tehergépjárművek mentek, befelé semmi sem jött.
Sűrűsödtek az anyagszállítási zavarok. Élelmiszer és cement helyett csak préselt szalma jött. Kaptunk fegyvert is, Mauser rendszerű 1943 mintájú ismétlő puskát és lőszert. Állandó partizánveszélyről beszéltek, de mi nem láttunk egyet sem.
Az építkezések folytak. A legtöbb gondot a gyors folyású patakok betongúlás akadályelemekkel való keresztezése okozta (Tatros és Hidegség pataka).
Augusztus 23-án átálltak a románok. El kellett hagynunk az építési területet és be kellett vonulnunk Gyergyószentmiklósra az erődítési csoporthoz.”
