Amerikai munkatáborok
73Amerikai munkatáborok
Romeltakarítás, majd eredményes szökés!
Egy München melletti táborba kerültem 1945 júniusa elején, és rögtön beosztottak egy romeltakarító csoportba. Ebben volt valami jó is, mert az összeomlott házak alatt néha élelmet is találtunk. Nagyon szigorúan bántak velünk: napi 8 órát egyfolytában kellett ledolgoznunk, tilos volt a civilekkel szóba állni, tőlük bármit is elfogadni, szükségletünket csak az őr kíséretében végezhettük el. Aki vétett az előírások ellen, annak egy téglát magasra tartva kellett sétálnia. Rendszeres volt a motozás is. Ezt örökíti meg Münchenben írt Razzia című versem:
Razzia van megint, újra,
Sorakozó az udvarba’,
Vetkőzés, majd kihallgatás,
Hol egy ütés, hol egy rúgás,
Szívem reszket, ajkam dadog,
Mert én csak egy fogoly vagyok!
Sorakozó az udvarba’,
Vetkőzés, majd kihallgatás,
Hol egy ütés, hol egy rúgás,
Szívem reszket, ajkam dadog,
Mert én csak egy fogoly vagyok!
Augusztus végén összeírták a 20 évnél fiatalabbakat, akiket – köztük 19 évesen engem is – szeptember elején új lágerbe, az egykori koncentrációs táborba, Dachauba vittek. Itt is dolgozni kellett. Élelmezésünk azonban rosszabb volt, mint Münchenben, az őrök is gorombábbak voltak. Sajnáltuk az előző lágert, csak a hazamenetel hírei tartották bennük a lelket.
December elejétől ismét új hely: a West-lager. Létszám: 30 000 ember, ebből 10 000 magyar. Ez volt a legjobb helyünk. Jó koszt, téli szállás, karácsonyi ajándék: imakönyv, cigaretta, csokoládé és színdarab. A honvágyat azonban nem nyomta el semmi. A 38 fős brigádunk elhatározta, hogy mindannyian megszökünk a munkahelyről. Könnyebben ment, mint gondoltuk. Egyszerűen felszálltunk a dél körül Passauba induló gyorsvonatra. Ott egy civil lágerben megszálltunk. Másnap 1946. január 23-án beléptem a szülői házba.
Hegedűs Jakab – Szápár
HH 1993/6.
Ilyen hadifogság is van
Mint 1923-as születésű vonultam be ténylegesen katonai szolgálatra 1944 szeptemberében a budapesti Károly Laktanyába, a 101. híradó ezredhez. Nemzeti színű szalaggal a karunkon ástunk tankcsapdákat Budapest védelmére, de főleg futottunk az oroszok elől keresztül az országon, hogy végül Németországban kössünk ki. Itt sem volt nyugtunk, mert az amerikaiak fenyegettek. Alakulatunk szétszéledt, mindössze harmincan maradtunk, akik az amerikaiakhoz kerültünk. Ők nem sokat teketóriáztak velünk, átadtak az illetékes polgári hatóságnak. Tőlük kaptuk az élelmiszerjegyeket, az értük kapottakat feléltük, ha kellett, főztünk is. Szállásként egy tanyát jelöltek ki, amit bajtársaink nagyobb része el is foglalt. Munkára nem voltunk kötelezve, de legtöbbünk keresett magának valamilyen elfoglaltságot. Én harmadmagammal egy gazdához kerültem, aki készségesen fogadott bennünket. Két háza volt, az egyikben kaptunk szállást.
A gazda családtagként kezelt minket: barátságosan bánt velünk, gondoskodott ellátásunkról, néha még pénzt is kaptunk tőle. Mi is a földeken dolgoztunk, és elláttuk az állatokat. Jól éltünk, amit súlygyarapodásom is bizonyított, 60 kilóról 72 kilóra híztam néhány hónap alatt. Különösen jól bántak velem, amikor egyedül maradtam. Két társam ugyanis egy idő után hazaindult. Én nem mentem a bizonytalanba, vártam a hivatalos hazaszállítást. Valósággal mintha vendég lettem volna.
Hazaindulásom is egyedi módon történt. A közeli Traunsteinben rekedt magyar vasutasoktól jött a hír, hogy hamarosan szerelvény indul Magyarországra. Akik még a környéken tartózkodtunk, úgy döntöttünk, ezzel elindulunk haza. Szeptember közepe táján el is indultunk, de nem haza, hanem a Salzburghoz közeli Laufenig, ahol mintegy 300 magyart szállásoltak. Itt is kaptunk élelmiszerjegyeket, önellátók voltunk, és szabadon járhattunk-kelhettünk. A körlettakarításon kívül még egy kötelező feladatunk volt: a burgonyahámozás. Így éltünk 1945 szeptemberétől 1946 március elejéig. A megszálló amerikaiakkal nem érintkeztünk, nem törődtek velünk. Hazamenetelünket azonban nem tanácsolták, féltettek bennünket a Szovjetunióba hurcolásunktól. Végül március elején útra keltünk amerikai kísérettel Komáromba, az Igmándi erődbe, onnan igazolással ellátva mehettünk haza.
Szabó József – Budapest
HH 1997/6.
Pockingi tábor
Egyik éjszaka erős motorzúgásra ébredtünk. Azt hittük, berepülés van. Szirénázás azonban nem szólt. Kinézve a barakkból, láttuk, hogy a német gépek felszállnak, majd egy tiszteletkör után landolnak. Utána felrobbantották a gépeket. Ismét csend lett. A németek csendben eliszkolhattak a repülőtérről, mert másnap – egy puskalövés nélkül – dzsipjeiken kényelmesen, elegánsan begördültek az amerikaiak. Így lettünk amerikai hadifoglyok. Az amerikaiak viszont eleinte nem tudták, mit kezdjenek velünk, mert a repülőtér „barakkvárosában” igen sok, ezernél jóval több nyugatra menekült civil is lakott. Még a fegyvert sem vették el tőlünk.
74Aztán kialakult a tábori rend. A magyar parancsnok (úgy emlékszem) vitéz Kesheő vezérőrnagy lett. Ő kialakította a parancsnoki apparátusát és az amerikai táborparancsnokság kívánságának megfelelően irányította a tábor életét.
Mi szabadon járkálhattunk ki a táborból, így többször elmentünk Pockingba, és kiépítettük a kapcsolatot az ottani lakossággal is, amiből eléggé élénk cserekereskedelem fejlődött ki. A tábor élelmes emberei a felrobbantott repülőgépekből kiszerelték a még használható órákat, műszereket és alkatrészeket. Ezeket a cserekereskedelmen belül a lakosság, a táborlakók és az amerikai katonák körében – rendszerint élelmiszerért vagy cigarettáért – értékesítették.
Élelmezésünk nem volt túl változatos, különösen eleinte. Hol borsófőzelék, hol valami műmézzel ízesített rizs váltakozott az „étlapon”. Ez azt bizonyítja, hogy ez a német vidék is alaposan ki volt zsigerelve élelmiszer-ellátás és tartalék terén. Ez is egyik oka volt a cserekereskedelem gyors kibontakozásának a táboron belül is, mely később piaccá alakult, és pénzért, pengőért, márkáért és phennigért lehetett különböző féle fogyasztási cikket és egyéb árut vásárolni. Ezt az amerikaiak a magyar táborlakók „belső” ügyének tekintették, és nem avatkoztak bele.
Az amerikai katonák velünk barátságosak voltak. Többen Magyarországról kivándorolt szüleik, illetőleg nagyszüleik révén szinte tökéletes kiejtéssel beszélték a magyar nyelvet. Sajnos a magyar nők egy része, a csinosabb rétegből (tisztelet a kivételnek) itt sem tagadta meg magát. Egy kis Chesterfield cigarettáért, csokoládéért, kiváltképp dinnercsomagért nyíltan áruba bocsátották bájaikat. Ebből egészségügyi problémák is származtak, melyre az amerikai táborparancsnokság is felfigyelt, és megtették a kényszerű egészségügyi intézkedéseket, ami sok becsületes családanyát, menyasszonyt és a tisztességes lányok tömegét hozta kényelmetlen helyzetbe.
Az amerikai táborparancsnokság gondoskodott fizikai ellátottságunkon túl lelki és kulturális szükségleteink kielégítéséről is. A repülőtéren egy római katolikus pap az univerzális latin nyelven szentmisét szolgáltatott. Az amerikai táborparancsnokságnak az úgynevezett lelki szükségletek kielégítése mellett gondja volt arra is, hogy a tábor lakói megkapják a szükséges információkat mind a tábor, mind Magyarország, a magyar nép helyzetéről. Ezért az amerikai parancsnokság sugallatára a magyar táborparancsnokság irányításával létrehozták a magyar tábori sajtóközpontot, melynek működési helye a 155. barakk volt. Megalakult a Pockingi Híradó szerkesztősége. Felelős szerkesztő Lévay Győző repülő százados, főszerkesztője Hajnal Ferenc repülő főhadnagy volt.
Pockingi Hangos Híradó.
„A híreket nyomdai úton naponta két alkalommal közöljük, papírhiány miatt korlátozott terjedelemben. Hogy a tábor lakói a napi hírekről idejekorán és teljes terjedelemben értesüljenek, a Sajtóközpont előtt felállított hangszóró berendezésen keresztül naponta 9, 11, 15 és 17 órakor a budapesti és más rádióállomások legfrissebb híranyagát minden megcsonkítás nélkül közöljük. Felhívjuk tehát szíves figyelmüket a Pockingi Hangos Híradóra.”
Horváth Dezső – Miskolc
HL hadifogoly-gyűjtemény 37. doboz, 3.
Tévedésből szigorított fogság Dachauban
Mint tüzér műszaki tisztet, 1944 tavaszán a honvédség tüzérségi szertárával Nyugatra telepítettek. Állomásaink: Prága mellett, németországi Naumburg an der Saale, majd a német kapituláció után már mint fogoly Remagen, Attichy, Reims és Mailly le Camp.
1945 őszén megkezdődött a magyar foglyok hazaszállítása. November 16-án én is bekerültem egy transzportba. Az indulás azonban december elejére tolódott a francia vasutasok sztrájkja miatt.
December 4-én a tüzérség védőszentjének, Borbálának napján, átvittek egy külön sátorba, ahol mint kiderült, a háborús bűnösöket gyűjtötték össze. A jelenlévők között egyedül voltam magyar. Négy nap múlva tizenhármunkat fegyveres kísérettel Dachauba szállították. Éjszaka érkeztünk, az egész tábor reflektorfényben úszott. A bejárat fölött az alábbi felirat volt olvasható: „SS Compound” (SS-börtön). Miután őreink gumibottal megegyengettek bennünket, bezártak egy dróthálóval borított faépületbe, amely bűzlött az ürüléktől, és amelyben hemzsegtek a patkányok.
Másnap reggel elszedték holmijainkat, és felsorakoztattak arccal a fal felé. Én külön is érdeklődést kelthettem, mert egyenruhám elütött a németekétől. Kellő „ápolás” után kijelölték helyünket az épületek szobáiban. A folyosókon állandóan két géppisztolyos őr sétált, akik unalmukat céllövészettel űzték el. Egy német százados, civilben egyetemi tanár, felvilágosított, hogy nem célszerű az ablakhoz menni, mert az őrök lőnek. Ha netán WC-re akarok menni, az ajtó előtt vigyázzállásban kell várni, amíg engedélyt nem kapok a folyosó végén lévő illemhely megközelítésére.
Első kihallgatásomra kb. egy hónap múlva került sor. Kihallgatóm egy katonai detektív mosolyogva közölte, hogy háborús bűnös vagyok, mert a nemzetközi körözés szerint Ferenczy csendőr alezredes volt a magyarországi zsidók deportálásának irányítója. Közöltem, hogy fiatal vagyok az alezredesi rendfokozathoz, tüzér műszaki tiszt voltam és soha nem tartoztam a csendőrség állományába. Kihallgatóm is közölte gyanúját a tévedés fennállásáról, de türelmet kért, amíg az ügy tisztázódik. 1947. január 5-én felolvasták a nevemet a szabadulók között és március 20-án felmentettek a gyanú alól, és Bajorország területére érvényes igazolvánnyal szabadon bocsátottak.
Hazaérkezésem után azzal gyanúsítottak, hogy amerikai kém vagyok, azért jöttem ilyen későn haza. A nyugdíj kiegészítés megállapításánál sem vették figyelembe a Dachauban eltöltött időmet.
Ferenczi Lajos – Miskolc
HH 1995/2.
