238. HÉTRŐL HÉTRE
238. HÉTRŐL HÉTRE
Szeretném néha tudni, kit átkozzak, hogy én nem úgy teremtődtem, mint más… Teletömöm magam lemondást tanító, Nirvánát sóvárgó, bölcs filozófusok mély tanításaival… Nem ér semmit. Maradok a régi békételen, a régi kesergő. Nem tudom a dolgokat hideg szemmel nézni. Hat reám minden, meg nem nyugtat semmi. Amilyen szerencsém van: egy zajongó, forradalmi világban én volnék az a békés, közönyös nyárspolgár, akit nyugodt hajlamaiért felnyársalnának – ebben a kicirkulált, sima, csendes korban pedig be kell fojtanom a lelkemet, mert ha kitörne egyszer, úgy becsuknának valami bolondok házába, mint a pinty.
Az a boldog ember, aki orfeumnak nézi a világot, s kuplékat ír hozzá. Nagy szomorú eseményekről kuplét írni – lehet-e ennél boldogabb dolog?… Én nem tudok.
Mi közöm nekem például a mások ízléséhez. Vajon nem irigységből szidom-e én azokat, akik a kuplékat jobban szeretik a tragédiáknál?…
Miért gyűlölöm én az orfeumokat, holott ezek is mutatnak annyi biztos igazságot az életből, mint az ifjú óriások társadalmi színművei…
Ejh, ha mindenképpen igazságot akarunk, csak arra jövünk rá, hogy – abszolúte nincs igazság. Ilyen következtetést pedig kár volna megreszkírozni néhány kifestett arcú orfeumdíváért…
Van igazság, és van orfeum is!…
Van igazság. A berettyóújfalusi ökrök vigasztalására mondjuk ezt. Ők, szegények, bizonyára kétségbe vonták ezt a minap. És volt is igazuk…
…Méltóztassék csak elgondolni, hogy díszes közönség, figyelő pályabírák előtt micsoda élvezet lehet ökörtempót felülmúló gyorsasággal rángatni jó ideig a földbe szalajtott vasekét. Nem vagyok az ökrök barátja, de a helyzetüket nem tartom irigylendőnek.
Egy azonban vigasztalja őket. A verseny eredménye az lett, hogy az ökrök legyőzték a lovakat.
Az ökrök tehát győztek. Hja, úgy van az. Gőzekének lenni nagy és szép gondolat, de ökörnek, pláne jutalmazott ökörnek lenni sem utolsó!…
*
Hajtják ökreiket fel észak felé a kivert, a kiüldözött, a hazátlan búrok.
Viaskodik bennem két hatalmas érzés. Az egyik emlék már ugyan. Jó szülők és lelkes tanárok szurdalták a szívembe, s minden egyes szúrásnak nevet is adtak: szabadság, haza, függetlenség, áldozat, hősiesség stb. Minden szúrás behegedt. Nem édes-fájdalmas érzés ez már egyik sem, csak emlék…
…A másik érzés az erősebb s talán igazabb is. Aki él – éljen!… Lakmározzék az élő, pihenjen a halott. Éljen az erős, vesszen a gyönge! Minden élőnek egy élet adatott. Ezt az egyet ne áldozza fel másért. Szép élet a szamaritánusoké is, de szebb volt a német rablólovagoké. A természet adta a gyöngét – táplálékul az erőseknek.
Ám azért összeszorul a szívem… Kietlen éjszakában húzódik a levert had. Nem zokog, csak csuklik az ember, roskad az öszvér, ordítnak az ökrök… A szomorú sereg lármáját visszaadja a vadállatok ordítása. Mintha sírjába menne ez a szomorú menet… Lent, délen lángoló majorok, tanyák világolnak a kietlen éjszakába. Idehallik a részeg angol katonák győzelmi nótája. Kíséri a gyászmenetet egy ismeretlen, vad vidékre, száraz fövényű, sivár tengerfenékre… Búcsúznak a búrok Búrországtól…
Ejh, találnak más hazát!…
*
Ha minket egyszer innen kivernének, nem vón hova mennünk.
Cinikus mosollyal nevetek ki mindent, de egytől összeszorul a szívem: „e nagy világon nincsen számunkra hely”.
Nekünk e helyen szentnek kell lenni annak is, mit egy nagy hazájú nemzet profanizálhatna. És szent is. Ebben egyek vagyunk. A magyar címer keresztjét őrültek verték le. Mások nem tehették.
Mert a magyar címer felé csak kereszt illik. Nem mert a pápisták a keresztet akarják. Hanem, mert mindig kereszt volt, mióta élhetünk. Én kálvinista vagyok, de a kakast csak az aprómarha közt szeretem. A magyar koronára a kereszt illik. És ebben nincs köztünk eltérés. Üssétek a keresztet, ahol megérdemli, a csillagot is, ha okot adott rá, kakast, félholdat megcsúfolhatjátok: de a korona keresztje szent. Azt nem szabad bántani még katolikus embernek sem!
*
Édes nyárelő, viruló természet, ujjongó világ, visszavarázsoljátok a múltat egy pillanatra…
Diákmajális? Hát ugye most is vannak fiatalok?… Jázminbokor illata most is összehoz még bolondos gyermekpárokat? Engem összehozott egy másik gyermekkel – néhány kínos éve.
Tombolj fiatalság! Higgy, hódíts, szeress! Minden érzésed szenvedély legyen! Félérzést ne ismerj, a hangulat idegen legyen neked!…
…Mikor már a hangulatok irányítanak: elmúlt az ifjúság. Az ifjúság nem hangulat, hanem élet… Hajh, régen éltem én már. Elfásul a szív lassan-lassan. Cinizmusából egy-egy hangulat, ha kiragadja. Ilyenkor még tán verset is ír: Gabriellához, vagy máshoz… Aztán jön a nagy lohadás, felváltja bitorolt székét a régi unottság…
Tombolj ifjúság! Higgyj, hódíts, szeress!
Szabadság 1900. június 3.
Dyb.
