133. HAZAFISÁG ÉS KEGYELET
133. HAZAFISÁG ÉS KEGYELET
Az a határozat, mely az emlékkerti kőoroszlánt szívesen el engedi vitetni, de az új emlékfelállítás kérdését bizonytalan időkig tanulmány tárgyává óhajtaná tenni: csak egy tünet, egy korrajzi adat.
Azt a régi igazságot bizonyítja, hogy Debrecen csak az idegen szemében erős, hazafias és magyar – valóságban pedig a sok tucat közül egy: áldott termőhelye a kormány iránti bizalomnyilvánításnak, hiperlojálizmusnak és kegyért esengő mamelukoknak.
Fáj ez a beismerés, de így van.
Amik itt nap nap után történnek – mind ezt bizonyítják.
Hogy a városi és megyei gyűléstermek szégyenletes eseményeinek legyen egy méltó epilógjuk, Debrecen város jog- és pénzügyi bizottsága javasolja a nagy idők egyetlen emlékének: az emlékkerti kőoroszlánnak az elszállítását.
Nem vallja be, hogy ez a tulajdonképpeni cél, hanem a jól ismert „kérdés-tanulmányozás”-sal akarja végképpen elsekélyesíteni egy Debrecenhez méltó szabadság-emlék felállítását.
A fogás nem új. Az efféle fogásokat és kifogásokat ismerjük minden olyan esetben, mikor a szolgaiasságban született lojalitás érdemet akar szerezni abból, hogy nem tud, nem akar hazafi lenni.
Ott van a budapesti Kossuth-szobor példája. Fényesen bizonyítja, nagyon fényesen, azt a kegyeletlen, hazafiatlan gondolkozást, amelyből – úgy látszik – példát merítettek Debrecen „intéző” körei is.
Eddig csak azt hallottuk mindig, hogy feledni kell, most már emlékezni sem lesz szabad. Nem. Mert félnek bizonyos urak, hogy az ő gutgezinnt voltukra árnyat fog vetni, ha megmutatják, hogy ők magyarok és hazafiak.
Ettől félnek bizonyára azok is, kik a főiskola oratóriumában nem engedik az ifjúságnak azt az emléktáblát behelyezni, mely a szabadságharc nemzetgyűlésének tanácshelyét jelölné meg.
A kőoroszlánt vigyék ki a városból, az emléktáblát helyezzék el az emeleti folyosó falába!…
Ilyen a mi kegyeletünk. Ilyen a mi hazafiasságunk.
A szívünk örül, hogy a bécsi Albrecht-ünnepélyen a magyar lobogónak is hely jutott, de a mi nagyjaink: a legnagyobbak s a magyar história legnagyobb kora a feledés homályában maradhatnak.
Az emlékkerti kőoroszlán kérdésének csak egy megfejtése lehet.
A kőoroszlánt – jól van – helyezzék a jeltelen honvédsírok felé. Régi cél, régi terv, s az emlékmű ott is méltó helyen lesz.
De ez addig meg nem történhetik, míg Debrecen városa ki nem mondja egy Debrecenhez s a nagy időkhöz méltó szabadságszobor haladéktalan felállítását!…
Ezt nem lehet elütni sem pénzkérdéssel, sem „tekintetek”-kel, sem – tanulmányozással!…
Több hazafiságot, több kegyeletet kérünk az illetékes faktoroktól. Örök szégyen lenne, ha éppen a nagy idők félszázados évfordulóján dokumentálná a legmagyarabb város azt a harminckét év óta egyre terjedő hazafiatlanságot, amit úgy hívnak, hogy – osztrák–magyar hazafiasság!…
És még egy kérdést. Hát a debreceni Kossuth-szobor ügye is olyan sorsra fog jutni, mint a budapestié?… Akik a szegény kőoroszlántól is félnek, hogyne félnének annak az embernek a szobrától, ki Debrecenben volt a legnagyobb, s kinek debreceni működése alatt volt legnagyobb Debrecen!!…
Debreczen 1899. május 27.
A. E.
