Dr. Holló József Ferenc vezérőrnagy: Hegyi kiképzés a Magyar Néphadseregben 1950-1990 között*
95Dr. Holló József Ferenc vezérőrnagy: Hegyi kiképzés a Magyar Néphadseregben 1950-1990 között*
* A konferencián rögzített hangfelvétel alapján közreadott szöveg.
Elnök úr, kedves Hölgyem, tisztelt Uraim!
Engedjék meg, hogy szeretettel köszöntsem Önöket és megpróbáljak olyan előadást prezentálni e húsz-huszonöt percben, mely rendelkezésemre áll, amely kicsit érdekes is. Nagyon tisztelem azokat, akik reggeltől kezdődően a különböző előadásokat végighallgatták. Meglehetősen fárasztó ez, én tudom magamról, hisz én is előadó vagyok. Szeretném betartani a lutheri hármas elvet, vagyis először: frissen lépjetek a katedrára! Én megpróbáltam, mert megittam egy kávét, és megpróbálok friss lenni, bár hat órás angol „gyilkolás” után vagyok, a délelőttömet most ezzel töltöm. Három tanár foglalkozik kettőnkkel, mert meg kell tanulni angolul, és ezt nagyon szeretem. A második elv az az, hogy: elegendő hangerővel hallassátok hangotokat! Megpróbálom, bár ez a mikrofon elégé gyengécske, meg is ígértem a Hadtörténeti Múzeum kedves munkatársainak, hogy mindent elkövetek, hogy ezt az ősközösségi eszközt kicseréljük. A harmadik elv pedig az, hogy: gyorsan fejezzétek be, mert ha nem világos a mondanivalótok, akkor nincs értelme sokáig beszélni! Tehát én nagyon szeretném ezt gyorsan befejezni, és mivel huszonöt percet kaptam, én ezt szeretném kihasználni, de egy perccel se többet.
Azzal kezdeném, amit a tegnapi nap folyamán is hangsúlyoztam a megnyitómban, hogy nekem szívem csücske a hegy, a természet és az én szívemben az édenkert az Edelweiss. Azért szeretem, mert ez egy különleges virág, ez a virág, melyet Önök is szívükben, sapkájukon, mellükön, vagy éppen nyakkendőjükön viselnek. Ez végtelenül sokat jelent, ez azt jelenti, hogy ez csak 1800-2300 m között létezik. Ezért föl kell mászni, és aki oda eljutott, az már komoly fizikai teljesítményt nyújtott! Aztán nézzük a virágot! Ha ránézünk, a közepén, egy kis napocska, napkorongocska van. Kinyílott szirmai, mint a nap sugarai. Jelképe a világosságnak, fényességnek, tisztaságnak! Nagyon szép szimbólumot választottak a hegyicsapatok. Aztán szimbolizálja az erőt, mert ez a virág a szikla legkiemelkedőbb, legkevesebb 96földet hátán hordó részén is megél. Nehezen, de megél. Ilyen a hegyivadász is, és mivel én nem csak úgy beszélek Önökhöz, hogy a történelemkönyv lapjait forgatva néhány leckét megtanultam, hanem én jó magam – kevesen vagyunk már sajnos a honvédségben – még a néphadsereg időszakában, véletlenül egy nagyon szép feladatot kaptam.
Amikor az első beosztásomat megkaptam Aszódon, s a tatai 11. harckocsihadosztály gépesített ezredének 1. zászlóalját kijelölték hegyi feladatokra, akkor én ennek a zászlóaljnak az 1. századánál szolgáltam, mint parancsnok. Nagyon szerettem. Borzasztó nehéz volt, de egy kicsit a többiek is irigyeltek, mert egy hónapot nyáron, s egy hónapot télen, hegyi körülmények között, tábori körülmények között kellett töltenünk. Válogatott katonáimmal el kellett sajátítani a sziklamászás tudományát, a hegyekben vívott harc különböző fortélyait, a felderítést, a hegyi lövészetet. Aki részt vett ilyen kiképzésben, csatákban, harcokban, aki saját maga megtapasztalta azt, hogy milyen nehéz átjutni egy alegységgel észrevétlenül, vagy éppen a logisztikai kiszolgáló egységeknek följutni és elvinni rendeltetési helyére a megfelelő eszközt, lőszert, élelmiszert, akkor az nagyon tiszteli azokat az embereket, akik itt teljesítettek szolgálatot. Szívüket, lelküket, erejüket adták, hogy egy elit csapatban szolgálhassanak. 97Szolgálatomat, mint említettem, a Magyar Néphadseregben kezdtem, bár ezt a szót nem szeretem, mert egy kicsit pejoratívvá vált. Én a hadsereg szót szeretem, vagy inkább a Magyar Honvédséget, mert hiszen ezt 1848. május 16-tól számítjuk, amikoris az első magyar honvédzászlóaljak megalakulásra kerültek. Ezt a két szót szeretném kihangsúlyozni: Magyar Honvédség, ugyanis a történelem kereke fordul, viszont egyet megállapíthatunk: a magyar katonák mindenütt és mindenhol, kitűnően megállták a helyüket és amikor felelősségre kellett valakit vonni, akkor sajnos mindig a katonák kerültek felelősségrevonásra. Tekintsünk csak vissza! Nézzük az aradi vértanúkat, az első világháborút, majd a trianoni eseményeket. Látjuk, a térkép saját maga adta határainkat, hisz’ látjuk a hegyeket, gerinceket. Valaki egy szál ceruzával, a trianoni kastélyszárnyban – ahol személyesen is jártam több alkalommal – felelőtlenül, átgondolatlanul és mindenféle tudományt, érzelmeket nélkülözve húzott vonalakat. Nem a katona tehet róla, de itt is a katona húzta a rövidebbet. Viszont a magyar katona a két világháború között is kitűnően ki volt képezve, annak ellenére, hogy a hadsereg létszámát jelentősen lecsökkentették, s különböző iskoláinkat csak fedőnevek alatt lehetett üzemeltetni. Büszkék lehetünk arra, hogy voltak alreál, főreál iskoláink, volt Ludovikánk és kitűnő tiszteket képezhettünk. Ennek a hadseregnek kitűnő tiszthelyettesi kara volt. Aztán a váltásnál, az ötvenes években ugyan tiszta lelkű emberek kerültek nagyrészt a hadseregbe, de a politika irányított, a politika befolyásolt, a politika diktált. Erről a katona nem tehet, feladatot hajtott végre. A kiképzés pedig, úgynevezett másolásba ment át, hiszen az ötvenes években eltávolították azokat a szakképzett katonatiszteket, akiknek át kellet volna adni a tudományt, átvezetni egy új hadseregbe. Azt a szaktudást, melyet véres harcokban, vagy verejtékes kiképzésben szereztek meg. Ez nem történt meg! Éppen ezért a hadsereg hanyatlani kezdett és óriási munkával lehetett csak az ötvenes évek után jóval később, 1967-ben, főiskolai rangra emelni a katonai oktatást, a tisztképzést. Ekkor indulhatott meg az a tudatos felkészítő munka, mely figyelembe vett bizonyos korábbi hagyományokat.
Amikor sok csapatszolgálat után, ahol mindig a hegyi kiképzéssel kellet foglalkoznom, 1985-ben a Honvédelmi Minisztériumba kerültem, egy nagyon nemes feladatot kaptam. Azt a feladatot, hogy dolgozzam ki a Magyar Honvédség különleges kiképzésének alapjait. Kollégáimmal egy olyan 98rendszert dolgoztunk ki, amely rendkívül fontos a katonák szempontjából. Abban megegyezünk, hogy a katonának joga van ahhoz, hogy felkészítsük. Joga van ahhoz, hogy ne kockáztassuk felkészítés nélkül az életét. Ugyan így a tiszteknek, tiszthelyetteseknek is. Tehát a felelősség és a kiképzettség kulcskérdése a hadsereg békefunkciójának. Hiszen, ha alkalmazásra kerül sor, abban a percben jön a vizsga és akkor nem jelenthetem ki: én csak síkvidéki kiképzést kaptam! Sokan nem értették meg, és a teoretikusok egy része a hegyi kiképzés ellen szállt síkra. Azt mondták, hogy majd megkerüljük a hegyeket! De hát a történelem lapjait nézve, ha Hannibált, Nagy Sándort, az első világháborút, vagy az Önök példáit említjük, akkor az homlok egyenest ellentmond mindennek. A hegyeket nem lehet megkerülni! A feladat nem csak az országhatáron belülre korlátozódhat az adott időszakban. A politika globális. Ugyanígy a katonai szolgálat is sokszor. Ráadásul, ha én elkötelezett vagyok valamelyik tábor felé, mint ahogy korábban a Varsói Szerződés, most pedig a NATO felé, én nem jelenthetem ki, hogy nem megyek Koszovóba, mert itthon hegyeket nem láttam, az Alföldön lettem kiképezve! Tehát a katonát mindenképpen fel kell készíteni, minden körülmények között, a terepen való mozgásra, tájékozódásra, a különböző eszközök – a tüzérségi eszközöktől a műszaki eszközökig – kitűnő, szakszerű alkalmazására. Micsoda különbség a hegyekben lőni?! Micsoda különbség egy lövészfegyverrel is, hiszen a negatív és pozitív helyszög teljesen más találati eredményt adhat. Ha én ezt a katonát nem készítem fel, az alulról fölfelé, vagy a felülről lefelé történő lövés leadására, akkor a találati valószínűsége nulla lesz. Ha én nem készítem fel fizikailag, a különböző akadályok, a gyorsfolyású hegyi patakok és folyók leküzdésére, hídépítésre, a sziklamászásra, a különböző csomózásokra, a kötelek és különböző biztonsági felszerelések alkalmazására, vagy a terepen való életre, ami a hegyekben teljesen más, akkor nem tudja megoldani a rábízott feladatot. A speciális időjárási körülmények, a gyorsan váltakozó hőmérséklet, az eső, a köd, a fagy, teljesen más felkészültséget igényel, mint normál viszonyok között. Éppen ezért nagyon sok figyelmeztető jel adódott az ötvenes évektől vizsgálva, hogy igenis a Magyar Honvédségnek rendelkeznie kell valamiféle felkészültséggel, mert a középhegységek is legalább olyan nehézséget jelentenek, mint a magashegység alacsonyabb régiói. Tehát fel kell készülnöm, ha a Bükkben, a Mátrában, 99vagy éppen a Bakonyban meg kell oldanom egy feladatot. Tudom, ha a katona fizikailag nem tud velem jönni, mint tiszttel, vagy én, mint tiszt nem bírom a terhelést, akkor az alegységem nem tudja teljesíteni a feladatát. Márpedig a hegyekben – el kell, hogy mondjuk – a korszerű eszközöket, főleg a lánctalpas technikai eszközöket és kerekes járműveket csak utakon tudom használni.
Az Alpok és a Kárpátok bérceit jól ismerjük. Én minden évben az első világháborús állásokat állítom helyre, néhány magyar katonatiszttel, valamint osztrákokkal, oroszokkal, olaszokkal, németekkel a Plöcken-hágó környékén, a Kleiner Palon. Apáink, nagyapáink hadszíntere ez. Érezni a levegőben, látni szemmel azt a nehézséget, hogy mit jelentett itt egy kaverna kialakítása, egy tüzérségi állás létesítése. Mit jelentett itt és milyen nehézségekkel járt egy sziklaomlás, vagy éppen hogyan lehetett ellátni egy csapatot egy 3-4 m-es hóesés után, amikor az a külvilágtól el van vágva. Erre aztán az Egyesített Fegyveres Erők Törzse* is hamar rájött, elég, ha csak az afganisztáni fiaskót említem. Komplett hadosztály pusztult el, melyről 100nem szól a fáma. Nem egyszerre, de három év alatt komplett szovjet hadosztályt számoltak fel az afgánok, akiket a pakisztáni hegyekben képeztek ki és amerikai Stingerekkel* láttak el. Miért? Mert képzetlenek voltak a szovjet katonák. Eszközökkel bementek a szurdokokba, völgyekbe, úttalan utakra, s hiába volt helikoptertámogatásuk, – hisz’ a helikopter modern eszköznek számít – a helikoptereket felülről lőtték le a mesterlövészek. A helikopterek alulról páncélozottak, nem számítottak a felülről jövő támadásra. Az ablakon keresztül lőtték ki a pilótákat. Aztán a juhásznak álcázott, műszakilag kitűnően képzett afganisztáni katona, úgy robbantotta fel a távirányítású aknát a gépesített lövészzászlóalj előtt, hogy az első gyalogsági harcjármű máris belezuhant a hídról a folyómederbe, és teljesen elzárta az áthaladást. Egyenként semmisítették meg kézi páncéltörővel a teljes zászlóaljat 24 óra leforgása alatt. Tehát a hegy az nem vicc. A hegyekben lehet viccelni, de a hegyekkel soha.
Úgy érzem, hogy a korábbi évek tapasztalatai is azt mutatják, hogy igenis a katonáinkat sokoldalúan fel kell készíteni. Ennek érdekében már az ötvenes években is valamiféle próbálkozások megindultak, de igazából akkor a hegyi felkészítésnek csak bizonyos csírái jelentek meg. Egy hegyihadosztályt próbáltak Miskolcon létrehozni. Akik a hegyivadászoknál szolgáltak, azok emlékezhetnek, hogy a korabeli újságokban – én nem nagyon, mert 1950-ben még csak egy éves voltam – ez megjelent. Ezekben az években jelenik meg a tanintézeti képzésben a hegyekben vívott harc sajátosságainak oktatása, de ez nagyon kevés óraszámban és szinte lélektelenül. Az ‘50-es, ‘60-as években, elsősorban az akkor meghatározott és valószínűsített hadszínteret, az észak-olasz hadműveleti irányt (Szombathely–Graz–Klagenfurt–Bolzano), katonatisztjeink jól felkészülve a katonaföldrajzi sajátosságokból, tökéletesen feldolgozták. Megtaníttatták velük, hogy melyik hágó mikor üzemel, mikor, s hogyan lehet átlépni, hiszen Tél Tábornok nagyon nagy úr. Aztán amikor a saját szememmel ezt a területet először láthattam az 1990-es években, mert addig mi sem mehettünk sehova nyugatra, akkor megdöbbenve tapasztaltam, hogy amit a szabályzatainkban leírtunk, az tulajdonképpen nem használható. Ha az egyetlen, 101folyóvölgyben futó út vagy vasút valamilyen úton-módon megbénításra kerül, ha egyetlen hárommillió és ettől több köbméteres víztározó gátját lerobbantják, abban a pillanatban hatalmas katasztrófa keletkezhet a támadó csapatok számára. Tehát a védő, aki ismeri jól a terepet, az berendezkedhet, állásokat építhet ki, erődítéseket végezhet és valójában uralja a területet. Tehát az a hadműveleti irány, az a sok-sok verejték, amivel a különböző törzsfoglalkozásokon mindenféle számítást elvégeztek az akkori katonatisztek, úgy érzem, egy kidurrant luftballon volt.
A katonák kiképzése ebben az időszakban a szovjet kiképzési programokhoz és szabályzathoz igazodott. Az erdős-hegyes terep elemei elsősorban a harcászati és lőkiképzés oktatásában jelentek meg. Speciális bázisképzés még nincs, hegyi eszközöket még nem alkalmaznak, a gyakorlatokon viszont mozgást segítő segédeszközökkel már találkozhatunk. A keleti és a nyugati doktrínák változásai, a hidegháborús hisztéria hullámai végigkísérhetők a harckiképzés egyes irányának változásán, erősödésén vagy gyengülésén. A hatvanas évek katonai-politikai feszültségei, a varsói országok kiképzésében valamiféle egységesítést eredményeznek a kiképzésben. Kiemelt hangsúlyt fektetnek a támadó feladatok begyakoroltatására, a várható hadszíntér sajátosságának figyelembe vételével. Tehát végig a dél-olasz és az észak-olasz rendszert és a Duna-völgyi hadműveleti irányt erőltetik. Ebből kiindulva a Magyar Néphadsereg vezetése, a kiképzési szakemberek kiemelt feladatként kezelték az erdős-hegyes terepen folyó harcra felkészítés problémakörét. Konzultációt folytattak az ún. szomszédos országokkal, így többek között 1965-ben, Csehszlovákiában, és a jugoszláv hadseregben is gyűjtenek tapasztalatokat. Egyébként ezek a tapasztalatok a legjelentősebbek. Hiszen jól ismerjük a második világháború jugoszláv eseményeit és jól ismerjük a nem túlságosan régen befejeződött háború problémáit. Itt legfőképp a kiképzés felépítését, tartalmát, parancsnoki és törzsparancsnoki rendszerét, a korszerű haditechnikai rendszer ilyen körülmények közötti alkalmazását, kihasználását próbálták megnézni.
1964/65-ben egy csoportot hoztak létre, melyben kiképzési és vezérkari szakemberek kaptak helyet, s ezt a csoportot a most is tiszteletnek örvendő, sokak által jól ismert Oláh István vezette, mint kiképzési főfelügyelő-helyettes, aki az akkori néphadsereg egyik legműveltebb embere volt és szívén viselte a katonák felkészítését. Az Északi-Középhegységben próbáltak 102először hegyi kiképzőbázist létesíteni, a Bükk-hegység ideális mészkő és dolomit nyúlványainak karsztos képződményeit kihasználva: dolinákat, poljéket, karsztmezőket, zsombolyokat, valamint a természetes növénytakarót, gyertyánosokat, tölgyeseket, melyeket magam is végigjártam. Később ketté választották a kiképzést, nyári és téli bemutatókat készítettek elő, tábori kötélhidak építését testnevelés keretében, mozgást segítő gépeket alkalmaztak, tájékozódás, lövészet gyalogsági és tüzérségi fegyverekkel és mindemellett a síkiképzésre fektették a fő hangsúlyt. 1965-re elkészültek a kiképzési programok és megpróbálták beindítani a hegyi kiképzést. Végezetül úgy döntöttek, hogy nem Pétervásárán lesz a központ, hanem elvitték Rezi térségébe, amely 1990-ig tökéletesen működő hegyi kiképzőtábor volt. Minden egyes feltétel adott a Keszthelyi-hegység mészkőnyúlványán. A sziklamászás feladataitól a kötélpályák kiépítéséig, az ún. lengőhíd létesítésétől, a különböző műszaki gyakorlópályákon keresztül a lövészfegyverekkel végrehajtott feladatokig, de még lövészpáncélosok lövészetéig is biztosította a tábor a felkészülést egész magas színvonalon. Komoly változást jelentett, hogy 1973/74-ben 20 fő magyar katonatisztet, s ebben volt szerencsém nekem is részt venni, az osztrák hadsereg fogadott hegyi felkészítésre. Bár mi akkor sportolóként mentünk ki, de tökéletesen ismerték, hogy mi tulajdonképpen katonatisztek vagyunk és így ez egy különösen baráti gesztus volt az osztrák fél részéről. Akkor a Salfelden-i kiképzőtáborban tölthettünk három hetet. Jómagam később huszonöt katonatiszttel – sajnos ebből a hadseregben most már csak öten szolgálunk – a szovjet hadsereg Ungvár környékén lévő hegyi kiképzőtáborában tölthettem három hónapot. Ott speciális kiképzést kaptunk, túlélési gyakorlaton vettünk részt és a Kárpátokat is megismertem, így ilyen szemüveggel nézem, ami a második világháborúban, illetve előtte történt ott. 1983-ban, amikor az afganisztáni fiaskó megtörtént, a Varsói Szerződés minden országában elrendelték, hogy hegyi kiképzésben kell részesíteni a katonákat. És ez minden fegyvernemre vonatkozott, a rádió-felderítő szakcsapatoktól egészen a legkülönbözőbb hadtápalegységekig. Ezért egy nagyon nagy felfutása van a hegyi kiképzésnek, s ez gyakorlatilag 1990-ig szervezetten, a gyakorlótereinket kihasználva folyt. Az utolsó nagyobb gyakorlat, amelyen hegyi felkészítést igénylő feladat végrehajtásra került, a „Bazalt-84” volt, közösen a Varsói Szerződés más csapataival: csehekkel és németekkel. 103Ez a felkészítés azért folytatódott tovább, s mert az osztrákok továbbra is nyitottak voltak, így elmehettünk Wildalpenbe. Én saját magam hegyi mentőtanfolyamon vettem ott részt. Olyan karitatív feladatok végrehajtását gyakoroltuk be, melyekhez Magyarországon nem voltak adottak a feltételek. Tehát a ’80-as évek közepe volt az a szakasz, amikor újra látszott, hogy a hegyekben vívott harcnak, a különböző terepen vívott harcnak igenis van jelentősége és ezért volt jelentősége a hegyi felkészítésnek is.
Befejezésül engedjék meg, hogy a hegyi kiképzésről még egy gondolatot elmondjak. Sajnos úgy tűnik, mintha 1990-től húztunk volna egy vonalat, mintha a NATO-ban nem lenne szükség a katonák minden oldalú kiképzésére, hegyekben, vagy bármilyen nehéz terepen történő harcfeladatra való alkalmassá tételére. A nehéz körülmények közötti kiképzés visszahanyatlott. A Rezi kiképzőtábort teljesen felszámolták, buldózerral eltolták, az épületeket, az akadálypályákat is megsemmisítették. Az a hatalmas vagyon, – mert ezt én értéknek tartom – ami felhalmozódott az évek során (a szellemi vagyonra is gondolok és a hegyi eszközökre, mert a néphadseregnek volt hegyi eszköztára is) prédává lett. Sajnálatos és szomorú tény ez, mert rendelkeztünk olyan alakulatokkal, amelyek bármilyen körülmények között, akár a határainkon innen, akár azokon túl, hegyekben vagy alföldön, tökéletesen eleget tudtak volna tenni a rájuk bízott feladatok végrehajtásának. Köszönöm szépen.
