134. A HÉTRŐL
134. A HÉTRŐL
Kitör belőlem az újabban fékentartott poéta, s írok egypár sort a szép, a szerelmes, a poétikus májusról. Versben úgysem írhatom meg. Lapunk nem közöl olyan verset, amely egyik hónapot a másik rovására dicséri. Pedig a május mindeniknél szebb, mindeniknél poétikusabb. És milyen hatalmas a maga ifjú, virágos buja életével. Hogy hív, hogy csalogat bennünket ki a szabad természet ölére, hova olyan ritkán járunk mi: a bürók és kávéházak kormostüdőjű gépjei.
Az egész pünkösd búcsújárás volt. Sőt még a hét esőtlen köznapjai is. Mindenki künn volt az árnyékos, gyöngyvirágos Nagyerdőn, s volt bizonyára olyan ember is, aki rájött, hogy ez sokkal árnyékosabb hely, mint a kávéházak előtti kert, hol ugyancsak kell kérni Henriket, hogy adjon mellénk egy leándert, hadd nyaraljunk, miként Heltai Jenő úr előttem régen megírta.
A hét elég eseménydús volt. Sajnos, hogy csak pár szóval írhatok róluk. Reám van parancsolva: a legrövidebben.
Szép kisleányok! A maguk kedvéért a jogász-majálist említem legelébb. Bizonyára nagyon jól mulattak ott. A jogász urak ügyes emberek. Tudnak mulatságot rendezni fiatalos kedvvel s deficitet fizetni az „öregek” pénzével. Úgy hallom, most is van egy kis deficit.
Lám, a Bethlen-ünnepély nem járt deficittel. A vonzó program nagy közönséget gyűjtött össze, amit persze meg is érdemeltek olyan szereplők, mint Sipulusz és Szabolcska Mihály.
Már negyedik napja tart az egyházkerületi közgyűlés. Az első napon papokat szenteltek. Nyolcvan új pap s mennyi régi! Néhány napig a kálvinista Rómában is volt annyi pap, mint a pápistában. A gyűlésen Tisza Kálmán is részt vett. Elnéztem összetört alakját, ősz fejét, igénytelen külsejét, s minden jogos ellenszenv dacára olyan respektus-félét éreztem az iránt az ember iránt, ki olyan sokáig s olyan erőszakkal fenn tudta tartani magát mint a magyar kormány vezetője…
Az emlékkerti kőoroszlán ügyében ismét össze kellett tűzni lapunknak a Márk úrék lapjával. Tudósítónk modorát rója meg a D. Ellenőr. Pedig nem a modor fáj neki, melyet ő nincs hivatva megbírálni, hanem a kőoroszlánról szóló cikk egy kitétele. Bizonyos úr „…szellemétől megsavanyodott kupaktanács”. Ugye, ez fáj?…
Végül egy kis szenzáció. Az aranyos Klárika megharagudott a direktorára. Ő nem játszik, ő izgatott, ő ideges – no meg ki is ficamította a lábát. Rossznyelvek szerint mióta Klárika nem játszik, a Népszínházba csak Porzsolt jár. Éppen úgy, mint Nyíregyházán. Ott pedig Komjáthyból áll a közönség. Hjha! csak Debrecen Eldorádó!…
Debreczen 1899. május 27.
Dyb.
