221. A FIATALOK
221. A FIATALOK
Dobjuk el a tollat, nem szabad nekünk írni. Méltatlan utódok léha, magunkat istenítő, üres fejű Titán Lacik vagyunk. Korzódalnokok, kozmopolitáskodó nyeglék.
Rádl Ödön mondta. A nagytudású, a nagytekintélyű, a tiszteletre méltó Rádl Ödön.
Agyunk, szívünk bénult, beteg. Eszmék, ideálok űztek ki bennünket apró, fehér házakból magas kőházak, kőszívű emberek közé, lángolva, reménykedő olimposzi lázban dobtuk oda magunkat a teremtő vágy démonának. Csalogathatott a tűzhely melege, a nyugdíjadó békés filiszterség nyugalma, a biztos krajcár és a puha kenyér: eldobtunk mindent egy tollért, egy fantomért, egy adag morfiumért s egy betöltetlen helyért valamelyik – hidegvízgyógyintézetben…
Mert zagyva, törpe, céltalan napok gyermekei vagyunk. Az élet körültünk nyüzsgő keresés. Az emberiség emésztő, förtelmes kergedühben sínylődik. Valamije hiányzik, valamit elvesztett: elvesztek az eszmék, biztató kórusai az ember tragédiájának, ennek az isteni és ördögi keverékű felséges színjátéknak…
…És eszmetűzben égve, alkotni, világítani vágyva bekerülünk ez eszmétlen, sivár, vegetáló, zagyva emberáradatba.
…És összetörtek itt bennünket. Kijózanítottak, megöltek. Aztán nem leltünk utat, éhesek is voltunk, dobtak elébünk egy falat száraz kenyeret. Evvel becsaltak bennünket. Olyan helyre, ahol a tollat sem vették el tőlünk. Így hívják: redakció… És itt beteg lelkünket beletördeljük nap-nap után s mindig egy napra szürke ólombetűkbe… Kapunk egy kicsi száraz kenyeret, meg is puhíthatja, aki még tud sírni…
Ám a démon még mindig kísért. Felkeres bennünket, elveszi álmainkat, sokunknak még a tüdőjét is…
Szétszakadásig feszített idegekkel elmerülünk az eszmék vesztett világában. Lázas szemekkel kutatjuk a rendszert a zagyva őrültségben, szamaritánus szívvel vágyva vágyunk orvosságot kitalálni, s visszafojtott lélekzettel nyomkodjuk fülünket a színpad függönyére, hátha megértjük a rejtett beszédet, hátha, hátha…
És beteg testünktől ellopott órákban írunk. Minden koncentrálható lelki erővel, minden megmaradt lánggal, minden hamvadó eszme-tűzzel – írunk. Amiket írunk, óh, nem mérkőzhetnek a gazdagabb korban élt hamvadó eszmeóriások nagyságos írásaival, de éppen úgy lelkei e silány kornak, mint az övéik voltak az elrohant boldog korszakokban…
A haza lelkesítsen dalra?… Verekedő parlament, kvótatárgyalások, sötét, de emóciótlan villo[n]gások, rengeteg önzés, sivárság mindenütt…
A nép, a felséges, tiszta nép?… Kenyérért ordít, s most esküszik sorba-sorba a vörös zászló alá…
Eszmék?… Hol az eszme, hol a tartalom?
Az ewig Wleibliche?… Együtt szivarozunk és kártyázunk az egyetemeken…
Az Örök Felségesség?… Becsuknának vallási téboly miatt…
Ha kibotorkálunk a műhelyből, elvesztjük a száraz kenyeret is, s mégsem kap, nem kaphat a lelkünk tiszta, a régi nagyokhoz méltó impressziókat!…
De a legvégső kétségbeesésünkben is volt reménykedésünk. Voltak szikláink: a Bessenyei Széll Farkasok, a Rádl Ödönök, kiváltságos világosságai a sötét napoknak, a mi biztatóink, az átalakulás prófétái.
És Rádl Ödön reánk taposott. Megvet, kigúnyol bennünket. Léhák, hetvenkedők, üres fejűek, kozmopolitáskodók, korzódalnokok vagyunk…
El kellene dobnunk a tollat, de nem tesszük. A harc már így sem sokkal embertelenebb. Tápláljuk tovább a testet ölő lángot. Írunk tovább is. Írunk: még ha a Rádl Ödönök is állnak előnkbe…
…Mert szép dolog, isteni gyönyör lesz az utolsó józan percben átgondolni, hogy saját szívünk, életünk árán is eszmét akartunk lehelni egy eszmétlen korba, célt akartunk adni a céltalanságnak, halhatatlanságért harcoltunk száraz kenyér mellett: poéták maradtunk mind a halálig.
Hogy a tömeg észre sem vett, aki meg észrevett: megrúgott bennünket – fog-e fájni akkor?
Nem úgy éltünk, s nem annyit tűrtünk mi el.
Szabadság 1900. március 29.
Ady Endre
