A Borsai-hágó
A Borsai-hágó
Az Árpád-vonal, mint már többször említettük, völgyzárak láncolatából állt, volt azonban egy kivétel, a Borsai-hágón kiépített erőd. A hágó mögötti völgy alkalmas lett volna ugyan a megerődítésre, de az országhatár mögött emelkedő Priszlop-hegy, amelyen a hágó vezet, még célszerűbb helyszínnek tűnt. Az utánpótlást is könnyen meg lehetett szervezni Borsa felől, illetve egy északnyugatról csatlakozó, a Vasér folyócska völgyében futó kisvasút segítségével.
Az erőd építéséről és harcairól csak töredékes anyag maradt fenn a Hadtörténelmi Levéltárban. Napjainkra a visszaemlékezők száma is megcsappant. Az egykori harcok résztvevői közül viszonylag kevesen éreztek indíttatást, hogy papírra vessék emlékeiket. Kivételek azért vannak, így Éltető Gábor százados, a 33. határvadász portyázó század 252egykori parancsnoka, értékes emlékanyagot hagyott ránk a Hadtörténelmi Levéltár tanulmánygyűjteményében.117 Visszaemlékezéséből képet kaphatunk a határvadász portyázó századok életéről is. E századok szorosan együttműködtek a mögöttük fekvő erődszázadokkal.
117 HL Tgy. 3282. sz.
A 33. határvadász zászlóalj a portyázó századdal együtt 1940. november 2-án vasúti szállítással került Nyírbéltekről, állomáshelyéről Besztercére. A zászlóalj zöme Besztercén rakodott ki, ám a portyázó századot tovább irányították Borgóprundra, ahová november 3-án érkezett meg, és ott is éjjelezett.
A portyázó század parancsnoka, Éltető Gábor százados, gépkocsival felment a Borgói-hágóra, hogy az ott határszolgálatot ellátó bajai portyázó század parancsnokával megbeszélje a szolgálat átvételét. A másnap megkezdett átadás-átvételt három tiszti őrs felállításával fejezték be, majd a bajai század elvonult. Az eső már hetekkel megérkezésük előtt eleredt, és még hetekig szép csendesen esett. Ilyen körülmények között rendezkedett be a század a Kelemen-havasoktól a Radnai-havasok előhegyeiig terjedő 90 kilométeres határszakaszon.
1943 folyamán a 33. határvadász zászlóalj hegyi zászlóaljjá szerveződött át, aminek kapcsán a portyázó századot leadta. Egyidejűleg Óradna székhellyel megalakult az 52. határvadász portyázó osztály. Szervezése az alábbiak szerint alakult:
osztályparancsnok:
|
Gróf Imre alezredes,
|
segédtisztje:
|
Csernyánszky László főhadnagy,
|
vmk. parancsnok:
|
Dienes Ödön százados,
|
a nagyilvai erődszázad parancsnoka:
|
Szelényi István főhadnagy,
|
az óradnai erődszázad parancsnoka:
|
Várhelyi József főhadnagy,
|
a 33. portyázó század parancsnoka:
|
Éltető Gábor százados.
|
1944. augusztus végén (a román átállást követően) a portyázó század parancsnokságát Borgóprundra helyezték át, és az ott alakuló 71. határvadász dandár alárendeltségébe helyezték. 253A századparancsnok egyben a dandár lőszertisztje is lett. A portyázó század azt a feladatot kapta, hogy ellenséges támadás esetén a tiszti őrsök harcolva vonuljanak vissza nyugati irányban, éspedig: az 1. számú tiszti őrs a hegyeken át Borgóprundra, a 2. számú őrs a tihucai erődszázadhoz (és a továbbiakban annak állományába tartozik); a 3. tiszti őrs számára Kosnáról Nagyilvára határozták meg a visszavonulás irányát a vasútvonal mentén, hogy ott a nagyilvai erődszázad kötelékébe lépjen. A portyázó század parancsnoksága a dandártörzshöz tartozik majd.
„…Mindebből nem lett semmi, mert még mielőtt a dandárparancsnokság megalakult volna (1944 szeptember elején), Szász Ferenc vezérkari ezredes, a 9. hv. dd. parancsnoka, kinek kötelékébe ez idáig tartoztunk, Besztercén tiszti értekezletet tartott. Ismertette a helyzetet, hogy a román átállás következtében a Dél-Erdélybe jutott orosz erők veszélyesen közelednek. Kárpátalja előterében is harcok vannak már, és Észak-Erdély is nemsokára hadszíntérré fog válni. A 9. hv. dd. a radnai erődszázad területén, arra támaszkodva, védelemre rendezkedik be. Alája tartozik két székely határőr zászlóalj, a 22. hv. zászlóalj és annak a pótzászlóalja, az 52. portyázó osztály és a 67. portyázó osztály, de az erődszázadok közül csak a radnai erődszázad.
A 33. po. század azt a feladatot kapta, hogy szeptember 11-én vonuljon be a Radnai-hágóra, ahol a három portyázó század a 67. po. osztály parancsnoksága alatt rohamzászlóaljjá alakul. Szász Ferenc vk. ezredes még felhívta a figyelmet a helyzet súlyosságára. Az orosz nagy túlerőben támad, csak a legnagyobb hősiesség tudja megállítani, ha ez nem sikerül, az ország elveszett.
A portyázó század szeptember 11-én 9 órakor gépkocsi- szállítással elindult új feladatára. Borsaszéplakon kaptuk a parancsot a 72. határvédelmi csoport parancsnokától, Szentistvány ezredestől, hogy 12-én fél ötkor továbbszállítanak Cibóra és a Capul Magurán foglalunk védőállást. A 2. és 3. tiszti őrs első világháborús védőállásokat talált, azt javítgatta ki. Az állások előtt 20–30 méterre sűrű erdő nyúlik le a völgybe az ott vezető kövesútig. A hegy odáig enyhén lejt. A Capul Magura sziklás csúcs, jól kiépített parancsnoki bunkerrel, 254persze a tetőzet hiányzott. Az állások is eléggé használhatók. A 3. tiszti őrs állásai körkörös védelemre voltak kiépítve. Mindkét állás hátránya, hogy előtte 20–30 méterre kezdődik az erdő, az előterep így megfigyelhetetlen, beláthatatlan. Az állások mögött kopár, füves lejtő.
A Magura mögött vagy 100 méterre azonban erdő vezet le a hegy lábáig. Ebben az erdőben van a konyha, az erdő lábánál, a műútnál a vonat. A 3. tiszti őrs állásaiban egy német tüzérfigyelő állást is kiépítettek.
A tiszti őrsök létszáma kb. 60 fő, amiből 10 fő a vonat és a konyha személyzete. De nem is a létszám volt a hiba, hanem a tiszti őrsök tűzereje semmi. Tiszti őrsönként egy golyószóró volt csupán, tehát a század három golyószóróval rendelkezett, és géppisztoly egy sem volt. Ezzel a csekély tűzerővel rendelkező századdal kellett védőállást foglalni, s azt is támpontszerűen megszállni, elég nagy kiterjedésben. Az ellenségről semmilyen tájékoztatást nem kaptam, sőt két napig olyan köd volt, hogy még tájékozódni sem lehetett a környező terepről. Mindössze azt tudtam, hogy tőlem balra, másfél kilométerre egy székely határőr zászlóalj van védőállásban.
1944. szeptember 15–20. között ellenséges tevékenységet nem észleltünk. A köd felszálltával naponta küldtem felderítő járőrt az állásom előtti terepet felderíteni 5–10 kilométer távolságig. A tiszti legényemmel én is naponta jártam a keleti erdős lejtőt a terep kiismerése céljából.
Az ellenség szeptember 20-án közelítette meg a tőlük keletre lévő észak–déli irányba vezető országutat. A német tüzérség 20-án és 21-én folyamatosan lőtte az előterepet. 21-én a déli órákban pár ellenséges aknavetőgránát-becsapódás érte a tőlünk északra lévő székely határőr zászlóalj állásait. A tűz hatására az állásban lévő egész zászlóalj lezúdult a felénk néző völgybe. Először azt hittem, ebédelni mennek, bár korábban ilyenfajta ebédkiosztást még nem tapasztaltam náluk.
Nemsokára parancsot kaptam, hogy az eltűnt zászlóalj helyére, de legalább a Magura 1566-os háromszögelési pont területére küldjek valamilyen erőt. Ez a parancs védelmem minden esélyét felborította. Csak a tartalékban levő 1. tiszti őrssel operálhattam, amit kiküldtem a Magurára azzal a paranccsal, hogy zömmel a Magurán (sziklás csúcs), kis részével 255attól délre foglaljon állást. Feladata a század bal szárnyának biztosítása és megfigyelés.
Harcálláspontomról a Magura jól látszott, így Éber Imre zászlósnak meg is tudtam mutatni feladatának területét. Éber Imre zászlós meg is indult az 1. tiszti őrssel, és még ellenséges behatás nélkül elérte védelmi területét. Az 1. tiszti őrs kiküldésével a század védőkörlete jó 2 kilométerre húzódott szét. Éber Imre őrse alig foglalta el új állását, az ellenség megindította a támadását. A 3. tiszti őrs északra kikülönített rajának védőállásai felől heves gyalogsági tüzet lehetett észlelni. Én azonban a 3. tiszti őrs állásaihoz mentem, érezvén, hogy a következő támadás ide fog irányulni. Mire odaértem, látni lehetett, hogy a kikülönített raj állásait az ellenség rohammal elfoglalja.
Ennek a rajnak az állása az észak felé húzódó lapos gerinc vonalán volt, szinte az erdő szélén. Mögötte nyugat felé lejtő, füves lanka. A támadás után az ellenség az erdőben azonnal eltűnt. Nemsokára a 3. tiszti őrs állása erős aknavető tűz alá került. Én egy üres lövészgödörben húztam meg magam, mert egy ismeretlen helyen meghúzódó orosz mesterlövész felfigyelt távcsöves figyelésemre, és minden mozdulatomat célzott lövés kísérte. Az aknavető tűz időnként megismétlődött, de a várt támadás elmaradt. Csak a mesterlövészek szórványos tüze jelezte az oroszok jelenlétét. Csak akkor szűnt meg ez a tüzelés, amikor a sötétség kezdett leszállni. A sötétség beállta előtt távcsővel még láttam a Magura 1566-os háromszögelési ponton a szikla tövében Éber Imre alakját, amint a fehér háttér előtt fel-alá járkált. Tehát az 1. tiszti őrs még a helyén van.
A sötétség beálltával állásainkat kissé védhetőbb állapotba akartam hozni. Ezért az őrs robbantókészletéből és összehordott kőkupacokból a védőállások előtt robbantási előkészületeket tettünk azzal az elgondolással, hogy ha az ellenség az erdőből kitörve rohamra indulna, a felrobbantott kőkupacok azt meghiúsítanák. A védőállás embereit felkészítettem egy éjszakai támadás visszaverésére. Régi harcálláspontomra, a 2. tiszti őrs állásaihoz nem mertem visszamenni, mert féltem eltávozásom rossz hatásától. Egy hírvivővel adtam ki oda a parancsot az éjszakai támadás visszaverésére való felkészüléshez. Azért is célszerű volt itt maradnom, mert a német tüzérfigyelőnél volt távbeszélő.
256Éjszaka több ízben körbejártam a védőállást, bátorságot igyekeztem önteni a még tűzkeresztségen át nem esett emberekbe. A várható túlerőben támadó ellenség nagy feszültséget okozott mindenkiben. Senki nem tudott aludni. A helyzetet nem csak a legénység, de én is reménytelennek láttam. Egy golyószóró és 30 puska minden fegyverünk. Talán a robbantással szétrepített kövek adnak valami védelmet, de a támadás megismétlése végzetes lehet.
22-én a hajnali órákban kaptuk a parancsot, hogy reggel 5 órakor a század vonuljon vissza a Maguráról délre kb. 1 kilométerre [húzódó] kelet–nyugat irányú gerincre, ahol foglaljunk reteszállást. A visszavonulást az ellenség nem zavarta meg. A reteszállásban 15 órakor kaptam a parancsot, hogy vonuljak a Radnai-hágón levő erődbe. Cibón és Széplakon át 23-án 3 órakor érkeztem meg Borsaházára. Éber Imre zászlós az 1. tiszti őrssel hajnalig az állásában maradt, majd csatlakozott hozzánk.”
Borsházáról 15 órakor indultak tovább és 19 órára érkeztek be a Priszlop-tetőre, a radnai erődbe. Az erődszázad területén üres bunkereket kaptak, ahol a század elszállásolt, és másnap egész nap pihenőben volt. Éltető százados a parancsnoki bunkerközpontban figyelte az erődszázad vezetési mechanizmusát. Még aznap este parancsot kapott, hogy másnap, 25-én, 7 órakor vonuljon be századával a Radnai-hágótól északnyugatra levő Sárkánytető 1892-es magassági pontra, az ott alakuló portyázó századhoz.
„A század 11 órára ért fel a gyalogfenyőkkel borított lapos tetőre. Az osztály parancsnoka, Pacor Viktor alezredes, 14 órára ért fel a szűkebb törzsével. A 2/2. portyázó század 1. és 2. tiszti őrse Morgent Lajos főhadnagy parancsnoksága alatt18 órára érkezett be, a 2/1. portyázó század az erődben maradt.
Pacor alezredes szívbajára hivatkozva beteget jelentett, és a zászlóalj parancsnokságát nekem adta át. Tájékoztatott, hogy a megalakuló zászlóalj a 67. határvadász hegyi zászlóalj elnevezést veszi fel. Az 1. század a 2/1. portyázó századból alakul, parancsnoka Szentgyörgyi Miklós tartalékos főhadnagy, a 2. századot a 2/2. portyázó század alkotja Morgent Lajos főhadnagy parancsnoksága alatt, míg a 3. század az én portyázó századom lett. Mivel át kellett vennem 257Pacor alezredes beosztását, a 3. század parancsnokságával Éber Imre tartalékos zászlóst bíztam meg.
27-én hajnali fél egykor a 9. hv. dd. gyalogsági parancsnokától hírvivő jött a következő paranccsal: »A 67. hv. hgy. zlj. parancsnokság a 33. po. szd-al + 2/3 rész zlj. közvetlenekkel azonnal szállja meg a Timnaticului 1937 háromszögelési pont területét, és tartson összeköttetést az Ünőkőn (2257 hárp.) levő németekkel. Súlyát a D-i szárnyra helyezze. A 2/2. po. szd-ot a 2/1. erődszázad alá rendelem. Megszállja a borsai Magurát.«
A parancs egy kis fejtörést okozott, mert a zászlóaljnak közvetlenjei nem voltak, csupán három darab gránátvető csővel rendelkezett. Sem géppuskás század, sem árkászok, sem aknavetők, sem páncéltörők, sem távbeszélők nem voltak. Tehát a feladatot a három golyószóróval rendelkező portyázó századdal kell végrehajtanom.”
A zászlóalj 2 órakor indult meg bevetési helyére a Priszlopon keresztül, nehéz hegyi úton, térkép és vezető nélkül. A tetőn nem lehet közlekedni, mert az ellenség belátta, és azonnal aknatüzet zúdított az észlelt célra. Így oldalt kerültek az erdős hegyoldalra. Ismeretlen terepen, erdőben kellett rátalálniuk útjuk céljára. Mivel nem tudták, hol az erőd határa, és azt sem, hogy mivel van lezárva, aknákkal, vagy magasfeszültségű vezetékekkel, kutató járőrt küldtek előre, az azonban úgy megijedt a feladattól, hogy a századparancsnoknak kellett előre menni, ha azt akarta, hogy haladjanak is.
„Mikor kételkedni kezdtem, hogy jó felé megyünk, szerencsésen beleütköztünk az erőd ellenség felőli részébe. Műszaki zárba nem ütköztünk. A vonat és a konyha Borsafüreden át vonult be a Priszlop-tetőre. A Priszlopon a 2/2. po. századtól elváltunk, ők az erődszázad parancsnokságán jelentkeztek. Mi vezetőket kaptunk, akik a már kiépített, úgynevezett »bástyaállásokba« vezették a századomat. Erre a vezetésre azért is szükség volt, mert térképem nem volt, és amúgy is »tejködben« úszott az egész hegyvidék. Pár méterre lehetett csak látni. 14 órára értünk fel a felvezetők által megadott helyre, ahol a 2/1. erődszakasz és a 22. hv. zlj. egy kerékpáros szakasza volt már védőállásban.”
Éltető százados átvette felettük a parancsnokságot. A kiépített állások egy sziklacsúcs mögött, attól északra, többszáz 258méter mély szakadék fölött húzódtak, északon félkörben bekanyarítva. A sziklacsúcs alatt 31 méterre egy parancsnoki, nem messze tőle egy legénységi bunker állt. Ez volt az erődszázad szakasza. A kerékpáros szakasznak már előző nap el kellett volna foglalnia az 1937-es és a 2027-es háromszögelési pontot és az attól északra levő útvillát, a rossz látási viszonyok miatt azonban az elmaradt. Felvezetőkkel azonnal útba indította őket. A század felét az erődszakasz mellé osztotta be, a másik felét a támpont mögött tartalékban hagyta. Az erőddel távbeszélő-összeköttetés volt kiépítve.
„Az eső egész nap esik, ahogy a múlt éjjel eleredt, megszakítás nélkül, észrevétlenül permetez. Minden és mindenki nedves. Az emberek fáradtak a felesleges Sárkány-tetői hegymászás, az abból adódó élelmezési kiesés, az éjjeli visszajövetel és az újabb hajnali hegyi túra következtében. A ködös, esős idő miatti elkeseredést még az éhség is fokozza. A legnagyobb baj, hogy a köd miatt semmit nem lehet látni, térképem nincs, így még érzékelni sem tudom, hogy hol vagyok.
Parancsot kaptam, hogy az erődszakaszt és a kerékpáros sza-kaszt váltsam le, és irányítsam az erődbe. Miután a köd lassan oszlani kezdett és térképet is kaptam, azonosítani tudtam a helyemet. A Timnaticului 1937-es magassági pont még előttünk volt, de ellenséges mozgást észlelt rajta a kiküldött járőr. Jelentettem a felvezetésem körüli tévedést, és tájékoztattam a dandárparancsnokságot, hogy éjszaka erőszakos felderítést fogok vezetni a Timnaticului felé.
29-én 12.30-kor indult meg Éber Imre zászlós két rajjal a majdnem cukorsüveg alakú hegy megmászására. Feladata az ellenség tüzelésének kiváltása [volt], hogy [megállapíthassuk,] milyen erő szállta azt meg. A magaslat elfoglalására csak akkor vállalkozhatnak, ha nagyobb erőt nem találnak ott. A vállalkozást a leszálló köd csak segítette. A támadandó hegyig egy mélyebb völgybe kellett leereszkedniük. A hegyre való felhatolásnál a köd már kezdett felszállni, de az elég meredek kapaszkodó és a sűrű gyalogfenyő-borítás segítette előrejutásukat.
A hegycsúcs körüli lövészárkokat megközelítve még kézigránátot is dobtak az ellenségre. Ez kiváltotta az ellenég tüzelését, de a továbbjutást lehetetlenné tette. A támadás azonban elérte az eredményét, 4–5 géppuska, vagy golyószóró tüzelését lehetett megfigyelni, 259ami jelentős erőt feltételezett. Éber Imréék a gyalogfenyők fedezete mellett sértetlenül tértek vissza. Nem csak mi vettünk tudomást az ellenségről, de ők is felfedeztek bennünket, aminek gyér aknavető tűz lett a következménye. Sebesülést nem okozott.
30-án délelőtt Szentivány ezredes, a 72. hv. csoport parancsnoka a Timnaticului-csúcs elfoglalására adott parancsot, miután elvégezték az előző napi támadás értékelését. A támadást egy szakasznyi erő fogja végrehajtani, tüzérségi tűz támogatásával. A támadás vezetését ismét Éber Imrére bízom. Ő két rajjal a Timnaticuluit nyugat felől megkerülve déli irányból – mely nem olyan meredek – támad. Szemből Gálicz szakaszvezető egy rajjal a tegnapi támadás útvonalán támad. A támadás súlyát déli irányból terveztem, a könnyebb tereplehetőségek miatt. Gálicz szakaszvezető támadását inkább tűzlefogásra szántam. A támadást az erődből Darnay Andor tüzér őrnagy, osztályparancsnok vezette.
A vele való megbeszélésen közölte, hogy a nagy távolság miatt csak az erődben lévő első világháborús partvédő ágyúkkal tudja feladatát ellátni. Mivel ezek csak alacsony szögcsoporttal lőnek, és a bemérés szerint a mi állásunk éppen a lővonalban van, kérdezte, hogy mit csináljon. Azt válaszoltam, hogy a csúcsot megszálló erő olyan nagy, hogy tüzérségi támogatás nélkül reménytelen a támadásunk, nyugodtan lőjenek, majd lehúzzuk a fejünket.
A támadó részeknek a készenléti állást 12 órára kellett elfoglalni, és ekkor kezdi meg a tüzérség a csúcs lövését. 12-kor a tüzérség meg is kezdte a munkáját. Az első lövést nagy izgalommal vártuk. Bemondták a kilövés megtörténtét, és hogy hány másodperc múlva fog a fejünk felett elhaladni, vagy állásainkba bevágódni. Szerencsére a lövedék fütyülését a fejünk felett hallottuk, és tényleg behúzott nyakkal figyeltük, mert sötét foltját nem sokkal fölöttünk látni véltük. Néhány perc belövés után a tűz nagyszerűen feküdt a csúcson.
A készenléti állás elérése az előttünk támadó részlegnek nehezen ment, mert ellenséges géppuskatűzbe került, és csak a tüzérségi tűznek volt köszönhető az előrejutása. Itt meg kell említenem, hogy 1600 méterről 1200 méterre kellett leereszkedni, és innen fel az 1937-es csúcsra. Turistateljesítménynek is szép. Éber Imre támadó részlegét innen nem lehetett látni, de ők elég fedett területen 260közelítették meg a készenléti helyüket. A 72. hv. csoport parancsnoka türelmetlenül várta, hogy mikor kezdik meg már a rohamukat a támadók. Hiába jelentettem a nehézségeket és hogy a délről támadó zömről nincs értesülésem, a tüzérségi tüzet beszüntette. Kérésemre később lassú zavarótüzet engedélyezett.
Éber Imre zászlós részlegével a kitűzött időben a készenléti helyre meg is érkezett, de az onnan indított támadás során előbb ő, majd a helyettese, Halász törzsőrmester megsebesült, ezzel a támadás leállt. Gálicz szakaszvezetőék támadása nagyszerűen haladt előre, kihasználva a meredekség adta holttereket és a gyalogfenyők takarását. Mikor a tüzérségi tüzet beszüntették, Havas százados parancsnokságával egy korlátozott célú támadó részleget szerveztem úgy, hogy az állásokban is maradjon valaki. Az volt a céljuk, hogy elvonják a figyelmet és főleg a tüzet Gálicz szakaszvezető rajáról. Az ellenség főtámadást sejtve nagy tűzzel árasztotta el korlátozott támadást végző részleget. Nem is figyelte az állásai alatt épp magukat kifújó Gáliczékat.
A korlátozott támadást végzőkre lecsapó tűz, sajnos, áldozatokkal is járt, Sütő szakaszvezető, az egyik raj parancsnoka hősi halált halt. A támadás ezzel meg is állt, de a célját elérte, mert a támadók ezalatt az állást egészen megközelítették. Az ellenség [csak] akkor vette őket észre, és a tüzét rájuk akarta irányítani. A mieink azonban kézigránát dobótávolságba kerültek, majd gránátjaikat eldobva »Hajrá« kiáltásokkal az árokba vetették magukat. Kisvártatva a fölöttük lévő állásokba is kézigránátot dobtak, és azokat az állásokat is birtokukba vették. Röviddel ezután ismét »Hajrá« kiáltás hallatszott, de abba beleszóltak a déli irányból támadók is.
Az oroszok az összefogott támadás következtében fejvesztetten menekültek. A csúcsot birtokba vevők kb. 60–70 fő menekülését figyelhették meg, két halottjukat is visszahagyták. A zsákmány egy géppuska, 4 golyószóró, 1 nehézpuska és 4 db géppisztoly volt. A támadóknak a 2 sebesültön kívül más veszteségük nem volt. A csúcs 17 órára a birtokunkba került. Az ellenséget annak eltűntéig tűzzel üldözték. A támadás sikere Gálicz szakaszvezetőnek volt köszönhető.
A tartalékban lévő Szamosújvári Gáspár zászlósnak adtam parancsot, hogy a 3. tiszti őrsből 3 rajjal, az egyik a golyószórós 261raj, rendezkedjen be a Timnaticului területén körkörös védelemre. A visszajött támadó részlegből új tartalékot képeztem. A 3. tiszti őrs megmaradt részét a megritkult támpont védelmére használtam fel, két védelmi csoportot képezve. Az egyik kelet felé, a szakadék fölött védett, a másik az északi, bekanyarított részben helyezkedett el. A támadás alatt az ellenség az állásainkat erős aknavető tűz alatt tartotta, az erőddel a távbeszélővonal is többször megszakadt.
Október 1-jén indította hozzám Szamosújvári zls. a jelentését, amelyben az állt, hogy az előtte lévő Mesterbércen és az attól északra levő völgyben ellenséges gyülekezést észlelt, ami véleménye szerint több századnyi is lehet, tüzérségi tűzsegítséget kér. Távbeszélőn azonnal összeköttetést kerestem a tüzérparancsnoksággal. Jó félóra hívás után kaptam csak vonalat Darnay őrnagyhoz. Sajnos, számukra fontosabb irányba való tűzvezetés miatt kérésemet elutasították. A dandárparancsnokságnál sem jártam szerencsével.
A völgyekben kavargó ködfelhő miatt a látásunk korlátozott. A 8 órakor kiküldött figyelőnk jelentette, hogy kb. 80 fő ellenséges oszlopot látott a Timnaticului felé menetelni. Ezzel egy időben jött Szamosújvári zászlós jelentése, hogy a Mesterbérc felől kb. két század erejű ellenség támadt rá. A tüzérségi tüzet most is elutasítják. Sajnos semmilyen híradó eszköz nem áll rendelkezésemre, hogy kilátástalan helyzet esetén visszavegyem őket.
Az oroszok támadása, mely a déli irányból indult a csúcs ellen, a védők tüzében leállt. Ekkor azonban a Mesterbérc felől jelentett csoport is támadásba lendült. Támadásuknak kb. 9 órakor volt a csúcspontja. Szamosújvári Gáspár fejlövéssel hősi halált halt. Ez meg is pecsételte a védők sorsát. A csúcsról mindenfelé lerohanó embereket lehetett látni. 9.30-kor jelentettem a 72. hv. csoport parancsnokának, hogy a Timnaticuluion levő állásokat az ellenség lerohanta, a védők az állásaikat elhagyták. Azonnal tűztámogatást kaptunk, de már későn.
A visszavert rész életben maradottai lassan a támpontunkra érkeznek. Ekkor értesülök az ott történtekről. A 937-es csúcs elfoglalásával egy időben az ellenség aknavető tűz alá vette a támpontunkat. 10 óra előtt valamivel az ellenség kisebb részei, főleg mesterlövészek már minket támadnak. A tartaléknak 262azonnal parancsot küldtem, hogy a mi támpontunk alatt délkeletre elhúzódva, az ellenséget oldalba támadva, annak támadását vesse vissza. Támadását a sziklás rész tövéből golyószóróval fogom támogatni.
Az ellenség már nem csak aknavetőivel lőtt, de gyalogsági tűzeszközeivel is a sziklás részre csapott le. A golyószóróst fejlövés érte, hősi halált halt. Mivel ott fenn az erőd annak idején nem épített ki semmi állást, most már tarthatatlan volt az ott-tartózkodás.
Míg én az ellentámadás megszervezésével bajlódtam, a támpontunk északi részén lévő két raj, mely némileg elkülönítve volt a legszélső résztől, pánikba esett és elmenekült. Később azt mondták, azt hitték, én is elhagyom az állásokat. Az ellentámadó rész támadása, a golyószórótámogatás megszűnését észlelve, és egyes hátraszaladókat látva, nem kevésbé a rájuk telepedett aknavető tűz következtében, meghiúsult, 11 óra tájban pedig megkezdték a visszavonulást. Most már csak arra volt gondom, hogy állásainkat minél tovább tartani tudjam. 12 óra körül a század védelmi körzetéből már csak mi maradtunk a helyünkön. Ez se nagy erő: Orbán törzsőrmester egy golyószórós rajjal, Sándor tizedes a gránátvetős rajával és a 67. hegyi határvadász zászlóalj szűkebb törzse.”
A beállott helyzetről Éltető százados távbeszélőn jelentett Szász Ferenc vk. ezredesnek, a 9. hv. dd. parancsnokának, aki először további kitartásra adott parancsot és segítséget helyezett kilátásba, később azonban, hogy igénybe vehető erő nem állt rendelkezésre, és a megközelítési viszonyok sem tették lehetővé a gyors segítségnyújtást, a százados belátására bízta a további teendőket. A kialakult helyzetben Éltető százados átszervezte a támpont védelmét, az összes embert az északi, bekanyarított részben helyezte el, de úgy, hogy déli irányban foglaltak tüzelőállást. A déli, sziklás résznél levő védelmet teljesen felszámolta, mert az ott-tartózkodás már lehetetlen volt. Így a csúcs mögött történtekről semmit nem tudhattak, ezért a védelmet a gránátvetőkre alapozta. „…Sok gránát volt hozzá, csak a cső melegedésére kellett vigyázni.” Keletről, a horhosszerű, több száz méteres mélység miatt nem vártak támadást. A nyugati oldalról az ellenség támadását – mint később bebizonyosodott – hamvába holt ellentámadásuk elriasztotta. Az volt az 263elképzelése, hogy a sziklás csúcsig az ellenséget nem szabad felengedni. Ezt a gránátvetők kitűnően megoldották. Az ellenség szerencsére nem támadott, várta az elvonulásukat.
A központ 14 órakor megszakította a távbeszélő-kapcsolatot, jelezve, hogy lemondtak róluk. Az aknavető tűz egyre fokozódott, de szerencsére sebesülést nem okozott. Sándor tizedes és egy, a gyalogbozótba rejtett figyelő segítségével kb. 18 óráig tartani tudták a csúcsot, akkorra azonban már kilátástalanná vált a helyzet. A gránátvetők lőszere megfogyatkozott, a csövek is kezdték felmondani a szolgálatot. A katonák idegállapota pattanásig feszült, ezért Éltető százados elrendelte a visszavonulást.
„Még egy rövid gyorstüzet adtunk le a gránátvetőkkel, és egyszerre ugrottunk ki az állásokból, és szaladtunk délnyugati irányba, a kb. 500 méterre levő erdőszegélyig. Még a fele utat is alig tettük meg, már az ellenség tüze kísért bennünket. Szerencsére sebesülés nélkül értük el az erdőt. A műútra szerettem volna kijutni, hogy az ismeretlen terepen el ne tévedjek, de ott sajnos ellenséges mozgást figyeltünk meg, így az erdő takarásában igyekeztünk az erődöt elérni.”
23 órára értek be a Priszlop-tetőre. Éltető százados azonnal az erőd parancsnoki bunkerébe ment, és jelentkezett a 72. hv. csoport parancsnokánál. Ott tudta meg, hogy a század többi része már a sötétség beállta előtt beérkezett, éppen a másnapi kimentésen tanakodtak. Megint az erőd szabad bunkereiben szállásoltak el.
Az erőd „bástyaállásainak” kiépítése a román átállás miatt nem fejeződött be. A Béla-csúcsi bástyaállás szemrevételezői és kiépítői arra számítottak, hogy a támpont csak az északi irányból támadható, az észak felé lejtő hegyhát sziklás, magasabb részét mégsem építették be a védelembe, ezért onnan jövő támadással szemben az állás védhetetlen volt. Ha nem lett volna a portyázó századnak gránátvetője, az ellenség megpillantásakor fel kellett volna adni. Éltető százados azonban felismerte a század „mini tüzérségének” jelentőségét, és nagyszerűen alkalmazta azt a kézifegyverekkel védhetetlen oldal tűzzel való lezárására.
„Másnap, október 2-án délelőtt parancsot kaptam, hogy az ebédkiosztás után szálljam meg az erődön kívül lévő Birkás-tetőt. 264Az indulás előtt megváltoztatták a parancsot, így az erődszázad jobb szárnyának megerősítésére vetették be a századomat, a már kiépített állásokban. A kijelölt állásokat a század már meg is szállta.
3-án újabb parancsot kaptam, hogy a század erődtartalék lesz a Priszlop 1414-es háromszögelési pont területén. Ott nem védőállásban voltunk, hanem az ott lévő, nem használatos bunkerekben helyezkedtünk el. Egyben közölték azt is, hogy a zászlóalj 2. százada (a 2/2. portyázó század) a Borsai Magurán van védőállásban és állandó harcérintkezésben, az 1. század (a 2/1. portyázó század) pedig a Cerbul magaslaton véd az ellenség állandó heves támadása közben.”
A 67/3. század (a 33. portyázó század) 1944. október 11-ig látta el az erőd tartalékának szerepét. Ezalatt naponta végeztek felderítést az erődtől délre eső területen. Az általuk elhagyott Timnaticului térségében ellenséges állások voltak kb. zászlóalj erőben, ugyanakkor nagyobb erők tolódtak el az Ünőkő irányába, Radnaborberek felé. Délnyugati irányból támadási előkészületeket, nagyobb egységek gyülekezését nem észlelték.
Az erőd ezalatt az idő alatt erős ellenséges támadás alatt állt. Keleti és északkeleti irányból sorozatos, nagy erejű támadások érkeztek, több mint egy hadosztálynyi erővel. Az erődszázad parancsnoka, Mosó Endre százados, a terep és a birtokában lévő tűzerő tűzlefogási lehetőségének nagyszerű ismerete mellett, a békeidőben kiválóan begyakorolt védelmi terv alapján, nagyszerűen vezette majdnem zászlóalj erejű erődszázadát, és az ellenség minden támadását visszaverte. Előfordult, hogy az erőd egyik támpontja nem tudta magát tartani és bunkerébe zárkózott, míg a szomszédok, illetve a tüzérség tűzösszpontosítása kivetette az ellenséget állásaiból, majd újra elfoglalták az állásaikat.
Az egyes állások távbeszélő-összeköttetésben voltak egymással és a központtal, így mindenki, mindenhol és mindig érzékelhette az ellenség minden megfigyelt mozgását, és szükség esetén kisegíthették egymást. A 9. hv. dandár tüzérparancsnoka a beépített első világháborús partvédő ágyúkból, az erőd aknavetőiből, valamint a 22. hv. zászlóalj 265ütegéből tüzérosztályt szervezett, ami szintén az erőd védelmét támasztotta alá. Az ellenség megtépázta ugyan a bástyaállásokat, ám az erőd területén minden áttörési kísérlete csődöt mondott.
„1944. október 12-én délelőtt a dandárparancsnokságtól a következő parancsot kaptam: »A dandár az erőd védelmét feladja, és Borsafüreden át Máramarossziget irányába visszavonul. A visszavonulást a 62. hv. csoportparancsnokság alá rendelt 67. hv. zászlóalj kezdi a 67/3. századdal. A zászlóalj többi százada, ahogy a kivonásuk megtörtént, követik a zászlóalj-parancsnokságot, és Borsafüreden fognak találkozni. Itt alakul meg a zászlóalj menet közben, és a megalakulás után a menetoszlopba besorolva menetét tovább folytatja Borsa irányába.« Századommal az erődöt még a sötétség beállta előtt elhagytam, és Borsafüreden vártam be a zászlóalj többi részét. Kb. éjfélre állt össze a 67. hv. zászlóalj, az alábbiak szerint:
– zlj. parancsnok: Éltető Gábor százados,
– zlj. segédtiszt: Bajkay Árpád tartalékos hadnagy,
– anyagi tiszt: Havas Ferenc százados,
– gh. főnök: Bognár Rezső tart. gh. hadnagy,
– 1. szd. parancsnok: Szentgyörgyi Miklós tart. főhadnagy,
– 2. szd. parancsnok: Morgent Lajos főhadnagy,
– 3. szd. parancsnok: Éber Imre tart. zászlós,
– nehézfegyverszázad-parancsnok: Kunos András tart. hadnagy.
A nehézfegyver-század a 22. hv. pótzászlóaljtól került hozzánk. Kaptunk 4 aknavetőt, 2 páncéltörő ágyút és 2 géppuskát. Árkász-és távbeszélő szakasza a zászlóaljnak nem volt.”
A visszavonulás elrendelése nem a helyi sikertelenségnek volt köszönhető. Az arcvonal déli szárnyán bekövetkezett szovjet térnyerés hatására október 10-én megkezdődött a Székelyföld katonai kiürítése, így az arcvonalat a kiürítési tervnek megfelelően vissza kellett venni.
