A magyar területek elleni szövetséges légitámadások | Magyarok a II. világháborúban

79A magyar területek elleni szövetséges légitámadások

A magyar királyi 3. hadsereg 1941. április 11-én délután lépte át a jugoszláv határt. A jugoszláv határvédelmi vonal elfoglalása után a hadsereg főerői felzárkóztak a Zombor magasságában húzódó erődvonalra, és 12-én tüzérségi és légi előkészítés után támadásba lendültek. A jugoszláv erők nem fejtettek ki komoly ellenállást, hiszen a németek ekkor már Belgrádot támadták, így az erődvédő alakulatok még az éjszaka folyamán visszavonulási parancsot kaptak. A reguláris erők tehát folyamatosan vonultak vissza, és részenként feloszlottak, illetve a polgári lakossággal megkezdték a felkészülést a partizánharcra. A magyar hadsereg kisebb harcok és számtalan tapasztalat után április 14-re végeredményben befejezte a Duna-Tisza közének elfoglalását, és ezzel befejeződött a délvidéki hadművelet is, de Magyarország visszavonhatatlanul belekeveredett a második világháborúba.

Az 1941. június 22-én megindult a német-szovjet háború, és ez már előre jelezte, hogy Magyarország újabb kényszerpályára került.

Június 26-án Kassa és az ország több pontjának bombázása végérvényesen tisztázta a jövőt. 27-étől Magyarország hadba lépett a Szovjetunió ellen. A Kárpát-csoport kilencnapos, majd a gyorshadtest egészen novemberig tartó hadműveletei már egy nagy veszteségekkel járó realitás képeit vetítették az ország és a vezetés elé.

1942 tavaszán megindult a 2. magyar hadsereg mozgósítása, majd a keleti hadszíntérre történő kiszállítása. Az irreális feladat, az ellátás hiánya és az egyre jobban megerősödő ellenfél rövid időn belül világossá tette, nehéz lesz elkerülni egy katasztrófát. Decemberben a hadsereg vezérkari főnöke már azzal is pontosan tisztában volt, hogy 1943. január 1013-a között megindul a szovjet támadás, és azt nem tudják föltartóztatni. A támadás pedig a várt időpontban valóban megindult, és kezdetét vette a hadsereg kálváriája.

A sztálingrádi katasztrófa és a 2. magyar hadsereg doni veresége józanítólag hatott a magyar vezetésre. A gyors győzelem reménye szertefoszlott, a kormány lépéseket tett a német-magyar kapcsolatok lazítására, átfogalmazta külpolitikáját. A Kállay Miklós miniszterelnök nevéhez kapcsolt „hintapolitika” alapelve az volt, hogy Magyarország a Nyugat elleni háborúban nem érdekelt, a hangsúly számára a keleti arcvonalon van. 1943 tavaszán különböző csatornákon felvették a kapcsolatot a nyugati hatalmakkal. Abban reménykedtek, hogy a szövetségesek a Balkán felől előbb érik el Magyarországot, mint a Vörös Hadsereg. Elképzeléseiket tovább erősítette Olaszország 1943 szeptemberi kiválása a fasiszta blokkból.

A német-magyar kapcsolatok elhidegültek. Nagyobb hangsúlyt kapott a propagandában, a politikában a Németországtól való függetlenség, 1943. szeptember 3-án pedig a magyar kormány titkos és előzetes megállapodást kötött a nyugati hatalmakkal, mely szerint amikor az angol-amerikai csapatok elérik Magyarország határát, a magyar kormány leteszi a fegyvert, és szembefordul a németekkel. Horthyék ekkor már tisztán látták, 80hogy a németek a háborút elvesztették, és ezért közvetlen feladattá vált a rendszer átmentésének politikai biztosítása. A megállapodás betartása érdekében azonban semmit sem tettek.

Politikai elképzeléseik megvalósítását a hadseregnek kellett biztosítani azzal, hogy garantálja a belső rendet, a megszálló erők visszavonása után pedig a Kárpátok vonalának megtartásával, az angol-amerikai csapatok megérkezéséig feltartóztatják az e térségben támadó szovjet hadsereget. A keleti arcvonal eseményei azonban csakhamar túlhaladták Horthyék elképzeléseit: az 1. Ukrán front 1944. március végére 25-50 kilométerre megközelítette az 1941-es szovjet-magyar határt. Ekkor az amerikai-angol csapatok még légvonalban is 500 kilométerre harcoltak a magyar területektől.

Közben a németek számára rendkívül megnőtt Magyarország hadászati és gazdasági szerepe, mind a Balkán, mind a kelet- és közép-európai térség védelme szempontjából. A háború folytatásáról nem teljesen azonos nézeteket valló Magyarország komoly veszélyt jelentett a német vezetés számára. Ürügyként felhasználva a magyaroknak a szövetségesekkel folytatott tárgyalásait, 1944. március 19-én ellenállás nélkül megszállták az országot. Magyarország függetlensége formalitás lett, megkezdődött a német érdekek szinte feltétel nélküli kiszolgálása.

A német szentesítéssel kinevezett Sztójay-kormány viszonylag gyorsan stabilizálta a belső helyzetet, rövid idő alatt felállította, és az arcvonalra küldte az 1. magyar hadsereget. A szovjetek csapása azonban pontosan akkor érte ezt a hadsereget, amikor az befejezte állásai elfoglalását. Rövid idő alatt mintegy 50 000 fős veszteséget szenvedett, és visszavonult a Kárpátokban előre kiépített Árpád-vonalba.

Ilyen előzmények után érte Magyarországot először szövetséges bombatámadás 1944. április 3-án, és ezzel kezdetété vette a közel egy évig tartó légitámadás-sorozat.

Április 3-án, a szövetségesek hivatalos indoklása szerint, az orosz offenzíva támogatása érdekében 450 bombázó (B-17, B-24) repülőgép támadott több hullámban magyar célpontokat. Ez a ferencvárosi rendező pályaudvart, és egy Csepel-szigeti repülőgépgyárat jelentett. A parancs szerint 500 fontos romboló- és 100 fontos gyújtóbombákkal kellett a legforgalmasabb rendező pályaudvart rombolni, és minél nagyobb károkat okozni a gépgyárban. A ferencvárosi pályaudvarra szánt kioldott bombák eltalálták a javítóműhelyeket, a raktárakat, fölszaggatták a síneket, de eltaláltak a személypályaudvart, és több lakóház is találatot kapott. Csepelen találat érte a repülőteret és a Fantó olajfinomító telepét. A lakott területek közül súlyos károkat szenvedett a Nagyvárad tér melletti Szent László kórház és a Mária Valéria telep.

A következő célirányos támadás április 13-án érte a magyar területeket. A 15. légi hadsereg kötelékei magyar repülőterek, ipari létesítmények elleni támadásra kaptak parancsot. Ennek keretében B-17-es támadások érték a győri ipartelepet és repülőteret, B-24-esek a ferihegyi és a tököli repülőteret, továbbá a Szigetszentmiklósi Dunai Repülőgépgyár 81létesítményeit támadták, és a Duna elaknásítását is folytatták. Ennek a napnak az éjszakáján még brit Wellington bombázó gépek támadtak budapesti célpontokat. A célpont ismételten a ferencvárosi rendező pályaudvar és a Fantó olajfinomító volt.

Amerikai gépek ezután egészen június másodikáig nem bombáztak magyar célpontokat, igaz, a britek folytatták a légicsapásokat, de május végén közel egyhetes szünet következett be.

A szakemberek gyorsan levonták a megfelelő következtetéseket az első nagy támadásokból. Ezek alapján a szövetségesek a városokat, pályaudvarokat, nagyobb üzemeket ún. szőnyegbombázással igyekeztek pusztítani. Gyakran azonban elcsúsztak ezek a bombasorozatok, aminek a rossz látási viszonyok (itt főleg az első ledobott bombák által keltett füstre kell gondolni), és az aktív légvédelem volt az oka. Többször került sor ún. „kényszer-bombavetésre”, amelynek eredményeként több falura és kisebb településre hullottak bombák. Ennek az volt az oka, hogy a támadó repülőgépek, ha például motorhiba miatt visszafordulásra kényszerültek, csak úgy céltalanul, de gyorsan megszabadultak bombáiktól. Ezt akkor is megtették, ha nem jutottak el a konkrét célpontig, vagy gyorsan fel akartak zárkózni a hazafelé tartó kötelékhez.

82Május első napjaiban újra bombák robbantak a magyar fővárosban, és több vidéki városban. A szövetségesek folytatták továbbá a Duna elaknásítását és a dunai uszályok pusztítását is.

A konkrét célpontok ismét a nagy vasútállomások és rendező pályaudvarok voltak. Súlyos támadások érték Szolnokot, Miskolcot, Püspökladányt, Debrecent, Szegedet, Nagyváradot, Kolozsvárt. A vasúti pályák rombolása mellett nagy veszteség érte a mozdony- és gördülőanyag-állományt. De találatok érték a vidéki laktanyákat, a híradóvonalakat, villanytelepeket, raktárakat, ideiglenes üzemanyagtartályokat, és több száz lakóház is végzetes találatot kapott.

Magyarországon ekkor még nem sejthették, hogy ezek a bombázások már a normandiai partraszállás előkészületei voltak, és ennek keretében érték nagy támadások a nyugat-, valamint a közép-európai vasúti hálózatot. Ehhez kapcsolódott a Frantic Joe légi hadművelet is, amelynek célja a bombázó gépek veszteségeinek minimalizálása volt. Ezt a hadműveletet a szovjetekkel egyeztetve készítették elő. Az volt a lényege, hogy a bombázó repülőgépek nem hosszú körutakat tettek meg, hanem szó szerint egyenes irányban repülve támadták a célpontokat, és szovjet repülőtereken szálltak le. Ezután itt feltöltötték őket, és visszafelé hasonló módszerrel hajtották végre a feladatot. A veszteségek érezhetően csökkentek.

A vasúti hálózat rombolása mellett májustól a szövetséges expedíciós erők főparancsnoksága, az elsődleges hadászati célként a német hadsereg ellátásának legsebezhetőbb területét, az üzem- és kenőanyag- ellátás szétverését irányozta elő. Ennek részeként a 15. amerikai légi hadsereg Szilézia, a Szudéta-vidék, Ploiesti, Bécs és környéke mellett, Magyarország és Budapest támadását kapta feladatul. Támadniuk kellett a szintetikusüzemanyag-lepárlókat, továbbá a Romániából induló kőolaj, és már feldolgozott termékek szállítási útvonalait. Ezek az útvonalak (vasúti, közúti, vízi) szinte kizárólag Magyarországon haladtak keresztül.

Első lépésként mégis brit támadás történt június 13-án. A RAF (Royal Air Force) Wellington, Liberator és Halifax bombázó repülőgépei az almásfüzítői kőolaj-finomítót 83bombázták, a károk nagyok voltak. Másnap már több mint 500 B-17 és B-24 támadta a budapesti, komáromi (újszőnyi) és péti célpontokat. Budapesten a Fantó Művek, egy vegyészeti gyár, a Shell Vacuum Oil Company telepe, és más kőolaj-finomító üzemek szenvedtek komoly károkat. Több bomba csapódott lakóházakra, amelynek eredményeként közel 150 ember halt meg.

Az újszőnyi olajfinomító gyárban hét nagy nyersolaj- és benzintartály gyulladt ki. Péten az egész gyár lángolt. Találatot kapott és lángokban állt a kecskeméti vasúti pályaudvaron közel 25 tartálykocsi.

Június utolsó napjaiban további támadások érték a fővárost, ahol az ipari üzemek, finomítók mellet a pályaudvarok, rendező pályaudvarok mellett szokatlanul sok középület pusztult el. Emellett több átrepülés is történt, amelyek nem jártak bombázásokkal, de a német és magyar vadászrepülőgépek így is állandóan támadták a bombázókat, és légi harcot vívtak a kísérő amerikai vadászrepülőgépekkel, amelyek általában P-38 Lightningek, illetve P-51 Mustangok voltak.

Július 2-án sor került a Magyarország elleni legnagyobb bombatámadásra. Több mint 600 B-17-es és B-24-es bombázó repülőgép támadta Budapestet, Győrt, Szolnokot és Komáromot. Találatot kapott a Budapesti Fegyver- és Gépgyár, a Kénsavgyár, a csepeli WM-(Weiss Manfréd-) gyártelep, és az olajfinomítók. Támadások érték a pályaudvarokat, de a bombaszőnyegekből bőven jutott a polgári célpontokra is. Vidéken a Győri Textilgyárat és a Fésűsfonót érték komoly találatok, de a Vagongyár üzemei is súlyos sérüléseket szenvedtek. Komáromban a pályaudvart, míg Szolnokon a hidat támadták.

Július 14-én olajipari célpontokat támadtak az amerikaiak, majd egészen a hónap végéig nem történtek komoly támadások. Voltak felderítő repülések, átrepülések, és ennek vonzataként kényszer-bombavetések, de a következő 85összpontosított támadásra csak 27-én került sor. A közel 400 B-17-es és B-24-es a pécsi pályaudvar mellett, a fővárosi célpontok elleni támadást erőltette. A már „szokásos” pályaudvarok elleni támadás mellett a Weiss Manfréd Művek gyártelepei szenvedték el a legnagyobb csapásokat. A további hullámok ismét a pályaudvarok, vasúti rendezők ellen támadtak, de a hadsereg számára fontos gyárak és üzemek is több bombaszőnyeget kaptak.

Augusztus végére alapvetően megváltozott a helyzet Magyarország keleti és délkeleti határainál. A román és a bolgár kiugrás, továbbá a szovjet csapatok gyors előrenyomulása miatt a szárazföldi háború is elérte Magyarország határait. A szövetséges légierő fő feladata ezután a magyar terület felé közeledő 2. és 3. Ukrán front támogatása volt. A folyamatos bombázásoktól még azt várták, hogy Magyarországot rövid időn belül sikerül 86rákényszeríteni arra, hogy fölmondja a szövetséget Németországgal. Ennek érdekében augusztus végétől október közepéig egyre fokozódó támadások érték az országot. Az eddigi kiemelkedően fontos célpontok mellett, több eddig még nem támadott városra is bombák hullottak. Pécset, Hajdúböszörményt, Nyíregyházát, Szolnokot, Ceglédet, Hatvant, Tiszafüredet vagy a környékén elhelyezkedő katonai célpontok, vagy fontos műtárgyai (hidak, vasúti csomópontok stb.) miatt érte támadás.

A román olajipar elvesztése nagy megrázkódtatást okozott a német vezetésnek. Ezután már csak a magyar zalai olajmező maradt a német birodalom kezében, amelynek jelentősége hihetetlen módon felértékelődött. Ezzel természetesen a szövetséges parancsnokság is tisztában volt, ezért fokozta a térség bombázását. Támadta a kitermelőhelyeket, a szállítási útvonalakat, a finomítókat és az egyéb feldolgozó helyeket.

Az ismétlődő bombázások lassan kezdték elérni demoralizáló hatásukat a lakosság körében. A városiak nagy számban költöztek vidékre, mindenki mentette vagyontárgyait. A károk azonban egyre nagyobbak voltak, és folyamatosan nőtt a polgári áldozatok száma is. A háborúellenesség, a békevágy, és az ország jövője egyre szélesebb köröket foglalkoztatott.

A támadások azonban tovább folytatódtak. 87A vasúti pályaudvarokra, ipari üzemekre egyre nagyobb számban hullottak a romboló- és a gyújtóbombák. Sok gyárban és üzemben több napos kiesést eredményezett a bombázás, de egyre több helyen a pusztulás 100 százalékos volt, így a további termelés lehetetlenné vált.

1944. szeptember 13-án az esti órákban Budapestet először támadták szovjet bombázó repülőgépek, és ettől kezdve ezek a támadások is napirenden voltak. A szovjetek a főváros mellett a Duna vonaláig támadták a nagyobb városokat, pályaudvarokat, hidakat.

Szeptember 23-án a szovjet szárazföldi erők elérték a magyar határt. Az amerikai bombázók ekkor már megkapták azt a parancsot, hogy a támadó szovjet csapatok előtt egy 300 kilométeres sávon belül nem bombázhatnak, igaz, ezt gyakran nem tartották be.

Októberben a szövetséges bombázó gépek egyre gyakrabban támadták a dunántúli városok infrastruktúra-hálózatát. Ezen belül különösen a transzformátor-állomások, és a vízhálózat bombázása és szétverése volt napirenden.

1944. október 15-én, a sikertelen kiugrási kísérlet, majd a nyilasok hatalomátvétele már az ország agóniáját jelezte.

A továbbiakban a szövetséges bombázók Győrt, Veszprémet, Tapolcát, Zalaegerszeget, Zalabért, Sárvárt, Celldömölköt, Sopront, Nagycenket, Hegyeshalmot támadták. A 88célpontok továbbra is a vasutak, vasúti csomópontok, vasúti szerelvények, ipari üzemek, repülőterek, szállítójárművek, katonai csoportosítások és olajfúrótornyok voltak. Hatalmas tüzek keletkeztek, és tovább nőtt a polgári áldozatok száma. A légvédelem egyre kisebb ellenállást tudott kifejteni, így a bombázó-kötelékek minimális veszteséggel tudták végrehajtani támadásaikat.

1945 elején az időjárás többször is „segítette” az országot, de ezek a szünetek csak néhány napig tartottak. A rossz időjárás elmúltával a bombázó repülőgépek ismét újult erővel támadták a rendező pályaudvarokat, a finomítókat, és a még üzemelő repülőtereket. A polgári lakosság szenvedései tovább tartottak.

1944. december 20. és 31-e között bezárult a szovjet gyűrű Budapest körül. Megkezdődött az ostrom, amely a lakosság számára állandó életveszélyt, nélkülözést, kiszolgáltatottságot jelentett. 1945. február 13-ig, a város teljes elfoglalásáig, a főváros súlyos károkat szenvedett el. Az épületről épületre folyó harcok nem kímélték a műemlékeket sem. A hatalmas pusztítást szinte fel sem lehetett mérni.

1945. március 26-án, a szombathelyi pályaudvar bombázásával, a közel egy évig tartó szövetséges bombatámadások végleg befejeződtek. Másnap még néhány szovjet bomba hullott a városra, és valójában ezzel értek véget a Magyarország elleni légitámadások.