218. A HÉTRŐL
218. A HÉTRŐL
A gyermekek, a naiv, vajszívű gyermekek ragyogó szemmel, kipirult arccal, teli tüdővel énekeltek igen szép hazafias nótákat, s szavaltak nem kevésbé lelkesen, nem kevésbé hazafias jambus vagy trochaeus esésű költeményeket, miket felnőttek is meghallgattak. Íme ez volt március ünnepe.
Mert úgy áll ám a dolog, hogy komoly állású, hivatása magaslatán álló – de főként komoly – úriembernek óvakodnia szükséges a nevetségesség legkisebb gyanújától is. Tehát csak a gyermekek ünnepeltek…
Gyermekek, kik között van egypár őszbecsavarodott, szakállas gyermek is, ne restelljék, hogy lelkesedtek! Úgy félszázad évvel ezelőtt még igen elterjedt szokás volt ez, s állíthatom, hogy egészen jó állású urakkal megesett ez a hiba. Gondolják meg azt, gyermekek, hogy a mostani jó állású, komoly urak, kik mosolyogva néztek a múlt napon a maguk lelkes, kipirult arcára, egy kissé irigykedtek is ám! De persze ezt gondosan palástolták.
Mert, óh, irigylendő gyermekek, ami szép, örök és dicső van a világon: mind a lelkesedés teremtette! Azok a jó állású, komoly bácsik is, ki tudja hol, ki tudja mik lennének, ha ötvenkét évvel ezelőtt is nem éltek volna gyermekek?…
A lelkesedés adott ennek a nemzetnek állami életet, s ennek köszönhetik egész egzisztenciájukat a jó állású, komoly urak, kik nemes áldozatkészséggel verték össze a tenyereiket a maguk szép szavalataira s nem kevésbé szép énekléseikre.
Köszönjük, kedves gyermekek – csupasz arcúak és őszszakállúak – a maguk szép ünnepségét. Köszönjük a komoly bácsik nevében is, kik különben restellnék ezt nyíltan megköszönni…
*
És mert lelkesedni nem divat, mosolyogni pedig csak gúnyosan; megragadott bennünket a vágy a lepecsételt kedély lecsapolására. Hahotázni akartunk minden felett, amire jámbor elődeink esküdtek, úgy sem lévén képesek erősebb érzések, nagyobb gondolatok befogadására. Offenbach jól ismerte korát, de ő még csak sírva nevetett. Hej, neki fájt az legjobban, hogy az öreg Zeus nem maradhatott tovább az Olümposzon, hogy le kellett rántani a sárba.
Az epigonoknak megtetszett a sár. Nem mert abból lettünk, s azzá leszünk, hanem mert igen kéjes benne fetrengeni. Ma aztán úgy felmelegítették a pocsolyát, hogy csakis ruha nélkül lehet belemenni.
Ebben aztán nagy közönség szokott gyönyörködni, s hogy mi már lelkesedni sem tudunk, abban nagy része van ennek a pocsolyának is, melyet ismertebb néven vonzó színházi repertoárnak hívnak.
Ám azért a lex Heinzét meg kell égetni. Mert még előrehaladott orvosi tudományunk sem úgy gyógyítja a migrént, hogy a fejet vágja le.
Megégetendőnek mondanám a vidéki színházak cenzúráját is, de nálunk még tanácsos őszintén nem beszélni.
Mondjuk, hogy Somogyi eddigi kultúrmissziójához híven tragédiákkal és Shakespeare-darabokkal fog bennünket traktálni. Örömmel „műélvezünk”-e majd?… Ha még magasabbra taksálták volna is a színház helyárait, az eredmény előre bizonyos: deficit, pedig ehhez az eredményhez minálunk cenzúra nélkül is eljuthatott volna talán Somogyi!…
*
A „lex Heinze” jegyében járunk másban is. A reakció varjai kárognak a levegőben. Bizony-bizony oly kevéssé gondolunk a védekezésre, mintha nem éreznők magunkat méltóknak a veszélyeztetett javakra!… A közöny Bethesda-tavát legfeljebb egypár írótoll próbálja felzavarni. Nehéz víz, mennykőcsapás kellene bele.
Én azok közül a korszakos tévhitek közül valónak tartom az örök béke eszméjét, melyek jármát ledobni sok-sok keserves tapasztalással lehet. A „tisztító vihar” nem elcsépelt frázis, nem egy kor igazsága az, hogy: a hosszú béke elsenyveszti a népek erejét… Jóllehet ez kicsi vigasztalás a szegény búrokra nézvést…
*
Pár órával a nőegylet estélye előtt szóljunk tán kevésbé szigorú dolgokról is. A purim farsangi bohóságai egy kis derűt megérdemelnek. Ami kis jókedv volt a héten: a búrok hozták magukkal, kik megköszönendő Nagyvárad búr szimpátiáját, küldöttségileg érkezének hozzánk.
Valóban joviális fiúk. Élénken érdeklődtek a nagyváradi viszonyok iránt. Jólesett különösen nekik az a tapintatosság, hogy fogadtatásuk egész csendben, sőt egy kissé túlságos csendben folyt le. Na, de vannak hála Istennek lapok is.
Ittlétük alatt még a kritizálásra is ráfanyalodtak. És ezek a búrok határozottan ritka világos eszű emberek! Sok igazsággal szóltak például a doktorbojkottról, a Bródy Sándor „felolvasási Odüsszeájáról”, az ötkoronás pénzekről, a mi finom műízlésünkről, no meg hát sok más egyébről. Persze tehették, mert másnap – kámforrá váltak.
…Pedig Nagyváradnak szüksége volna egypár ilyen búrra!…
Szabadság 1900. március 18.
Dyb.
