Japán sikerek | Magyarok a II. világháborúban

Japán sikerek

Japán már hosszú idő óta készült a Távol-Kelet és a csendes-óceáni térség feletti uralom megszerzésére. Ennek érdekében hatalmas tengeri és szárazföldi haderőt állított föl, és tökéletesítette a hadsereg technikai arzenálját. 1941 közepére készen álltak arra, hogy a nyersanyaghiánnyal küszködő anyaországhoz minél több területet csatoljanak, és megoldják ezt a Japán számára létszükségletet jelentő problémát.

Anglia európai és észak-afrikai lekötöttsége, illetve az Egyesült Államok felkészületlensége tálcán kínálta a lehetőséget egy mindent eldöntő gyors csapásra, amellyel a kezdeményezést is magukhoz ragadhatták.

Hasonlóan a német elgondolásokhoz, villámháborúra készültek, amelynek első részeként a térségben tartózkodó angol és amerikai tengeri erők megsemmisítését akarták végrehajtani. A hadszíntéri sajátosságokat figyelembe véve azonban, míg Európában a németek a páncélosok és repülőgépek együttműködésétől várták a sikert, itt a japánok a repülőerők és a haditengerészet sikeres együttműködésének eredményében bízhattak.

Ebben az „első” időszakban tervezték a Fülöp-szigetek és Malájföld elfoglalását is. A második ütemben, 1942 februárjától, Holland-India két legnagyobb szigetének, Jávának és Szumátrának birtokbavétele szerepelt a tervekben, és ezzel párhuzamosan az Indiai-óceán keleti térségén belül a tengeri uralom megszerzése. A továbbiakban Burma és a Csendes-óceán délnyugati részén található fontos körzetek, Új-Guinea, Bismarck-szigetek stb. birtokbavételét határozta el a japán vezetés.

A térségben, a lényeges túlerőben lévő Japán egy váratlan csapással akarta megsemmisíteni a legveszélyesebbnek tartott ellenfél, az Egyesült Államok „csendes-óceáni” haditengerészeti flottáját és a légierő-csoportosításait.

A Pearl Harborban állomásozó flotta több mint 110 hadihajót számlált, az Oahu-szigeten elhelyezett 390 repülőgép mellett pedig még több mint 40 000 fős személyzet tartozott a támaszpont állományához.

A Nagumo tengernagy által vezetett japán repülőgépanyahajó-magasabbegység (6 repülőgép-anyahajó 424 repülőgéppel, 2 sorhajó, 3 cirkáló, 11 torpedóromboló, 3 tengeralattjáró és 8 tartályhajó), november 26-án indult el a Kuril-szigetektől. December 7-én 6 órakor, amikor a főerők rejtve, teljes rádiócsenddel haladva 230 mérföldre voltak a Hawaii-szigetektől, a levegőbe emelkedett az első csapásmérő hullám, amely 40 torpedóvető repülőgépből, 50 bombázóból, és 43 vadászrepülőgépből állt. Ezt a második, még erősebb támadó hullám 7 óra 15 perckor követte. A támaszponton ekkor a személyi állomány közel egyharmada eltávozáson volt, míg a szolgálatban lévők a repülőtereken és a hajókon készülődtek a reggeli szemlére. Két repülőgép-anyahajó, 13 cirkáló és több torpedóromboló pedig nyílt vizeken tartózkodott, és gyakorlatot hajtott végre.

A támadás teljesen meglepetést, majd káoszt okozott. 120Elpusztult 272 repülőgép, az összes sorhajó, 6 könnyűcirkáló és egy torpedóromboló. 2402 katona vesztette életét, és több mint 1000 megsebesült.

December 8-án a japán légierő váratlan csapást mért a Fülöp-szigetekre. A támadás célja az amerikai Ázsiai flotta, és a szigeteken tartózkodó szárazföldi erő szétverése, és a szigetek birtokbavétele volt. Ezzel kívántak kedvező feltételeket teremteni a további hadműveletekhez, Holland-India és Ausztrália ellen.

Az amerikai csoportosítás itt 130 000 főből, 270 repülőgépből és 45 hadihajóból állt. A váratlan japán támadás eredményeként két nap alatt megsemmisült a repülőgépek zöme, míg a haditengerészeti erők kihajóztak a nyílt vízre, mert légi támogatás nélkül nem mertek hadműveleteket kezdeni. A japánok a megszerzett légi és tengeri fölény birtokában biztonságosan partra tudták tenni a 14. hadsereget, amely megkezdte az amerikai erők felszámolását. Az amerikaiak, bár hősiesen harcoltak, mégsem tudták megakadályozni a főváros, Manila elfoglalását, ahová a japánok 1942. január 2-án vonultak be. Az utolsó amerikai csapatok végül, közel három zászlóaljnyi erővel a Bataan-félszigetre szorultak vissza, de rövid időn belül ezt is el kellett hagyniuk. A japánok az utolsó amerikai állásokat május 7-én foglalták el.

Az amerikai erőkkel párhuzamosan a japánok megkezdték a távol-keleti angol erők elleni támadást is. Ennek elsődleges célpontja a nyersanyagokban gazdag Malájföld volt. Az angolok ezért nagy gondot fordítottak a térség védelmére, ami a 100 000 fős szárazföldi csoportosítást és a Keleti flottát jelentette. A japánok elsődleges célként a brit légierőt és a flottát akarták megsemmisíteni, hogy kedvező feltételeket teremtsenek a 15. és a 25. hadsereg partra tételéhez Malájföldön és Thaiföldön. A támadást 2 repülőgép-hordozó, közel 50 egyéb hajóegység, és 600 repülőgép 122támogatta, illetve készítette elő. A szárazföldi haderő légiereje itt egy hadosztállyal, közel 350 repülőgéppel vett részt a harcokban. A repülőhadosztályok ekkor két-három repülődandárból álltak, amelyek egyenként három-négy ezreddel rendelkeztek. A dandároknál 90-120, míg a hadosztálynál 275-350 repülőgép volt rendszeresítve.

December 8-án éjszaka aztán megindult a hadművelet, amelynek bevezetéseként a japánok deszantokat tettek partra, és légierejük támadta az angol repülőtereket és fontosnak ítélt célpontokat. 10-én az angol flotta döntő többsége, hogy segíteni tudja a partra szállt erők elleni harcot, kihajózott Szingapúr kikötőjéből. A japán torpedóvető és bombázó repülőgépek csak erre vártak. Szó szerint rázúdultak az angol flotta büszkeségeire, és rövid időn belül elsüllyesztették a flotta nagy részét, köztük a Prince of Wales és a Repulse csatahajókat.

Közben a szárazföldi csoportosítás gyorsan nyomult előre északról dél felé. 1942. január végére már csak Szingapúr volt az angolok kezén. A várost 45 000 katona és 140 repülőgép védte, és hiába kaptak állandó utánpótlást, a japánok február 15-én bevették a várost, és sok foglyot ejtettek. Ezzel egyben megteremtették a Burma, Szumátra és a Jáva elleni hadműveletek lehetőségét is. Február 8-án az amerikaiak kénytelenek voltak kivonulni Guadalcanalról.

A Burma elleni hadműveletet a japánok Thaiföldről indították 1941. december végén. Célként a brit és a holland erők megsemmisítését és a Bengál-öbölből való teljes kiszorítását, majd Burma és a hozzá tartozó szigetek gyors elfoglalását határozták meg. A szigetek „puhítását” már a malájföldi hadművelet idején megkezdték, amikor a japán bombázó repülőgépek folyamatosan támadták a fontosnak ítélt célpontokat. Az angoloknak többször sikerült megállítaniuk a 15. japán hadsereget, és a jól kiépített védelmi vonalukban 123bízva biztosak voltak, hogy Burmát tartani tudják. A japánok azonban megkerültek ezeket a vonalakat, és hiába kapott kínai segítséget a brit haderő, 1942. március 8-án a japánok elfoglalták a fővárost, Rangoont. Ezután áttörték a kínai védelmet, és betörtek Kína területére is. Északnyugat-Burmában sem tudták feltartóztatni a támadást, így az angol-indiai csapatok feladták a területet, és Indiába vonultak vissza.

1942. február 14-én a japán haderő megkezdte a Jáva elleni hadműveletet. A gazdag nyersanyagkészlet és a nagyszámú lakosság komoly előkészületeket tett szükségessé. Az elfogadott terv alapján tömeges légibombázással vezették be a támadást, majd a már bevált formulát alkalmazva, a feladatra kijelölt 16. hadsereg deszantjai felkészültek a partraszállásra. A szövetségesek ebben a térségben csak 50 000 holland katonával, egy közös angol-amerikai-holland hajórajjal (8 cirkáló, 12 torpedóromboló), továbbá közel 200 különböző típusú repülőgéppel rendelkeztek.

A japánok gyorsan elfoglalták a Jáva közelében található szigeteket, ahol légitámaszpontokat kialakítva támadták a szövetséges erőket. Csapást mértek Darwin kikötőjére, amely képes lett volna egy esetleges szövetséges erő fogadására. A szövetséges hajók mindent megpróbáltak. Bár esélyük sem volt, mégis kísérletet tettek arra, hogy megakadályozzák a japán deszantok partot érését. A japánok azonban gyorsan bekerítették és megsemmisítették ezeket az erőket. Ezután már nem okozott gondot partra tenni a deszantokat, amelyek biztosították a főerők beérkezését. Március 15-én egész Holland-India japán kézre került.

A japán haderő ezután átcsoportosította erőit Ceylon ellen, amit az angolok felderítettek, és megpróbáltak megakadályozni. A japán felderítő repülőgépek azonban felfedték az angol flotta válaszmanőverét, és csapást mértek a brit hajókra. Bombázták, és teljesen lerombolták az angolok támaszpontjait Colombóban és Trincomaleeben , így lényegében teljesen szétverték a britek tengeri erőit a Távol-Keleten.

Az amerikai vezetés még idejében felismerte, hogy a japán terjeszkedés már-már Ausztrália teljes elszigeteléséhez vezethet, 124ezért 1942 első hónapjaiban folyamatosan növelte erőit a térségben. Lezárták a Hawaii- és a Midway-szigetek vonalát, és több támadást intéztek japán támaszpontok ellen. 1942. április 2-án a térséget két részre osztották föl. A Csendes-óceán délkeleti térségében (ide tartozott Ausztrália, Új-Guinea, Holland-India és a Fülöp-szigetek), a hadműveletek vezetését Mac Arthur tábornokra bízták, míg a Csendes-óceán többi térségében (a Salamon-szigetektől Aleutáig) Nimitz tengernagy vezette a japánok elleni harcot.

Ebben az időszakban az amerikai légierő csak kisebb, szórványos bombázásokra volt képes japán területek ellen. Ilyen volt április 18-án a James D. Doolittle dandártábornok által vezetett akció, amelyet 16 B-25-ös bombázó hajtotta végre. Támadást intéztek Tokió, Nagoya, Kobe és Yokohama ellen. Ez a támadás nem hozott komoly eredményt, de jelzésértékkel bírt a japánok számára. A gépeknek, hatótávolságuk miatt, különböző szükséghelyeken kellett leszállniuk.

Az első nagy összecsapásra 1942. május 4-8. között került sor, amelyet a hadtörténetírás korall-tengeri csataként tart számon. Ebben a csatában kizárólag a repülőgép-anyahajókról felszálló gépek dönthettek, és a japánok a 30 000 tonnás Lexington anyahajó elsüly-lyesztésével egyértelműen győztesnek érezhették magukat. Valójában itt az amerikai veszteség félgyőzelemmel ért föl. Megakadályozta ugyanis a japánokat abban, hogy további szárazföldi műveleteket kezdjenek. Az eddigi folyamatos területnyerés elakadt.

A japánokat nyugtalanította az egyre erősödő amerikai tengerierő aktivizálódása, ezért elhatározták, hogy a Midway-szigetek és az Aleuták elfoglalásával, továbbá a térségben tartózkodó ellenséges erők harcra kényszerítésével, majd szétverésével végérvényesen elszigetelik Ausztráliát, és áttörik a védelmet.