A német csapatok harcászata és vezetése 1945 elején
A német csapatok harcászata és vezetése 1945 elején
A német páncéloscsapatok harcászata a háború korai éveihez képest 1942-1943-tól jelentősen átalakult. A német csapatok még 1941 második felében is páncélosok közötti összecsapásra többnyire alkalmatlan fegyverzetű harckocsikkal rendelkeztek. Az egyre nagyobb mennyiségben bevetett szovjet T–34 és KV–1 harckocsikkal szemben mind nyomasztóbb haditechnikai hátrányba kerültek. Az alakulatokra nehezedő nyomást csak a Luftwaffe Ju 87 zuhanóbombázóinak és 8,8 cm-es légvédelmi lövegeinek páncélosok elleni alkalmazásával tudták csak valamelyest enyhíteni.
107A német hadiipar csupán 1942-1943-ban rendezkedett be olyan harckocsik és rohamlövegek tömeggyártására, amelyek tűzerő, páncélvédettség és mozgékonyság tekintetében felvehették a versenyt a tömegesen előállított szovjet páncélosokkal. Szintén ekkor kezdett emelkedni jelentősebben az előállított lövészpáncélosok mennyisége is. Ezek a harcjárművek tették lehetővé, hogy a páncélosokat támogató páncélgránátosok terepen, ellenséges tűzben is követhessék a német harckocsikat és rohamlövegeket. Miután ezek a német páncélos-típusok nagyobb mennyiségben is rendelkezésre álltak, a német páncéloscsapatok 1943-tól az új feladatoknak megfelelően alakíthatták át harcászatukat.
A német páncélos- és páncélgránátos-hadosztályok meglévő páncélozott harcjárműveiket (harckocsikat, rohamlövegeket, vadászpáncélosokat, önjáró lövegeket és lövészpáncélosokat) a nagyobb ütőerő, a jobb vezethetőség és a kölcsönös tűztámogatás érdekében igyekeztek összefogottan alkalmazni. Ezért a hadosztályokon belül úgynevezett páncélozott harccsoportokat vagy páncéloscsoportokat (németül Gepanzerte Kampfgruppe vagy Panzergruppe) hoztak létre. Ezeket gyakran más seregtestek páncélos kötelékeivel is megerősítették.119
119 Senger und Etterlin, F. M. v.: Die Panzergrenadiere. Geschichte und Gestalt der mechanisierten Infanterie 1930-1960. (München, 1961.) 83. o.
Az ilyen csoportosítások a keleti fronton rendszerint egy (ritkábban kettő) páncélososztályból, egy (páncélozott) páncélgránátos-zászlóaljból120 (különböző fedélzeti fegyverzetű lövészpáncélosokkal), egy önjáró páncélos-tüzérosztályból (két üteg 10,5 cm-es „Wespe” önjáró löveggel és egy üteg 15 cm-es „Hummel” önjáró löveggel), valamint egy páncélos-utászszázadból álltak. Gyakran ide osztották be a seregtest páncélos-felderítőosztályát is, de itt felderítő feladatok megoldása helyett inkább könnyű páncélgránátos-zászlóalj szerepkörben alkalmazták.
120 A lövészpáncélosokkal előírás szerint felszerelt német páncélgránátos-zászlóaljnak 1944-ben nagyobb volt a tűzereje, mint 1940-ben egy páncélososztálynak! Lásd erről Fleischer, Wolfgang – Eiermann, Richard: Die motorisierten Schützen und Panzergrenadiere des deutschen Heeres. (Wölfersheim-Berstadt, 1999.) 107. o.
A páncélozott harccsoport mintegy 1 000- 1 200 méter széles arcvonalon támadott. Az élen két páncélosszázad két-két szakasza haladt ék alakban. Mögéjük zárkóztak a századok harmadik szakaszai. A páncélosszázadokat követték páncélozott járműveken (parancsnoki lövészpáncéloson vagy parancsnoki harckocsiban) a harccsoport elemeinek (osztály- és zászlóalj-) parancsnokai és vezetési csoportjai, illetve maga a harccsoport parancsnoka. 108Őket az önjáró tüzérosztály, a páncélgránátosok lövészpáncélos-zászlóalja, egy páncélos-utászszázad és a biztosító (egészségügyi, műszaki karbantartó- stb.) alakulatok követték. A szárnyakat egy-egy páncélosszázad biztosította. A harccsoport harcrendjének mélysége körülbelül 1 200 méter volt.121
121 Guderian, Heinz: Panzer – Marsch! Aus dem Nachlass des Schöpfers der deutschen Panzerwaffe. Bearbeitet von Generalmajor a.d. Oskar Munzel. (München, 1955.; a továbbiakban: Panzer – Marsch) 97. o.
Ezek a páncélozott harccsoportok többnyire a hadosztály páncélosezredének (páncélososztályának) vagy valamelyik páncélgránátos-ezredének parancsnoka után kapták elnevezésüket, aszerint hogy ki irányította őket. A páncélososztályból és lövészpáncélosokkal felszerelt páncélgránátos-zászlóaljból álló úgynevezett vegyes páncélosezred (Gemischtes Panzer-Regiment) kialakításával az 1945. mintájú német páncéloshadosztályok szervezetét szabályozó – 1945. március 25-én kelt – utasítás ezt a jól bevált megoldást átvette ugyan a páncélos seregtestek állandó hadrendjébe, de ebből a szervezési irányelvből a háború végéig már alig valósult meg valami.122
122 Nehring, Walther K.: Die Geschichte der deutschen Panzerwaffe 1916-1945. (Augsburg, 1995.) függelék 1-2. o.
A páncéloscsoportok által elért sikereket a páncélvadászosztályok rohamlövegei és vadászpáncélosai által is támogatott – jórészt tehergépkocsikon szállított – páncélgránátos-gyalogság szélesítette ki. Az ezután beérkező általános gyalogság – már ha volt – általában beásta magát és a beérkező páncélvadász-kötelékekkel védelemre rendezkedett be, vagy éppen felkészült egy újabb támadásra. 1944-től a német gyalogság és a páncélgránátosok egyre nagyobb létszámhiánnyal küzdöttek, s ez sokszor megakadályozta az elfoglalt terepszakaszok alapos megszállását, illetve a páncélosok ellenséges páncélvadász-gyalogság elleni közelbiztosítását.
A német gyalogság harcászata és tűzrendszere a nagy tűzgyorsaságú 7,92 mm-es MG–34 vagy MG–42 típusú általános célú géppuskákra épült. Kétlábú állványról vagy „csípőből” könnyűgéppuskaként (golyószóróként) használták őket, háromlábú állványról pedig tartós tűz lövésére is alkalmas nehézgéppuskaként. A lövész-, később gránátosraj egy, a páncélgránátos-raj két könnyűgéppuskával rendelkezett. Ezek tűzerejét egészítették ki a katonák többségénél megtalálható 7,92 mm-es Kar98k karabélyok, 9 mm-es MP–40 géppisztolyok, különböző kézigránátok, valamint a raj egy tagja által kezelt puskagránátvető. 1944-től a raj néhány tagjánál mindig volt Panzerfaust („páncélököl”) is, amely a páncélosok elleni közelharcban kiválóan 109bevált. A létszámukban megfogyatkozott német rajok, ha géppuskáik és páncélökleik még megvoltak, eredeti tűzerejük nagy részét megőrizhették. Ez a háború végén jelentősen hozzájárult a német védelem helyi sikereihez.
A Sturmgewehr–44 gépkarabély jóval kisebb mennyiségben állt rendelkezésre, de kiválóan egyesítette magában a géppuskák tűzgyorsaságát a karabélyok pontos tüzével. A gránátos- és páncélgránátos-zászlóaljakon belül felállított rohamszakaszokat is – amennyiben lehetőség volt rá –ilyen fegyverekkel szerelték fel. A gépkarabéllyal felszerelt rohamszakasz azonban közel sem volt általános jelenség.
A német gyalogság jelentős tűztámogatást kapott a századok nehézfegyver-szakaszainak nehézgéppuskáitól és 8 cm-es aknavetőitől, a zászlóaljak nehézfegyver–századaiban alkalmazott 2 cm-es légvédelmi gépágyúktól és 12 cm-es nehézaknavetőktől, valamint az ezredek 7,5 cm-es és 15 cm-es (olykor önjáró) gyalogsági lövegeitől is.
A német harceljárás sikerének egyik legmeghatározóbb feltétele mindenkor a kielégítő légitámogatás volt. 1943 nyarától a nagyszámú, mesterien álcázott és nagy tűzerejű szovjet védelmi támpont lefogása és megsemmisítése a német csatarepülő-alakulatok hatásos tevékenysége nélkül, csupán a páncéloscsapatok önerejéből – a legkiemelkedőbb egyéni teljesítmények ellenére – időrabló és veszteségterhes megoldásnak bizonyult.
Elegendő saját vadászvédelem hiányában ezeket a földi célokat támadó repülőgépeket a szovjet vadászrepülőgépek elűzhették az égről csakúgy, mint a szovjet harckocsi-tartalékok ellen vagy az áttört páncélosok feltartóztatására bevetett német páncélvadász-repülőgépek (például Ju 87G és Hs 129) kötelékeit.
A keleti fronton harcoló német páncéloscsapatok támadásának eredményessége tehát nagyrészt a levegőben dőlt el, csakúgy mint a nyugati és délnyugati frontok esetében. A német hadászati védelemre jellemző aktív védekezés során az azonnali ellenlökéseket, illetve megtervezett ellentámadásokat indító német páncéloscsapatok a keleti fronton mégis kevésbé érezték a szükséges mértékű légitámogatás hiányát, s a szovjetek minden vezetési hiányosságát villámgyorsan kihasználták, majd hatalmas – de szovjet részről gyorsan pótolható – veszteségeket okoztak a Vörös Hadsereg csapatainak.
1944 szeptemberében egy német páncéloshadosztály keleti fronton szerzett tapasztalatai alapján az egyre inkább szaporodó szovjet betörések ellen követendő harceljárást, az ellenlökések és ellentámadások menetét a következőképp foglalták össze:
110„1. Az ellenséges betörést közvetlenül követő ellenlökés mindig eredményre vezet. Az ellenségnek nincs ideje védelmének kiépítésére és nehézfegyverei előrevonására (Pakfrontok123 és tüzérségi állások kiépítésére).
123 Páncéltörő ágyúk arcvonala.
2. A helyi tartalékokat (harckocsikat, rohamlövegeket és lövészpáncélosokat együtt a gyalogsággal) a főharcvonal124 mögött úgy kell elhelyezni, hogy a támadás minden irányban bármikor lehetséges legyen.
124 Németül Hauptkampflinie (rövidítve HKL). A korabeli magyar katonai terminológia ezt főellenállási vonalnak nevezte. A gyakorlatban ezt a csapatok fegyvereinek tűzrendszere, a szélességben és mélységben rendszertelenül tagolt ellenállási fészkek és támpontok alkották. Az ellenség felé eső széle volt a peremvonal. Lásd Lexikon 117. o.
3. Az ellenlökést abban az esetben is azonnal meg kell kezdeni, ha tüzérségi vagy nehézfegyverek által biztosított támogatás pillanatnyilag nem elérhető. Mérvadó a meglepetés!
4. Harckocsikkal, illetve rohamlövegekkel, valamint a rájuk ültetett gyalogsággal vezetett éjszakai ellenlökések szinte mindig eredményesen végződnek, mivel az ellenség ilyen vállalkozásokra nincs felkészülve és az ellenséges gyalogság összezavarodik. A felültetett gyalogság egyúttal a harckocsikat is védi a páncélromboló osztagoktól.
5. Nappal nem szabad a gyalogságot harckocsikra ültetni, hanem a páncélozott harcjárművekről leszállva kell harcolnia. Különben súlyos veszteségeket szenved, mert a harckocsik minden fegyver tüzét magukra vonják.
6. Egy tervszerű ellentámadás előkészítéséhez elegendő időt kell biztosítani a csapatok számára, hiszen olyan teljesen kiépített védelmű ellenséget támadnak, akinek volt ideje védelmi vonalának kiépítésére, s melynek páncélelhárító körleteiben a 30-40 darab páncéltörő ágyú sem ritkaság.
7. Egy ilyen módon megindított tervszerű ellentámadásnál célszerű az ellenséges gyalogság állásait még pirkadat előtt saját gyalogság és utászok felhasználásával áttörni. Az aknazárakat és akadályokat ezek távolítják el. Ez által megteremtődik a lehetőség a páncélosok előretöréséhez.
A páncélosok fő feladata az ellenség mélységébe betörni és a kitűzött támadási célpontokat elérni, de semmiképp sem a terepen visszamaradt páncéltörő ágyúkat megsemmisíteni. Ez a feladat a támogató gyalogságra hárul.
8. Egy ilyen ellentámadás sikeréhez a meglepetés nélkülözhetetlen (minden előkészület titkosítása; elővigyázatos rádióforgalmazás, felderítés és megfigyelés; mozgás csak éjjel; rádiórejtjelezés!).”125
125 Lásd Nehring i.m. függelék 40. o.
111A német páncéloscsapatok akkor harcolhattak a szovjet hadianyagfölény ellen a leghatásosabban, ha gyors ellenlökéseket indítottak és a már megindult szovjet offenzívába sikerült oldalról, a szárnyakra mért csapással beletámadniuk. Az ekkor kialakuló páncélos-találkozóharcban jobban érvényesülhetett a német páncélostechnika tűzfölénye és a németek rugalmasabb harcvezetési felfogása.
A német parancsnokok az általuk vívott mozgó harc közepette, az állandóan változó harchelyzethez igazodva általában nem adtak alárendeltjeiknek részletes parancsokat. Ez rádión való vezetéskor, pokoli harci zajban igen nehézkes is lett volna. A parancskiadás során legtöbbször csak a megvalósítandó feladatot határozták meg. A részleteket az alárendelt parancsnokokra bízták, akik a helyszínen jobban el tudták dönteni, mi a jobb megoldás, s a bekövetkező váratlan eseményekre is könnyebben tudtak reagálni. Ezt Guderian így fogalmazta meg:
„Az ember egy menetjegyet kap a végállomás megnevezésével. A legmegfelelőbb útvonalat, a különböző kerülőket az utazóra kell bízni.” 126
126 Panzer – Marsch 45. o.
Többek között ennek köszönhetően sikerült a rendkívül megcsappant bevethető páncélos-állománnyal rendelkező német páncélos seregtesteknek olyan sokszor feltartóztatni a túlerőben lévő szovjet csapatok gyalogsági és harckocsi-rohamait, és eközben jelentős veszteséget okozni nekik. Viszont a mélyen tagolt, jól kiépített szovjet védelem áttörése a német csapatoknak a háború második felében már egyre nagyobb nehézségeket – s ezzel együtt súlyos saját veszteségeket – okozott. E jelenség a magyarországi harcokat fokozottan jellemezte.
