Románia
41Románia
Temesvári lágerviszonyok 1945 elején
Négynapos utazás után 1945. február 6-án érkeztünk Bajáról Temesvárra. Verőfényes délelőttön vagoníroztunk ki. Az éhségtől és a szomjúságtól elgyötör emberek nagy része megrohamozta az olvadó havat, és marokszámra tömte a szájába. Az őrök riadtan figyelték a történteket, és hogy a rendet fenntartsák, az emberek közé lőttek. Jó páran holtan terültek el a földön.
A táborban ekkor már dühöngött a flekktífusz, a vérhas és a malária. Az utóbbi engem is elkapott. Legyengültem, jártányi erőm sem maradt, és elvesztettem látásomat is. Egy teljesen idegen ember vett gondozásba: etetett, itatott, elkísért a latrinához stb. Életemet köszönhetem neki. Egyébként a napi halottak száma 50-100 között mozgott. Egy hónap múlva kerültem ki a kórházból. Munkára is beosztottak, a láger vöröskeresztes osztagához.
A foglyok különböző nemzetiséghez tartoztak: magyar, német, olasz, francia, lengyel, román. Sok zsidó is volt köztük, akik állandóan háborogtak, amiért fogva tartották őket. Budapest eleste után magyarokat tömegesen hoztak ide. Érkezett egy magyar vöröskeresztes stáb is, az ide hurcolt civilek felkutatására. Munkájuk eredményes volt, mert mintegy 400 főt sikerült kimenteniük.
A háború befejeztével ezrével érkeztek ide újabb foglyok. A munkaképeseket tovább szállították, a gyengéket, betegeket visszatartották. Az utóbbiak közül naponta 100-200 pusztult el. A halottakról nem készült kimutatás, nyilvántartás. Nagy gödrökbe temették el őket meztelenül. Ruháikat elégették, esetenként a velük lévő tárgyakkal és iratokkal együtt. A foglyok száma július végére annyira lecsökkent, hogy auguszuts 15-én a tábort véglegesen felszámolták. A még ott lévőket – engem is – átvittek Focsaniba.
Horváth Imre – Dunakiliti
HH 1997/7.
Temesvár – szenny, tetvek, hastífusz
A dunántúli hadműveletekben vettünk részt 1944 őszén és telén. Székesfehérvár eleste után – december 26-án – a balról Pusztavám, jobbról Csákvár–Környe irányába előre törő szovjet csapatok bekerítettek bennünket. Hajnalra elfoglalták Gántot, ahol éjszakára meghúzódtunk. Itt estem fogságba. Az oroszok először Bicskére kísértek, majd kihallgatás és motozás után vagonokban Seregélyesre vittek. Itt egy istállóban szállásoltak el bennünket, ahol megtetvesedtünk. Ehetetlen levest és kevés kenyeret kaptunk. Majd ismét szállítás következett: Baja, aztán Temesvár.
Egy apácakolostor mellett volt a temesvári láger, ami korábban német katonabarakk volt. Itt a nedves földön aludtunk ruhástól, hó és sártenger, szenny, tetvek jellemezték környezetünket. Ki is tört a hastífusz. Az apácakolostorból kaptunk hipermangánt, fél tabletta kinint gyógyításunkra. Naponta 30-40 ember pusztult el. Hajnalban derékszíjjal vertek ki bennünket a ruszin és a román tolmácsok a halottakat eltemetni. Április elején szállítottak bennünket Focsaniba, anélkül, hogy névjegyzékbe vettek volna.
Horváth János – Budapest
HH 1995/1,
Temesvárról a szegedi Csillag-börtönbe
Házunkba 1944. december 31-én lépett be az első szovjet katona, és németeket keresett. Miután jól megetettük őt, társai is meglátogattak egyre sűrűbben. Közben néha elvittek tolmácskodni, mert lengyelül beszéltem.
Aztán 1945. január 6-ára virradóra végleg elvittek. Budafok–Cece–Dunaföldvár–Baja útvonalon gyalog, innen vagonokban Temesvárra „kirándultunk”. Útközben halottaink száma 15-20-ra emelkedett. A táborban mintegy 40 000 embert zsúfoltak össze. A pajtában, ahol aludtunk, szorosan feküdtünk egymás mellett. Az éjszakai élelemosztásra az emberek megvadult csorda módjára, a földön fekvők fején-testén taposva rohantak az elosztóhelyre. Ez úgyszólván minden éjjel megismétlődött.
A táboron belül az úgynevezett korbácsos „davajok” irányították az egyes századokat. Ők is szláv vagy román nemzetiségű foglyok voltak. Sűrűn használták korbácsaikat.
A gyengélkedőben gyakori volt az elhalálozás: 130-160 fő naponta. 1945 februárjában, amikor kiütéses tífusz kezdett pusztítani, több ezer hadifoglyot a szegedi Csillag-börtönbe szállítottak át. Innen a betegeket magánházaknál kialakított szükségkórházakba vitték. Őket polgári őrök őrizték, papok is ellátogattak hozzájuk, és haza lehetett üzenni a Vöröskereszt útján. A gyógyultakat a szegedi repülőtéren berendezett nagy fogolytáborba szállították át. Itt emberségesebbek voltak a körülmények, tisztálkodni is lehetett, még napi 5 cigarettát is kaptunk. Akadtak itt színészek, artisták, zenészek is, akik olykor szórakoztatták a foglyokat.
Június közepén elkezdődött a több tízezer fogoly kiszállítása a Szovjtunióba. Átlagosan 1500 fogoly került egy vasúti szerelvénybe. Július elejére befejezték a válogatást. A visszamaradt gyenge foglyok névsorát elküldték a Bécsben székelő parancsnoksághoz, ahol engedélyezték elbocsátásukat. Így kerültem én is haza 1945 júliusa végén.
Mihalik Kázmér – Budapest
HH 1995/6.
