A völgyzárak
A völgyzárak
A völgyzárak működését taglaló elméleti résznél már idéztük Varró László vezérkari százados cikkét arról, hogyan kell működnie a völgyzárnak. Talán a legfontosabb gondolata az volt, hogy a völgyzárnak körvédőképesnek kell lennie. Az e feladatnak megfelelő völgyzáró erődcsoport nagysága terep és feladat szerint változott. A gyakorlat azt mutatta, hogy egy század volt az a legkisebb erő, amely a terepen, körkörös támadásnak kitéve, elszigetelten, ám a védelmi technika összes vívmányának felhasználásával még harcolni tudott. Természetesen a századot meg kellett erősíteni páncéltörő eszközökkel, géppuskákkal, aknavetővel, gránátvetővel, valamint egyes lövegekkel. Így a magot képező puskás század létszáma gyakran megkétszereződött. A század, zászlóalj megnevezés csak az erődcsapatban alkalmazott erő nagyságát mutatta, ezért nem is szívesen használták az erődszázad megnevezést. Helyette az erődalosztály, erődcsapat volt a hivatalos megnevezés. A valóságban mindig a terep és a veszélyeztetettség foka döntötte el a védelem erejének nagyságát és összetételét, valamint a rendszer kiterjedését. Általában egy megerősített század támpontja 1 négyzetkilométer volt, egy zászlóalj 4–5 négyzetkilométer területen helyezkedett el. Ez azonban sohasem jelentett merev normát.
Az erődítésről érdemes elolvasni egy autentikus visszaemlékezést is. Jolsvai Győző vk. ezredes különböző vezérkari beosztásokban, majd a magyar 1. hadsereg vezérkari főnökeként teljesített szolgálatot. Nagy terjedelmű és igen részletes visszaemlékezésében így ír az Árpád-vonalról:
„Mivel a határ a Kárpátok gerincén húzódott, s ott nem volt lehetséges a védelem alapjait felépíteni, azt egy hátrébb fekvő vonalon kellett megtenni. Ez lényegében abban állott, 153hogy úgynevezett völgyzárakkal általában a Tisza völgyébe vezető fő közlekedési vonalakat (völgyek, utak, vasutak) zártak le s így feladatuk az volt, hogy páncélos és gyorscsapatok lerohanása ellen biztosítsanak, és időt nyerjenek a saját erők bevetéséhez.
A völgyzárak telepítése a határhoz legközelebb eső védelemre, illetve lezárásra legalkalmasabb helyeken történt és nagyjában a Borsa, Havasmező, Tiszabogdány, Körösmező, Brusztura, Németmokra, Alsókalocsa, Szinevér, Ökörmező, Volóc, Alsóverecke, Havasköz, Fenyvesvölgy vonalban húzódott.
Egy-egy völgyzár általában 1–2 km szélességben zárta le a kelet–nyugati, illetve a kelet–dél irányba vezető utakat és völgyeket. Lényegében egy völgyzár kb. 10–20 kiserődből álló betonrendszer volt, amelyek előtt harckocsiakadályok, aknamezők, drótakadályok – részben magasfeszültségű árammal – terültek el.
Egy völgyzár megszálló ereje egy állandóan hadiállományon lévő erődszázad volt, kb. 200–300 főnyi létszámmal. Később a megfelelő mélység biztosítása végett e völgyzárak mögött a terepnek megfelelően 5–10 km távolságban az elsőhöz hasonló második völgyzár telepíttetett. Egy völgyben egymás mögött fekvő két völgyzár fölött egy erődzászlóalj-parancsnok állott, akinek feladata a völgy védelmének egységes vezetése volt.
A fentiekből látható, hogy ezek a völgyzárak korántsem alkottak egy összefüggő vonalat, hanem az egyes támpontok között nagy hézagok voltak, amelyeken könnyű volt az átszivárgás, és így csak páncélosok és gyorsan mozgó alakulatok lerohanása ellen jelentett némi védelmet. Amellett időt biztosított a saját nagyobb erők tervszerű bevetéséhez. Ez bizonyítja, hogy a magyar vezetés nem gondolt merev védelemre, hanem a helyzetnek megfelelően támadással akarta a védelmet összekapcsolni”.78
78 HL Tgy. 3480/I. Jolsvai Viktor: A m. kir. 1. honvéd hadsereg története. (A továbbiakban: Jolsvai.) 1–2. o.
Tehát az Árpád-vonal völgyzáró erődök rendszere volt, amit 1944 tavaszától összefüggő rendszerré és mélységben tagolttá, azaz állássá kívántak kiépíteni. Ezt nevezték „Árpád-állásnak”. 154Ez az elnevezés az akkori katonai vezetők részéről sohasem volt következetes, mint ahogy a völgyzárak közötti terepszakaszokat sem lehetett mindenütt lezárni.
Az ÉK-i Kárpátok erődítésrendszere 1944 nyarán
„Az 1943. év folyamán a hitleri merev vezetés sok kudarcot szenvedett és az arcvonal fokozatosan közeledett Magyarország északkeleti határa felé. Ez az év őszén a magyar vezetést arra késztette, hogy az elöljáróban említett völgyzárak vonalát védőállássá építse ki. A hadiakadémia hallgatói részletes szemrevételezése 155után, műszaki erők és munkásszázadok bevetésével, megindult az úgynevezett „Árpád-állás” kiépítése. Ez lényegében földerődítés jellegű volt és kisebb csoportok, szakasztámpontok, óvóhelyek, megfigyelőállások építésére szorítkozott, vagyis a meglevő betonerődök (völgyzárak) közeit tábori erő-dítések beiktatásával védőállássá fejlesztették ki. Még ez sem volt teljesen összefüggő vonal, de az egész vonal tűzzel mindenütt lezárható volt.”79
79 Jolsvai, 3. o.
Egységes terv, pontos elképzelés nem volt, de nem is lehetett, mert nem volt rá idő. A tervezők és építők fantáziájára bízták az egyes irányokban épülő erődítést. Csak egy kikötés volt, hogy a védelem mozgó, ellentámadások sorozatán alapuló jellegét ne akadályozzák. Az Erődítési Parancsnokság az erődítési csoportokon keresztül folyamatos ellenőrzéssel biztosította a minőségi munkát.
Így jelent meg egy új erődítési elem is, a „bástyaállás”. Ma már nem deríthető ki, hogy kinek a nevéhez fűződik az újítás, de elsősorban az arcvonal középső szakaszán, az erődszázadok tüzérségének hatósugarában, az uralgó magaslatokon épültek ki. Az ott védő alegységek harcát az erődszázadok tüzérsége támogatta, ami jelentősen megnövelte a védelem hatékonyságát. A „bástyaállások” védői azonban nem tartoztak az erődszázadok állományába, határvadász, hegyi vagy gyalogos fegyvernembeliek voltak.
Ebben az időben az erődszázadok völgyzáraiban és azok szárnyain is további védőállásokat építettek ki, amelyek megszállására az erődszázadoknak már nem volt elegendő ereje, így azok védelmére, mint a bástyaállásokéra, szintén gyalogos, vagy határvadász szakaszokat, századokat jelöltek ki. Mindeme intézkedéseknek köszönhetően az erőd-századok tényleges létszáma változatlan maradt ugyan, de a völgyekben sokszor zászlóaljnál is nagyobb erő tevékenykedett, szükség volt tehát egységes vezetésre. Ekkor került sor az erődzászlóalj-parancsnokok kinevezésére, ami azonban gyakran csak ideiglenes megbízatás volt, a hivatalos hadrendben ritkán tűnt fel. Mindössze annyit jelentett, hogy a völgy védelme felett a rangidős parancsnok, vagy 156az általa kijelölt személy átvette a parancsnokságot, amiről vagy készült kinevezési parancs, vagy nem.
Kőrösmező
A kőrösmezői völgyzár műszaki építményei
A völgyben kiépített tábori erődítésekben – mint arról említés történt – az erődszázadok mellett gyalogos, vagy határvadász alegységek harcoltak, amelyek a különböző intézkedésekben és jelentésekben sokszor szintén önálló erődszázadokként jelentek meg, mivel a saját hadrendi számuk mögött az erődszázad megnevezését is szerepeltették. Ezért ma már szinte lehetetlen pontosan nyomon követni az 1944 nyarától, a harcok közben kialakult védelmi rendszert. Csak az eredeti, hadrendben szereplő erődszázadokat, az Árpád-vonal erődszázadait mutatjuk be, mert sorsukat még pontosan nyomon lehet követni, sok minden tudható mindennapi életükről, fegyverzetükről és kiképzésükről.
157A Keleti-Kárpátokban (északról dél felé haladva) a következő völgyzáró erődök létesültek: Malomrét, Havasköz, Vezérszállás, Alsóverecke, Volóc, Ökörmező, Felsőszinevér, Alsókalocsa, Királymező, Oroszmokra, Kőrösmező, Rahó, Tiszabogdány, Vasér, Havasmező, Borsa (Priszlop), Óradna, Kisilva, Nagyilva, Marosborgó (Tihuca), Gyergyótölgyes, Borszék, Palotailva (Szalárd), Gyergyóbékás, Gyimesfelsőlok, Kászonújfalu, Sepsibükszád, Úz-völgy, Ojtoz-telep.
