A fordulat
125A fordulat
A japán parancsnokság nem aggódott. Meggyőző fölényben voltak minden hajóegység tekintetében, hiszen csak repülőhordozókban 8:3 volt az arány a javukra. Repülőgépek tekintetében 427 japán repülővel szemben az amerikaik csak 233 gépet tudtak felsorakoztatni. A japánok, hogy megtévesszék az ellenfelet, több csoportba osztották a hajóegységeket. A főerő azonban a Midway-szigetek irányába tartott, és az elrendelt rádiótilalom mellett 240 mérföldre megközelítette a szigeteket.
Az amerikaik még időben megfejtették a japán rejtjeles üzeneteket, így a rádiótilalom elrendelése előtt tisztában voltak azok terveivel. Ez előnyt jelentett ugyan, de az ellenség mennyiségi fölénye miatt nagyon óvatosan kellett tevékenykedniük. Bízhattak azonban a szárazföldi telepítésű bombázóikban és abban, hogy meglephetik a japánokat. Nimitz azt tervezte, hogy a tengeri erőkkel elsősorban védekezik, a légierővel pedig csapást mér, még mielőtt a japán flotta elérné a csapásmérési körzetét, illetve megközelítené a szigeteket.
Június 4-én a reggeli órákban 108 japán repülőgép indult első hullámként a Midway-szigetek ellen. Az amerikai lokátorok azonban időben jelezték az ellenséges köteléket, így a japánokat erős, szervezett légvédelmi tűz, és már a levegőbe emelt vadászrepülőgépek fogadták. A támadók komoly károkat okoztak, de a repülőtér használható állapotban maradt. Közben az amerikai gépek támadták a fő csoportosítást, 126de a rossz látási viszonyok és a szervezett vadászvédelem miatt egyetlen hajót sem találtak el. Nagumo tengernagy közben újabb támadást rendelt el, és ezért a második hullámba tervezett gépeket felszerelték bombákkal. 8 óra 30 perckor a japán felderítők közel 200 mérföldre erős amerikai flottaköteléket jeleztek. A japán parancsnoknak döntenie kellett. Elindítja a szigetek ellen a már bombákkal felszerelt második hullámot, vagy torpedókkal szereli fel őket, és az amerikai hajókat támadja meg. Az admirális az utóbbi változat mellett döntött, de közben szabaddá kellett tennie a fedélzeteket a visszatérő első támadóhullám repülőgépeinek leszállásához. Így a döntő, amerikai hajóegységek elleni támadást 2 órával későbbre, 10 óra 30 perces indulással tervezték. Tíz perccel az indulás előtt, amikor a torpedókkal felszerelt és üzemanyaggal feltöltött gépek már a fedélzeteken melegítették a motorokat, az Enterprise anyahajó 36 repülőgépe váratlanul lecsapott az Akagi és a Kaga repülőgép-anyahajókra. Közben a Yorktown 17 repülőgépe a Soryó anyahajót támadta. Ezen a napon mindhárom japán hajó elsüllyedt, miközben a japán bombázók csak a Yorktown repülőgép-anyahajóval végeztek. Délután a Hiryo is harcképtelen lett, és a japán flotta elveszítette legerősebb fegyverét, a légi ütőerőt. Yamamoto admirális, bár a kezében volt a még szinte érintetlen flotta, belátta, hogy csatahajóival nem szállhat szembe az amerikai anyahajókkal, így 5-én parancsot adott a Midway-szigetek elleni vállalkozás befejezésére.
A veszteségek jelezték, a csendes-óceáni 127háború döntő fordulata bekövetkezett. A japánok 4 repülőgép-anyahajót, 2 nehézcirkálót, 3 torpedórombolót, 1 szállítóhajót és 322 repülőgépet veszítettek. Ezzel szemben az amerikai veszteségek: 1 repülőgép-anyahajó, 1 torpedóromboló és 150 repülőgép volt. Midway után a kezdeményezés, ha lassan is, de az amerikaik kezébe került.
1942 hátralévő hónapjaiban a hadműveletek a Salamon-szigetek körzetében folytak. A szigetek pontosan a képzeletbeli frontvonalon helyezkedtek el, így kitűnő kiindulási alapot jelenthettek úgy a támadásra, mint a védelemre. A Salamon-szigetekért folyó harc váltakozó sikerrel zajlott. Ennek során a szigetektől keletre található Santa Cruz-szigetek mellet október 27-én egy komoly tengeri csatára került sor a két fél között, de meggyőző sikert egyik oldal sem ért el. Mindkét hadsereg tovább növelte tengeri haderejét, növelték az anyahajókon elhelyezett repülőgépek számát, és új típusokat fejlesztettek ki. Az Egyesült Állomokban például ez év szeptember 1-jén emelkedett a levegőbe először a Boeing B-29 Superfortress nagy hatótávolságú bombázó, amely a későbbiek során döntő szerepet játszott Japán legyőzésében. Ennek a repülőgépnek a hatótávolsága már több mint 5000 kilométer volt.
1943-ban a szövetségesek a casablancai konferencia határozataival összhangban a Távol-Keleten és a Csendes-óceán térségében nem indítottak nagyobb hadműveleteket. A legfontosabb feladat a japán terjeszkedés végleges megállítása és egy döntő támadásra való felkészülés volt.
Ezzel párhuzamosan Japán is igyekezett ezt a kis „szünetet” felhasználni. Az év folyamán 16 700 repülőgépet, 10 repülőgép-anyahajót, 1 cirkálót, 16 torpedórombolót és 40 tengeralattjárót gyártott. Április 30-án totális mozgósítást rendeltek el, így a tengeri erők létszámát a kétszeresére, közel 710 000 főre növelték. A szárazföldi erők is több mint 800 000 fős kiegészítést kaptak.
Az amerikai erők közben kisebb támadásokat indítottak Új-Guinea és a Salamon-szigetek térségében, főleg pozíciójuk javítása érdekében. A támadásokat mindig a légierő puhító bombázásai és a hajótüzérség pusztító tüze vezette be, majd a tengerészgyalogság deszantjai igyekeztek megvetni a lábukat az adott szigeten. Március 2-án a Bismarck-szigeteknél sor került egy tengeri csatára is, ahol a japánok komoly vereséget szenvedtek. Az amerikaiak azonban, ha lassan is, haladtak. Május 11-én partra szálltak az Aleutákhoz tartozó Attu-szigeten, majd június 30-án a Salamon-szigeti partraszállás következett. 1943 őszére teljesen elfoglalták a Salamon-szigeteket, az Aleutákat, és Új-Guinea keleti részét.
Ennek az évnek a végéig az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia légiereje technikailag és kiképzési szempontból is utolérte, sőt megelőzte Japánt. A csúcsrafutó amerikai hadiipar félelmetes teljesítményeket produkált. 1941-44 között a japánok közel 60 000 repülőgépével szemben, 260 000 repülőgépet gyártott. A mennyiségi fölény technikai fölénnyel is párosult, így az egyre több tapasztalatot szerző szövetséges pilóták, egyre jobb gépekben lőtték le sorra az addig verhetetlennek hitt japán „ászokat”. A frissen bevonultatott japán pilóták pedig, mivel a töredékét tudták repülni a szükségesnek, nem sok esélyt kaptak az amerikaiaktól és britektől. Így lassan a levegő a szövetségeseké lett, ami előrevetítette a következő évek várható eredményeit. November 8-án aztán döntés született arról, hogy 1944 első felében Japán ellen meg kell indítani a nagy távolságú légi hadműveleteket.
1944 elején a japán hadvezetés továbbra is védelemre kényszerült. Védelmi vonaluk a Kuril-szigetektől Burmáig húzódott. Kínában azonban támadást terveztek azzal a céllal, hogy elfoglalják a déli részen található amerikai légi támaszpontokat, és megteremtsék a szárazföldi összeköttetést Délkelet-Ázsia országaival. Ezért a szárazföldi csapatok és a légierő nagy részét ide csoportosították 128át. A hatalmas óceáni térség védelmére 6 repülőgép-anyahajót, 13 szárazföldi hadosztályt, és 600 repülőgépet terveztek.
Az amerikai vezetés február 1-jén kezdte meg az aktív tevékenységet a Csendes-óceán középső részén, amelynek célja a japánok fokozatos kiszorítása volt a Marshall-, a Marina-, a Karolina-szigetek, illetve Új-Guinea térségéből. Ezekkel a lépésekkel elő akarták készíteni a Fülöp-szigetek elleni minél gyorsabb támadást is. Február 17-18-án eddig a térségben nem tapasztalt nagy légitámadást intéztek a japán Truk-szigetek ellen. Szétverték a repülőtereket, támadták a megerődített helyeket, és nagy veszteséget okoztak a szigetet védő élőerőben is.
Április negyedikétől megkezdte tevékenységét a 20. légi hadsereg, amelynek gerincét a 112 db új B-29-es bombázó képezte. A repülőerődök az indiai Calcuttából, Kharagpurból és Kína déli részéről indultak bevetésre. Legfontosabb feladatuk a japán nagyvárosok, acélművek, hajó- és repülőgépgyárak támadása volt. Támadták továbbá az elfoglalt területeken lévő közlekedési csomópontokat, ellátóbázisokat, kikötőket. Az első időszakban az eredmények nem igazolták a várakozásokat.
A nagy áttörést 1944 nyara hozta. Az amerikai erők sikert sikerre halmoztak. Júniusban partra szálltak Saipannál, majd elfoglalták a Marina-szigeteket. Júliusban a Tinian-sziget, majd Új-Guinea következett. Ezek az eredmények lehetőséget biztosítottak újabb amerikai légibázisok kialakítására, így szélesebb lehetőségek nyíltak a bombatámadások előtt. Szeptemberben a Palau- és Ulithi-szigetek birtokbavételével elszigetelték a Karolina-szigetcsoport japán helyőrségét. (1944. június 15-én az amerikai légierő első alkalommal itt használt napalmbombát.)
A délnyugati körzetben több kis sziget elfoglalása után áprilisban Új-Guineát támadták. A sziget nyugati részére történő kijutás, majd Morotai szigetének elfoglalása már kitűnő ugródeszkát jelentett a Fülöp-szigetekre. A szigeteket a 14. japán hadsereg védte. Főerői Luzon, egy hadosztálya pedig Leyte szigetén rendezkedett be védelemre. Az amerikaiak terveik szerint a támadást a szigetek középső része ellen indították meg, gondolva arra, hogy a deszantokat itt lehet a leggyorsabban és legbiztonságosabban partra tenni, továbbá megfelelő helyek állnak rendelkezésre repülőterek kialakítására. A flotta és a légierő támogatása mellett október 20-án tették partra az első deszantokat.
A japán vezetés közben a szigetek közelébe irányította flottáját, azzal a paranccsal, hogy üssenek rajta az amerikai hajókon, és akadályozzák meg további erők partra jutását. Október 23-25-e között aztán a Leyte-öbölben a második világháború legnagyobb tengeri ütközete bontakozott ki. A japán flotta, amely különösen anyahajók tekintetében volt hátrányban, igyekezett betörni a partraszállás körzetébe. Az amerikaiak felderítése időben jelzett minden japán hadmozdulatot, így az anyahajók fedélzetén lévő repülőgépek többször mérhettek tömeges légicsapást a japán hajókra, mielőtt azok megközelíthették volna a tervezett partszakaszt. Ebben a rádiólokációs eszközök használata is nagyban segítette az amerikaiakat. A japánok a háromnapos összecsapás során elvesztették 4 repülőgép-anyahajójukat, és további 20 hajóegységüket. A japán flotta, bár egy része el tudott menekülni, hatalmas veszteségeket szenvedett, és többé már nem tudott döntő szerepet játszani a térségben. December 22-ére az amerikai csapatok elfoglalták a Fülöp-szigetek közepén lévő Leyte-szigeteket, és ezzel olyan bázishoz jutottak, amelyről Kína és Indokína partvidékének bármely pontjára csapást mérhettek, blokád alá vehették a Japán-szigeteket, gátolva a hadászatilag igen fontos nyersanyag szállítását. Az amerikai légierő megkezdhette Japán bombázását.
Kedvezőtlenül alakult a japán csapatok helyzete Délkelet-Ázsiában is. Burmában a szövetséges csapatok, a helyi erőkkel együttműködve, elfoglalták az ország déli részét, és elvágták a Dél-Kínába vezető japán 129utánpótlási vonalakat. Itt főleg a Rangoonból északra vezető vasútvonal érintette érzékenyen a megszállókat. Japán hadászati helyzete 1944 végére tehát jelentősen romlott, de még számottevő szárazföldi és légierővel, jelentős embertartalékkal és nyersanyaggal rendelkezett. Végső legyőzéséhez azonban még hatalmas lépésekre volt szükség, és ezzel teljesen tisztában volt a szövetséges főparancsnokság is.
)
A Ranger amerikai repülőgép-anyahajó indulásra készen (4360, WB).
)
A Maryland amerikai csatahajót előkészítik az összecsapásra (35996).
