230. ORFEUMOK VÁROSA
230. ORFEUMOK VÁROSA
– Könyörgés egy cseppnyi magyarságért –
Nagyvárad inkább megérdemli a Körös-parti Párizs nevet, mint például a Párizs-parti Kiskőrösét, mert Kiskőrös derék, magyar város…
Tegyük fel, hogy az esti gyorsvonattal Nagyváradra érkezne egy angol úriember. A magyarsággal szimpatizáló angolokat úgysem igen kultiváljuk néhai, hamar elfelejtett Radákovics-Vas Gereben óta.
Megérkezne egyszóval Nagyváradra. Megnézte már Debrecent is. Sokat beszéltek neki erről a mi szép jövőjű magyar városunkról, kíváncsian szaladt át Debrecenből hozzánk.
Angol barátunk csupa spleen. Unja az alvást is. Úgy gondolkozik, hogy egy nagyobb város éjjeli élete elég jó karakterisztikum, s megkérdi uzsonna közben a restaurációbeli pincértől, hogy hol lehet eltölteni az estét. Megkapja a választ, kocsiba ül, a Csarnok kávéházba hajtat. Azt hallotta, hogy színház hiányában itt mulat a nagyváradi társadalom.
Bemegy, leül, széttekint. Konstatálja, hogy sokan vannak, s mindenki a hevenyészett színpad felé tekint, ami határozottan élvezetes estét ígér.
A függöny felgördül, kezdődik az előadás…
Tíz perc múlva angolunk – ki történetesen töri a magyar nyelvet, s rajong a magyarokért – az utcán monologizál.
– Sajátos dolog. Magyarországon, úgy látszik, a magyar nyelvet csak tudományosan mívelik. Valószínűleg csak a régi latin nyelvet helyettesíti ez az idióma.
Bemegy a Sas-ba. Becsábította a színes transzparent. A nyájas olvasó szinte sejti, hogy pár perc múlva ismét az utcán folytatta az előbb megkezdett monológot derék vendégünk, ki még az éjjeli személyvonattal elugrott közülünk. A személyvonat elringatta szépen. Álmodott egy sajátságos, zavaros álmot. Látott álmában fából vaskarikát s egy furcsa népet, melyet sovinisztának kiáltanak szét Európa-szerte, s melynek egyik legnagyobb városában órák hosszán, néhány száz ember közt egy árva szót az anyanyelven nem hallott, s hol néhány száz embert szent eksztázisba hoz annak a nyelvnek melódiája, melyhez képest a bécsi zsargon valóságos apoteózisa az emberi beszédnek.
Miután pedig angolunk elment, így magunk közt tárgyalhatunk egy kicsit a dologról.
A múltkor kidicsért bennünket egy vidéki lap. Azt írta Nagyváradról, hogy innen kitiltották az orfeumokat… Soha ilyen igaztalan dicséretet nem kaptunk, pedig már nagyon sokat kaptunk.
Határoztatott annak idején, hogy e nyáron nem engednek be színtársulatot Váradra. Most épül az állandó színház, s a nyári szezon tönkretenné az állandó színház téli sikerét.
Mi, akik kényelmesek vagyunk a tetszetős axiómák felbontásában: beletörődtünk ebbe a megállapodásba. Várhatunk. De nem törődtek ám belé a vendéglősök és kávésok. Ma, amikor afölött folyik a vita, hogy nevezzék el nagy áldozattal emelt színházunkat, szent templomát a magyarságnak és a hazafias érzéseknek: Nagyváradon három helyen is fejlesztik az ízlést, s készítik elő a téli színpártolást: hazátlan minnezengerekkel, korszakos naivságokkal s valami rettenetesen elrontott germán nyelvvel. És ezekre a rettenetes előadásokra csapatostul tódul a közönség.
Kétszeresét viszik el ezek a hazátlan artisták annak a pénznek, amit egy nyolchetes színi szezon felemésztene. Ez a financiális argumentum.
Erre a nyolc hétre éppen Somogyi jöhetett volna hozzánk, mert – mint mi értesültünk – egyik nyári állomásához sincs szorosan kötve.
A belügyminiszter két rendelettel is síkraszállt a német zengerájok ellen. Egyik az a bizonyos legalább ötven percentes magyarság, a másik pedig, hogy befejezett cselekményű darabokat ezek a zengerájok nem adhatnak elő. Tapasztalataink szerint egyik rendelet sincs betartva.
Hazafias frázisokkal nem óhajtunk dobálózni. Egyszerűen konstatáljuk, hogy – ami először hihetetlennek látszik – már-már mutatkozik ezeknek a zengerájoknak magyarságot vetkeztető hatása is. Felvonásközökben – talán a darab hangulatának a hatása alatt – németül beszél mindenki.
Eljött közénk a nemzeti géniusznak Petőfi óta legmagyarabb nagysága, Dankó Pista, s azokat a csodálatos szép dalokat, gyöngyeit a magyar érzéseknek, hallgatja harminc-negyven ember, míg az orfeumok telve vannak.
Gyönyörű auspíciumok az állandó színház megnyitása előtt! Ne legyen igazunk; de két év múlva direktort sem fogunk belé kapni!…
Megértjük mi, hogy egy ilyen nagy város egész nyárra nem maradhat minden szórakozás nélkül, de azért az orfeumokkal szemben megnyilatkozó túltürelmességet megérteni nem tudjuk. Debrecenben, melynek még nincs nyári színköre, szintén orfeum tanyázik nyáron át, de egyetlen kuplét nem hallani soha!… Sőt, ha öt német szót vegyít a szerepébe valamelyik artista: már közbelép az inspekciós rendőrtiszt. Az orfeum előkelő, magyar tagokból áll, s hallgatják nemcsak a színlap szerint – családok is. Miért nem lehet ez így nálunk?…
Egy kis magyarságért könyörgünk szépen. Egy kis jóízlésért. Az orfeumok városa igen szép cím, de akkor ne disputáljunk az új színház elnevezésén. Adjuk oda Axelrád et Comp.-nak, így legalább hasznunk is lesz belőle.
Még jó, hogy ott lent Dél-Afrikában folyik a háború, legalább kevés angol látja meg azt a fából vaskarikát, amit magyar sovinizmusnak neveznek.
Szabadság 1900. május 20.
A.
