225. EGY VEZÉRCIKK
225. EGY VEZÉRCIKK
A Figaro öles hasábain kalandoztam máma. Az én szánandó kis franciaságommal szerettem volna kiböngészni egy-két magyar vonatkozást a nagy világlap szürkeségükkel is fényeskedő sorai közül. Megvallom: nemigen kaptam. Ritkán foglalkoznak ott mi szegénységünkkel…
Rápillantok a lap fő oldalára, s álmélkodva olvasom a hosszú-hosszú vezércikk címét: Egy Istenhozott. Levél ez a két nagy hasábú írás. Levél Marcel Prévost-hoz, ki most lépett be a Figaro szerkesztőségébe.
Aranytoll írta mindenik szavát. Dicsőségét zengi a francia szellem egy élő óriásának: a nagy, a merész Prévost mesternek…
Ha én idegen magasságot látok: könnyezek, szédülök… Ez a lap Párizs, Párizs a világ. Ennek a lapnak nem kell önreklám. Nem azt mondja: nézzétek, ez a mi emberünk, ti nem tudjátok, milyen nagy ő – de szól a világhoz imigyen: óh, nagy hatalom a szellem, hódoljatok neki: a nagyság fején állandó glória ragyog, s szent kötelesség megragadni a legkisebb alkalmat is, hogy megkoszorúzzuk ezt a glóriás fejet.
Így végződik a cikk:
„…Egyelőre ennyit mondunk el Önről, Mester. A többit majd akkor, mikor be fog vonulni az Akadémiába…”
Gondolkozom, és elszorul a szívem. De szégyen és de kötelesség az összehasonlítás!…
Egyetlen nagy múltú irodalmi társaságunk – méltóztatnak emlékezni – nemrég zárta be az ajtaját Kiss József előtt. Ez urat méltóztatnak szintén ismerni. Volt egy bátor ember ekkor, ki vezércikket írt e szegény, kizárt úrról. És megdöbbent a lovagias magyar nemzet… Hallatlan! Mi lesz a világból?… Egy poétáról vezércikket írni! Hova kerül akkor a zabügy s a magyar politikának annyi felséges eszménye?…
Na, persze, Kiss József… Hisz ő semmi egyéb, mint az egyedüli nagy élő magyar költő!… Puffanó hazugságokkal, hazafias frázisokkal sohsem írt még verset, ki sem használta még egy kis zsíros koncért skribleri szerszámát… Így elrontani e nagy publikum ízlését! Így, így…
Nekünk is vannak Prévost-ink, nekünk nem kisebbek, mint a franciáknak ez övék…
De jaj, ne próbáljon így szólni valaki:
„Tudjátok-e ti, tisztelt haza, hogy gazdagok vagytok sokat érő javakban?… Mért nem büszkélkedtek velük?… Ez az áldott föld nemcsak politikát termett kis és kisebb szemekben, hanem teremtő őserejét belelehelte sok fiába is. Ismerjétek, hirdessétek dicsőségüket, mert úgy teremtődtek ők, hogy koszorútok csak nagyságaikat nevelik!…
…De leintenék!…
Hogyisne! Hír, koszorú, név és – vezércikk skriblereknek! Tán Gárdonyi Gézának?… Termeljen káposztát és dinnyét Egerben, ha unja az írást… Kóbor Tamásnak?… Írjon vezércikket. Bródy Sándornak?… Végezze azt a titáni munkát, ami az elefántnak is megszüntetné végre a térdreflexét. Örüljenek, ha elolvasunk tőlük egyet-mást… Elvégre ezek sem élnek örökké. És ha meghalnak, akkor elbánunk úgyis velük… Nálunk nem lehet panasza semmiféle író- vagy művészhalottnak…
Boldog francia nép! Neked van, aki megmagyarázza, hogy kinek a fejére tedd a koszorút!…
Szabadság 1900. május 5.
A. E.
