Hitélet, hazaszeretet
Hitélet, hazaszeretet
Karácsonyi ünnepi vacsora
Két karácsonyt éltem meg a táborban a Kaukázus hegyei között. Az elsőt 1945-ben csendben, néhányan összebújva ünnepeltük, az otthoniakra emlékezve. Ez volt életem első karácsonya, amit szüleimtől és hat testvéremtől távol töltöttem. Ekkor még semmit nem tudtunk szeretteinkről, és ők sem tudtak rólunk.
A második, az 1946-os már jobban sikerült. Előre felkészültünk az ünneplésre. Mint brigádom tolmácsa és szakácsa, már az előző héten megkezdtem az „ünnepi vacsora” nyersanyagának tartalékolását, a dohánylevelek gyűjtését. Szereztem egy tujabokrot is karácsonyfa helyett, mert ott nem volt honos a fenyőfa.
A munkából este hazaérkezett brigád tagjai megmosakodva, ruházatukat rendbe hozva nagy várakozással ültek a közös asztalhoz. Várták az ételosztást. Az asztal közepére kitettem egy nagy fazekat, köleskása volt benne konzervhússal, a teteje aranylott a paprikás margarintól. Jó étvágyat kívántam mindenkinek, és a merőkanalat a fazékra tettem. Biztattam bajtársaimat, tessék, lehet kezdeni, mindenki vegyen annyit, amennyi jólesik. Senki sem evett többet a szokásosnál, nem kereste a jobb falatot. Többen is könnyes szemmel kanalazták az ünnepi vacsorát. Fánkféle sütemény is került az asztalra, a dohányosok elkezdték finomra vágni a dohányleveleket. A béke, a nyugalom és az öröm költözött be hozzánk abban a kietlen, gyűlölködő, szörnyű világban.
A vacsora énekkel zárult. Felhangzottak az ismert karácsonyi énekek dallamai: Mennyből az angyal... Krisztus Urunknak áldott születésén... Pásztorok, pásztorok, örvendeznek... A németek feleltek rá: Oh Tannenbaum, oh Tannenbaum...
A Csendes éj sorait két nyelven, de egy szívvel énekeltük.
Cseh József – Budapest
HH 1992/2.
92A legszebb szentbeszéd
Dermesztő hideg volt vagonunkban. Megállapítottuk, hogy észak felé megyünk, úgy éreztük, talán már az Északi-sark felé járunk, mert ilyen hideg csak ott lehet.
Éjfél felé járhatott már az idő, amikor megszólalt dr. Kara Pál budapesti református lelkész: „Gyerekek, karácsony éjszakája van, a család, a szeretet ünnepe, Jézus születésének napja. Mi, magyar hadifoglyok távol a hazától itt didergünk egy piszkos marhavagonban, miközben azt sem tudjuk, hová visznek bennünket, mi a szándékuk velünk. Én mégis egy pár vígasztaló szót szeretnék intézni hozzátok.”
És elkezdett beszélni, prédikálni csodálatosan, lenyűgözően, mintha a szentlélek szólna általa, mintha a Jó Isten küldte volna közénk vigasztalást önteni elcsüggedt, elszomorodott szívünkbe, lelkünkbe.
Ez volt a legszebb szentbeszéd, amit életemben hallottam, ami halálomig emlékezetes marad.
Wittner István – Szentendre
HH 1992/2.
Káposztafej karácsonyra
Az erdei lágerből a tél beálltakor téli lágerbe költöztünk Novorosszijszkban. Itt mintegy 200 magyar és 1500 német volt. A barakkok vesszőfonatból készültek, sárral betapasztva. Közelünkben volt egy magyar női fogolytábor is.
Különböző munkacsoportokba voltunk beosztva: vagonrakók, építők, fűrésztelepiek, erdőirtók, vasútépítők, üveggyáriak stb. Amelyik csoport nem teljesítette a normát, annak csökkentették az élelmiszeradagját... Több helyen nem is lehetett teljesíteni. Élelem-utánpótlásul tavasszal csalánt ettünk, télen makkot pirítottunk az erdőben, s az már csemege volt, ha vadgyümölcsöt találtunk.
Sajnos 1945 karácsonyára kifogyott az élelem a láger raktárából. A hófúvások miatt megszűnt a vonatközlekedés, gyalog kellett átmenni a hegyeken át a központi raktárba vételezni. Itt sikerült elrejtenem egy fél kilogrammos káposztafejet. Ebből lett a „karácsonyi lakoma” – megfelezve egyik bajtársammal.
Szeiman Sándor – Budapest
HH 1992/2.
Négy cső kukorica
Krasznijlucs bányavárosban nem sok bajunk volt a polgári lakossággal. Bár voltak goromba helybeliek, de sokan emberségesen viselkedtek velünk. Egy idősebb asszonyt nem felejtek el soha.
Szabad kijárásomra való tekintettel, egy német fogoly rám bízott egy általa készített szép kést, eladásra. Bementem egy házba, amelyben az ágyban egy mozgásképtelen fiatalember feküdt: rászakadt a bánya. Édesanyja ápolta. A néni özvegy volt, férje elesett a fronton. Nehéz körülmények között éltek. Beszélgetés közben az asszony odament a polchoz, ahol tíz cső kukorica volt. Négyet levett, és azt mondta: „Tudom, hogy nektek most van karácsonyotok, vidd el, hogy legalább Krisztus születésnapján lakjál jól...”
Az ínségben lévő segített a nála is rosszabb helyzetben lévőn.
Ezt még talán itthon sem kaptam volna meg senkitől. Hát ilyen is volt!
Együd Lajos – Vác
HH 1992/2.
Ruszki göncben, de otthon karácsonykor
Isten ajándékának tekintem, hogy többéves hadifogságom után 1948-ban december 23-án léphettem be a szülői házba . Lakóhelyemen, Csornán reggel 6 órakor szálltam le a vonatról. Álomnak tűnt, sehogy sem akartam elhinni, hogy itthon vagyok.
Megyek hazafelé. Jönnek szembe velem a munkába menők és a munkából jövők. Senki sem ismer, senki sem köszön rám, mint régen. Talán régi ismerős nem is volt köztük. Majdnem hét évvel ezelőtt mentem el, az akkori gyerekek felnőttek lettek azóta. Ki is törődne azzal, aki itt jön – egy testileg-lelkileg megtört ember, ruszki öltözetben, varrt tarisznyával az oldalán. Benne az összes vagyona: csajkája meg a kanala, zsebében egy rongyból alakított zsebkendő, az elbocsátási dokumentum és a nagylelkűen adott húsz forint.
Végre hazaérek, megállok a házunk előtt. Felrázom magam. Mégsem álom. Bekopogok. A kishúgomból lett nagylány nyitott ajtót. Bemegyek... A többit nem tudom leírni, azt az érzést nem lehet szavakkal kifejezni. Édesanyám mondja: „Éreztem, hogy jössz, már két hete minden nap várlak... Hát itt vagy...”
Elmondtak bánatot, örömet, jót, rosszat.
Másnap Szenteste. Elmegyek életem legszebb és legemlékezetesebb éjféli miséjére. Ma is látom azokat a karácsonyfákat, gyertyákat, amelyek akkor az oltárt díszítették, meg azokat az embereket, akik nem ismertek fel, és egymásnak súgták, nézd, az az orosz hogy könnyezik. Hát bizony, volt miért könnyezni. Nem volt más ruhám, mint az a ruszki gönc, amiben hazajöttem.
Kantó Imre – Csorna
HH 1992/2.
93Kisjézuska-vígasztaló
Fényes csillag fejünk felett,
Kisjézuska megszületett.
Istálló a szobácskája,
Jászol a kis ágyacskája,
Fehér gyolcs a ruhácskája,
Sírásra görbül a szája.
Anyácskája puszilgatja,
Tejecskével kínálgatja.
„Kisjézuska, ne sírj, kérlek,
a gonosztól én megvédlek.
Adok néked színes rágót,
Üveggolyót, rollert, szánkót,
Mesekönyvet, huszárcsákót,
Dominót meg lepkehálót,
Piros-fehér-zöld szép zászlót.
Csak ne sírjál, kérlek, vedd el!
Játsszál vele, szép, jó kedvvel!”
A Kisded lám már mosolyog,
Golyó gurul, roller forog,
Mesekönyvből mese csorog,
Jancsi kuncog – hol meg morog,
Lepke hálóban háborog.
Kisjézus gyomra korog...
Megszoptatja Anyácskája,
Pilled már a szempillája,
Elszunnyad lám – nézz csak rája,
Kicsordult a nyálacskája...
Álmában nincs golgotája
Sem tövise, keresztfája,
Fejére teszi a csákót,
S lengeti a magyar zászlót...
Kisjézuska megszületett.
Istálló a szobácskája,
Jászol a kis ágyacskája,
Fehér gyolcs a ruhácskája,
Sírásra görbül a szája.
Anyácskája puszilgatja,
Tejecskével kínálgatja.
„Kisjézuska, ne sírj, kérlek,
a gonosztól én megvédlek.
Adok néked színes rágót,
Üveggolyót, rollert, szánkót,
Mesekönyvet, huszárcsákót,
Dominót meg lepkehálót,
Piros-fehér-zöld szép zászlót.
Csak ne sírjál, kérlek, vedd el!
Játsszál vele, szép, jó kedvvel!”
A Kisded lám már mosolyog,
Golyó gurul, roller forog,
Mesekönyvből mese csorog,
Jancsi kuncog – hol meg morog,
Lepke hálóban háborog.
Kisjézus gyomra korog...
Megszoptatja Anyácskája,
Pilled már a szempillája,
Elszunnyad lám – nézz csak rája,
Kicsordult a nyálacskája...
Álmában nincs golgotája
Sem tövise, keresztfája,
Fejére teszi a csákót,
S lengeti a magyar zászlót...
Papp György – Budapest
HH 1992/2.
Héjában főtt krumpli – szenteste, emlékezésül
Minszk. 1946 karácsonyát a hadifogoly-körülményekhez képest méltóképpen ünnepelhettük meg. Az oroszoknak megmagyaráztuk, mi a „jolkát” nem újévkor állítjuk, hanem december 24-én. Nem tettek ellenvetést, derengett nekik valami, hogy a mi naptárunk és az orosz között eltolódás van.
A városba kijáró fogolytársaink hamarosan „szereztek” egy csinos kis fenyőfát. Ügyes kezű bajtársak színes papírdarabkákból díszeket vágtak ki. Mire eljött a Szenteste, a fácska igazi karácsonyfa illúzióját keltve állt a szállásunkon. Meghatottan énekeltük el a Mennyből az angyal-t. Többeknek könny csillogott a szemében. Kisebb baráti csoportok a karácsonyestre összespórolt krumpliból, margarinból ünnepi vacsorát készítettek.
Jó előre megírtam haza, és kértem, hogy majd Szenteste fogyasszanak el egy szem héjában főtt krumplit – így gondoljanak rám.
Az 1947-es moszkvai karácsony a legtöbbünknek a harmadik, de néhány társunknak már a negyedik volt. Egy iskolás füzetből sikerült kivágnom egy karácsonyfás képet. Fabrikáltam belőle egy képes levelezőlapot, és hazaküldtem kislányomnak. (Megkapta.) Itt is, mint Minszkben, szereztünk egy kis karácsonyfát, és feldíszítettük. Ellátmányunkat úgy csoportosítottuk, hogy szerény ünnepi vacsorát tudtunk belőle készíteni.
Damó Elemér – Budapest
HH 1996/6.
Soha többé ilyen karácsonyt...
A mi karácsonyunk (Ventspils, 1946.) nagyon szomorú volt. Elhatároztuk, hogy erősek leszünk, nem fogunk elérzékenyülni. Ezért rendeztünk egy vidám műsoros estet, ahol még nevetni is tudtunk, hiszen két hadifogoly oly „bombanőnek” álcázta magát, hogy az egyik szovjet tiszt teljesen bedőlt neki: felháborodva érdeklődött, miként tudtuk a „hölgyeket” becsempészni a lágerbe. Ez ért az egészben a legtöbbet...
A műsor után barakkunkban egy szegényesen feldíszített kis karácsonyfa körül áhitatos csendben figyelő hadifoglyokat találtunk. Egy katolikus pap tartott dikciót, és hiába fogadkoztunk, megríkatta szerencsétlen bajtársainkat...
Remélem, soha többé nem lesz ilyen szomorú karácsonyom.
Raisz Attila – Ajka
HH 1996/6.
Hinni, hogy minden jóra fordul...
Az uszmányi hadifogolytábor lakóiban – az idő múlásával – egyre gyengült, alábbhagyott a reménység, a szabadulás, a hazatérés, a boldog jövő lehetőségébe vetett hit. A reménységet – amelyet Ágai László református lelkész, fogolytársunk hirdetett – összekapcsolta a hittel.
Azt hirdette, hinni kell abban, hogy jóra fordul minden, az életünk, a jövőnk. S amikor arra hivatkoztunk, hogy a megfogyatkozott remény már csak foszlányokban tör át a felhőkkel borított égen, akkor arról szólt az istentisztelet, hogy „nagypéntek nélkül nincs húsvét – szenvedés és halál nélkül nincs feltámadás!” Elvesztett hittel, reménytelenül vettük tudomásul a megváltoztathatatlant. S néha mégiscsak pislákolt némi reménysugár, újra és újra erőre kapott a hit, a bizakodás, melyet az a hadifogoly lelkész táplált bennünk, aki ugyanolyan reménytelen volt, mint mi, de neki volt Istentől kapott ereje.
Egy év elteltével már csak az istentiszteleteken elhangzott, felcsendülő énekünkből meríthettünk biztatást. Ez az ének, amely erőt adott, amely erősített a hitünkben: Egyedüli remény, ó Isten, csak te vagy... (276. ének)
Vásárhelyi József – Vác
HH 1994/6.
94Karácsonyi levelek
3 tábori lap – 3 karácsony
1946.
Tavaly karácsonykor született kis versemet fogadjátok oly szeretettel, amint azt küldöm Nektek.
Havas határok messze távlatából
Könnyes szemek bús fátyolán keresztül
Régmúlt karácsonyok emléke rezdül,
S fény hull rám rég száraz karácsonyfákról.
Karácsony jött megint, mert jár az óra,
...és otthon kis gyertyát is gyújtanak ma...
de üres a fa, semmi sincs alatta,
s kishúgom könnye titkon hull a hóra.
Idegen földön de fáj a Karácsony...
Keserű kínban jajdul fel a lélek...
Idézünk régi, édes kis meséket,
És oly’ szép a karácsonyi álom.
...Havas határok messze távlatából
könnyes szemek bús fátyolán keresztül
anyámék arca fájdalmasan rezdül,
s a várt csodák oly messze, messze távol...
Könnyes szemek bús fátyolán keresztül
Régmúlt karácsonyok emléke rezdül,
S fény hull rám rég száraz karácsonyfákról.
Karácsony jött megint, mert jár az óra,
...és otthon kis gyertyát is gyújtanak ma...
de üres a fa, semmi sincs alatta,
s kishúgom könnye titkon hull a hóra.
Idegen földön de fáj a Karácsony...
Keserű kínban jajdul fel a lélek...
Idézünk régi, édes kis meséket,
És oly’ szép a karácsonyi álom.
...Havas határok messze távlatából
könnyes szemek bús fátyolán keresztül
anyámék arca fájdalmasan rezdül,
s a várt csodák oly messze, messze távol...
Millió csókkal, Pityu.
1947.
Drága, jó Szüleim! Édes kis és nagy Mókusok!
Karácsony van, szomorú karácsony. Nem szeretnék fájdalmat okozni Nektek, nem kesergek, de engedjétek meg, hogy magányos, fájó karácsonyi lelkem telítettségéből kiengedjek valamit. Eszembe jutnak régi karácsonyok, eszembe jut minden a múltból, és ahogy most itt, a klubban, vattakabátban régóta őrzött kis lapomat igyekszem nyugodtan megírni, eszembe jut a mostani karácsony. A Ti karácsonyotok és az én karácsonyom.
Ha már itt kell lennem – s ahogy tegnap esti beszédemben mondtam: „Fáj minden karácsony, amelyet az otthontól távol kell tölteni” –, összetett kézzel kérem a pici Jézust, Nektek adjon boldog és szép, minden lelki és testi jóval bővelkedő, éjféli misés, gyönyörű karácsonyt.
A kis Jézus idekint is itt van velem, elhozta hozzám a Ti mosolyotokat, a Ti könnyeiteket, elhozta kezetek-nyújtotta kis gyertyácskák fényét, elhozta a három éve nem hallott harangszót, elhozta Szereteteteket. Megkérem Őt, vigye el az enyémet is Hozzátok, és millió csókomat.
Pityu.
1948.
Drága jó Otthoniak!
Oly közel vannak a karácsonyi ünnepek, hogy üdvözletem, amelyet ajándékként szeretnék Nektek hazaküldeni, el sem jut talán addig Hozzátok. Fogadjátok el köszöntésemet, amely természetesen Apuéktól kezdve a kis Palikáig mindnyájatoknak szól. Nem hittem, hogy az ötödik karácsonyéjszakát is távol kell töltenem, de ha így lett, így fogadom el. Karácsonyi ajándékul én azt kérem tőletek, írjatok nekem sokat, ne szűkszavúan és nem neheztelve rám, s Gyurka Péterrel feltétlenül tartsátok a kapcsolatot, az én nevemben. Ezt kérem Tőletek. Hogy az ötödik karácsonyt is nélkülem töltitek el, emiatt ne nehezteljetek rám, és ne sírjatok.
Millió csókkal, Pityu.
Antalfy István – Kecskemét
HH 1996/6.
Mostoha-boldog karácsony
December 24-e volt. Délután fél négykor munkához sorakozóra kongattak. Mi nem mozdultunk. Egy idő múlva dühöngve rohant be az őrmester, és erőszakkal kezdett bennünket kituszkolni a szobából. Akiket az egyik helyiségből sikerült kiterelni, azok átmentek a másikba, vagy a folyosón maradtak, de nem mozdultak. Tudtuk, hogy az őrök fegyverrel nem jöhetnek be a lágerbe. Ebben a macska-egér harcban mi győztünk, bent maradtunk, nem mentünk sehova.
Végül jött Bakonyi őrnagy, Csajkovics Károly hadnagy, a tolmács és Szemlaki Rezső zászlós, akiket az őrmester nyomban odahívott, majd ordítozás után egyszerűen elvitte őket a láger betonból épített fogdájába.
Közben beesteledett. Nem voltunk karácsonyi hangulatban. Némi tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy én mint tolmács és még két bajtársam küldöttségként felkeressük a parancsnokot. Így is tettünk. (A németek minden tevékenységünket érdeklődő figyelemmel kísérték!) A napostiszt megkérdezte, mit akarunk a parancsnoktól. Azt válaszoltuk, hogy majd neki mondjuk meg.
Nem tetszett neki, nem is engedett hozzá, sőt megfenyegetett minket. Erre azt válaszoltam: nemcsak három ember nem akar dolgozni, hanem még vagyunk 37-en. Tehát vagy kiengedik őket, vagy minket is csukjanak be! Intézkedésüket nem vonták vissza. Nem volt más választásunk, visszakotródtunk szállásunkra. Annyit azonban megtettünk, hogy meleg holmijainkat odaadtuk bezárt bajtársainknak. Az őr félrenézett, hogy ne lássa, mit csinálunk.
95Ekkor már a Szenteste békéje szállt ránk és közénk. Megtettük, amit tehettünk. Az otthoniakat emlegettük, szeretteinkre gondoltunk, de mindezt mérhetetlen távolban éreztük! Késő este volt már, de még jóval éjfél előtt. Egyszer csak váratlanul kinyílt az ajtó, és belépett a fogdába zárt három bajtársunk. Elmondták, hogy a parancsnok hívatta őket, és a következőket közölte: ünnepeljenek békében, pihenjék ki magukat, a továbbiakat majd később megbeszéljük.
A kilátástalanságból így alakult ki életünk egyik legreménytelenebb napján boldog, a mostoha körülmények között is talán legboldogabb estéje – karácsonya.
Sztojalovszky Béla – Sátoraljaújhely
HH 1995/10.
Egy marék magyar föld
Csapataink nyugat felé menekülése az előretörő Vörös Hadsereg elől 1944 végén, 1945 elején kezdődött el. Hamarosan sor került határaink átlépésére is. Katonáink különböző módon búcsúztak a hazától. Az egyik csoport elénekelte a Himnuszt, a másik letérdelt, és imádkozott... Egyöntetűség csak abban mutatkozott, hogy mindenki otthoni szeretteire gondolt, és szorongó szívvel várta a további eseményeket.
Az 52., majd az átszervezés után 21. Légvédelmi Tüzér Pótosztály legénységéhez is megérkezett a felsőbb parancs az ország elhagyására. Az utolsó csallóközi ébresztő 1945. február 24-én volt, ami után megindultunk gyalogosan Szenc felé. Útközben többször is felhangzott az ideillő katonanóta.
Szél viszi messze a fellegeket,
Mögötte lángol az ég...
Nyújtsd ide rózsám a kis kezedet,
Ki tudja, látlak-e még?
Ki tudja ölel-e a két karom,
Ki tudja, csókol-e szám?
Ki tudja mely napon – mely hajnalon
Indul az üteg tovább...
Mögötte lángol az ég...
Nyújtsd ide rózsám a kis kezedet,
Ki tudja, látlak-e még?
Ki tudja ölel-e a két karom,
Ki tudja, csókol-e szám?
Ki tudja mely napon – mely hajnalon
Indul az üteg tovább...
Pozsony felé haladva, az akkori magyar határon hosszút sípolva megállt a feketevonat. Ekkor történt az első váratlan esemény. A katonák egymás után kezdtek leugrálni a vagonokból. Szaladtak a fagyos felszántott földekre, és tíz körmükkel kaparták ki a hó alól a még magyarnak hitt göröngyöket. Majd a zsebkendőbe kötött zsákmánnyal vágtattak vissza kocsijuk felé.
Talán arra gondoltak, hogy védeni fogja őket a veszedelmektől az idegen országban? Vagy esetleges sírjuk 1-1 göröngyének szánták, hogy ne kelljen teljesen idegen földben nyugodniuk? A hazatérésig mindkettőre adódott alkalom...
Jó egy évvel később, az eselheidei fogolytáborban Hegyi József sárospataki tanár kollégám, aki különben nem volt könnyen elérzékenyülő ember, egy meghitt estén titokban nekem is megmutatta, hogy a feje alá hajtogatott pokróc alatt – fehér zsebkendőbe kötve – ő is őriz ilyen göröngyöket. Többeknek az ottaniakkal keveredett a magyar föld, de a század nagy része visszahozta a csallóközi magyar göröngyöket.
Szatmári Lajos – Nagykovácsi
HH 1993/2.
Első karácsonyom Ivanovóban
Már jól benne voltunk 1945-ben a télben, közeledett a karácsony. Mindannyian boldogan emlékeztünk vissza gyermekkorunk meghitt, békés karácsonyaira. Nekem már 1942 óta nem volt rendes karácsonyom – katonáskodni kellett. Felültem a vaságyon, az ablakon át néztem a hóvihart, miközben felidéztem gyermekkorom boldog emlékeit, a Jézuska hozta apró kis ajándékokat. Most nem kérnék semmit – gondoltam –, csak még egyszer hazamehetnék a családomhoz!
Karácsony napján délutános voltam a műhelyben. Csak ketten voltunk szolgálatban, az orosz Szása és én. Gondolataim csapongtak, semmihez sem volt kedvem. Némán elmerengve néztem a kályhából kipattanó szikrákat, még a vacsorakenyeremet sem ettem meg. Szásának feltűnt, hogy valami nincs rendben nálam. Meg is kérdezte, miért szomorkodom. Legyintettem, te ezt úgy sem értenéd meg – gondoltam. Mivel még nem tudtam elég jól oroszul, krétával egy fenyőfát rajzoltam a vasajtóra, alá kis hintalovat, kisvonatot, hajas babát, bölcsőt. Társam megértette a lényeget.
Közben bejött a darukezelő lány, Duszja, akinek Szása udvarolt. Suttogásba kezdtek, majd Szása felém fordult:
– Gyula, én a nagymamától tudom, hogy nektek most nagy ünnepetek van. Elintézem, hogy ne kelljen éjfélig itt maradnod, a teljesítményedet majd én beírom... – Ezzel bekísért a lágerbe.
Ahogy beléptem a hálóterembe, nagy meglepetéssel pillantottam meg a feldíszített karácsonyfát. Elszorult a szívem, torkomat sírás szorongatta, és csak álltam, földbe gyökerezett lábbal. A nappali műszakosok állították a fát. Alatta ajándékok, azokon kis cédulák: kitől kinek. Hogy mik voltak ezek? Rézlemezből készített dohányosszelencék, kis kézitáska sátorponyvából, kapcának való rongy, fehér gyolcs zsebkendő, pár szem sült krumpli, egy-egy csipetnyi mahorka, egy egész újságlap a dohányosoknak.
A szép kicsi karácsonyfán esztergaforgács volt a dísz, vattából tépett csomók jelképezték a havat. Konzervdobozokból kivágott kis arany és ezüst csillagok, és parányi kis gyertyák pislákoló fénye világította meg a szép piros almákat, 96az aranyozott diókat, a szaloncukor szemeket... Igaz, majdnem minden csak fából, drótból, kidobott konzervdobozokból készült, de ezek az apróságok jelképezték a szeretetet, az összetartozás, az örömszerzés, nem utolsósorban a Mindenhatóban való bizakodás valóságát. Néma csend lett úrrá a teremben: mindenki magába mélyedt.
Egyszer csak a tisztek mozgolódni kezdtek, és valahol az emeletes ágak között megszólalt egy kis csengő, majd egy gitár húrjain felcsendült a karácsonyi ének: Csendes éj, szentséges éj... Aztán a Mennyből az angyal..., a Krisztus Urunk áldott születésén... Először csak halkan, majd igazán szívből énekeltünk, egyre hangosabban, és mindannyian körbefogtuk a kis karácsonyfát.
Az énekek elhangzása után előlépett Berzsenyi Lajos tüzérszázados, és rövid beszédet tartott. Méltatta a karácsonyt mint a világ keresztényeinek ünnepét, ismertette Magyarország nehéz helyzetét, a háború pusztításait, megemlékezett a hősi halottakról és az ő tiszteletük fontosságáról. Egyperces néma főhajtás után együtt mondtuk: nyugodjatok békében, ámen!... A megemlékezést a bizakodás szavai követték: eljön még az az idő, amikor megnyílnak a fogolytáborok kapui, eltűnnek a szögesdrótok, mindannyian hazamegyünk... Itt elcsuklott a hangja. Szemét törölgetve, halkan szólt: mondjátok el velem együtt az Úr imádságát... Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben... Aztán Sólyom József főhadnagy, földesi református kántor beszélt röviden, majd Lengyel József szakaszvezető szavalata zárta az ünnepséget.
Karácsony, karácsony, gyönyörű karácsony,
Van-e nálad szebb ünnep a világon...
Az ajándékok kiosztásával zárult kis ünnepségünk. Szinte szentségtörés volt a folytatás – fogva tartóink programja: a létszámellenőrzés. Újra csak foglyok lettünk, és kezdődött a számolás: raz, dva, tri, csitiri...
Kereskényi Gyula – Mátraderecske
HH 1997/6.
Karácsonyi „lakoma”
Közeledett 1946 karácsonya. Táborunk az Ural folyón túl, már ázsiai területen volt. Egy napon, munkahelyünk környékén kissé elkóboroltunk, és a közelben egy nagy vadrózsabokros rétre bukkantunk. A bokrokon bogyók, még nagyobb szeműek, mint odahaza nálunk. Amennyit csak bírtunk, leszedtünk azzal, hogy karácsonyra lekvárt főzünk belőle magunknak. Másnap ismét elmentünk hárman. Zsákot is vittünk magunkkal, és 20-25 kilónyit sikerült leszednünk. Nagyon örültünk zsákmányunknak.
Nacsalnyikunk, aki igen barátságos ember volt, amikor megtudta az esetet, felajánlotta, hogy a felesége megfőzi nekünk a lekvárt... Megköszöntük, de nem fogadtuk el. Másnap feladatul kaptuk, hogy neki is szedjünk hecsedlit. Mindketten megfőztük a magunk porcióját. Mi az orosz raktárostól cukrot is kaptunk édesítésre, cserébe a lekvárért. Úgy látszik főztünk ízlett neki, mert egy liter vodkát is adott érte. Szerencsénk továbbra is elkísért bennünket, mert a lekvár és a vodka mellé hús is jutott. Egy orosz főhadnagy arra kért bennünket, segítsünk neki levágni egy kiselejtezett tehenet. Először huzakodtunk elvállalni a munkát, de miután jutalmul 5 kiló húst ígért, elfogadtuk az ajánlatot.
A karácsonyi ünnepeken nekiestünk az összegyűjtött ennivalónak: ettünk, ami belénk fért, talán még jóval többet is. Úgy elrontottuk a gyomrunkat, hogy három napig dolgozni sem tudtunk. De azért megvolt a karácsonyi „lakoma”.
Fodor János – Siófok
HH 1997/6.
Fekete karácsony
Ahogy mi, hadifoglyok mondtuk: a Zima Pan – a Tél Úr – 1945. december 24-én szelíden viselkedett a sztálingrádi körzetben. A múlt évi 40 fokon felüli csikorgó hidegnek és a hóviharnak nyoma sem volt a Barikád-lágerben.
Napokkal előbb készültünk a Szenteste megtartására. A vallás gyakorlása, a hazafias megemlékezés tiltva volt, de a karácsony megünneplését fogva tartóink hallgatólagosan tudomásul vették. Maga a hadifogolytábor parancsnoka, a német Franz őrmester járt elöl jó példával az ünnepség megszervezésében, amelyhez a 3 német zászlóaljparancsnok, a századparancsnokok és a felekezeti papok segítségét vette igénybe.
A táborban egy magyar zászlóalj volt, amelyben az előző nyáron századparancsnoki megbízást kaptam. Még az egyetemen Nagy Iván professzor úrnál 6 szemeszteren keresztül hallgattam az orosz nyelvet, így azt döcögve, a németet viszont – mint fakultásom németországi ösztöndíjasa – folyékonyan beszéltem. Mind az orosz, mind a német vezetőkkel jól megértettem magam. 180 fős barakkunkban elkülönített piciny kuckóban voltunk elszállásolva – Teleki Sándor főhadnaggyal – mi, ketten századparancsnokok.
Az „antifa” (antifasiszta klub) vezetője, Balog Tibor még december elején tapintatosan figyelmeztetett, hogy mi, magyarok ne ünnepeljük meg a karácsonyt, mivel az ősszel táborunkba érkezett magyar származású szovjet komiszszár, Német Sándor politikai százados nem veszi jó néven. Én ezt elengedtem a fülem mellett, és barakk-társaimmal készültem az ünneplésre.
Vékony vacsoránk után mindannyian felálltunk, elimádkoztuk a Miatyánkot, elénekeltünk a Mennyből az angyal kezdetű dalt. A homályosan világított barakk csendjében éppen az ünnepi megemlékezésbe kezdtem, amikor az antifa vezetője lépett be, és halkan szólt, hogy Teleki főhadnaggyal együtt vár minket sürgősen Német Sándor polgártárs. Az ugyancsak megdöbbent bajtársak között kivonultunk a barakkból, szótlanul mentünk a komisszár irodájába.
97A polgártárs udvariasan fogadott, maga elé ültetett minket, és tüstént a témára tért. Rosszallását fejezte ki, hogy mi, magyarok a „karácsonyozással” utánozzuk a fasiszta németeket. Ama kívánságát közölte velem, hogy egyszer s mindenkorra szüntessem be a klerikális és soviniszta megemlékezéseket, mert a kommunista világrendben ilyen csökevényeknek nincs helye. Tájékoztatták őt arról, hogy március 15-én és augusztus 20-án fogolytársaimnak a letűnt úri világ történelmét hirdettem, ez pedig ellenkezik a magyar kommunista párt ideológiájával.
Aztán istenhitemet bírálta, és kioktatott.
– Jézus – mondotta – nem valami istenségnek, hanem egy ácsnak volt a fia. Az emberek egyenlőségét tanította, ami őt népszerűvé tette. Életét és beszédeit követői kiszínezték, koronként a szimpatizáns írástudók továbbköltötték… Maga, tanult létére, imádja az Istent, a semmit. Találkozott vele valaha is? – És hosszasan folytatta. – A maga istene a nem létező Mennyországban uralkodik a szép lelkekkel. De látja, a szovjet birodalomban van, itt munkásemberek élnek. Sztálin van, vele lehet beszélni. Tőle lehet kenyeret kérni. És ő ad is a népének.
Ilyen értelemben folyt a közel kétórás térítésem. Miután a szerencsétlen polgártárs kiürítette tudományát, berekedt.
– Amiről itt felvilágosítottam magukat – fordult felém búcsúzáskor –, azt maga jól gondolja meg.
És én nagyon meggondoltam. A bajtársak örömmel, együttérzéssel fogadtak bennünket, amikor visszatértünk a barakkba, már azt hitték, zárkába kerültünk. Teleki Sándor, volt idősebb fehérvári ciszterci diáktársammal – akire a tanú szerepét osztotta a komisszár – szobácskánkban röviden átbeszéltük a történteket. Majd meggyújtottam a karácsonyi kis gyertyát, és együtt az örvendetes olvasó titkaival, elimádkoztuk a rózsafüzért.
Dr. Vértesy László – Budapest
HH 1994/10.
„Írj nekünk egy karácsonyi verset...”
Nyomorúságos, mostoha körülmények között éltünk több ezren, köztük mi, néhány száz magyar az oroszországi Karl Marx lágerben, ahol a foglyok többsége német volt. Csak a legminimálisabb életfeltételek voltak meg, minden kulturális lehetőség nélkül. Számomra nagyon hiányzott az is, hogy a szinte gyermekkorom óta bennem lévő írogató, versírogató vágyaimat kielégíthessem.
Így jött el az első tél, zimankóval, hóval, faggyal. Közelgett a karácsony. Az egész napos nehéz fizikai munka után meglehetősen csüggedten üldögéltünk a barakkban és az otthonról beszélgettünk, amikor váratlan „vendégeim” érkeztek. Két magyar tiszt: Jerzsabek és Bakó hadnagy.
– Úgy hallottuk, kispap vagy… – kezdték, de én, mondtam, csak novícius voltam a piaristáknál. Szó esett otthonról, a versírásról, amiről szintén hallottak… – Írj nekünk egy karácsonyi verset – kérték. – Nincs se papírom, se ceruzám… – szabadkoztam. Parányi notesz kerül elő, alig volt már néhány lapja. Jerzsabek hadnagy, hadifogolytársam letépett egy lapot. – Nekem is csak ennyi van… – és egy picinyke ceruzával együtt átnyújtotta. A ceruzát csak „kölcsön”. Mert néhány magyar tiszt karácsony estéjén „betlehemjárást” akar a magyar körletekben. Ehhez kell a versem.
Szemem könnybe lábadt. A szívem nehéz, a sorsunk fájdalmas, egy pillanatra mégis valami különös békesség, meghatottság tör rám. Vendégeim elmentek, a vers szinte mintegy sugallatra született meg, nem is kellett javítanom, egyenesen a parányi papírlapra.
Havas határok messzi távolából
könnyes szemek bús fátyolán keresztül…
anyámék arca fájdalmasan rezdül,
s a várt csodák – oly messze, messze távol…
könnyes szemek bús fátyolán keresztül…
anyámék arca fájdalmasan rezdül,
s a várt csodák – oly messze, messze távol…
Négy szakasz született. És bennem boldogság és szomorúság volt. A betlehemezés a Szentestén lezajlott. Elhangzott az én kis versem is minden körletben. Az emberek könnyes szemmel hallgatták – és énekeltük együtt a karácsonyi énekeket. Ezerkilencszáznegyvenöt karácsonya volt...
Antalfy István – Kecskemét
HH 1994/10.
