269. HÉTRŐL HÉTRE
269. HÉTRŐL HÉTRE
Amennyiben e napokban sokszor eszembe jutott egy szegény porladó poéta, aki a világot hangulatnak tartotta, megszállt engemet is valamelyes hangulatféle. Benne van ez tán a levegőben. Mikor a fény bágyadtabb kezd lenni a kiszárított rögön, mikor a színeket behunyt szemmel kezdjük keresgetni, mikor ránk telepszik valami sorvasztó, kéjes gyengeség: mámorosak leszünk, s nyafogni szeretnőnk sok hiábavalóságról, úrrá lesz felettünk a gyámoltalanság érzése. Ezt úgy hívják, hogy hangulat. Ezúttal pedig őszi hangulat. Ez a gyengeség nagy erő. Győzedelmeskedő. Rajtam legalább igen. Pedig magam egy nagyobb gyengeség ostorának hajszolt gebéje lettem: nem veszek észre rajtam kívül senkit.
Élek, járok, imbolygom [!] magamban. S ha elfelejtek köszönni egy-egy városi képviselő ismerősömnek, hogy venném észre a nyárt és tavaszt, holott egyiktől sem várhatom, hogy alkalmilag protegálni fog.
De az őszt észreveszem. Ennek a hangulata felkeres, sorvaszt, pusztító kínos kéjjel tölt el, s az idő immár őszbe kezd borulni. – Őszül minden, kopnak a színek, gyöngülnek a fölséges rögeszmék. Rátapos csontlábával mindenikre a szörnyűséges igazság: a halál…
*
Post festa… jöttek a hétköznapok. Kellemetlen ötleteikkel, unalmas szenzációikkal, mindennapi orvosságaikkal. Ha az ember nem is vár már semmi érdekest a holnapi naptól – elbámészkodik néha egypár pillanatra. Itt három ember reszket egy igen-igen illuzórius díszű állásért, amott egy ifjú milliomosfi agyondurrantja magát, mert évenként egyszer színes ruhába öltözködött, s mégis belékötözködött egy sörön hízott bugris. Krajcáros lapok kiszínezik, ötkrajcárosok filozófiában eresztik fel őket. Pedig már az ördögnek sem tetszenek az események. Különösen, ha az ember törvényt keres bennük. A szenzációk – óh mélyen tisztelt közönség – nem miértünk történnek. A morálstatisztika kisded játékai mind. Előre meg vagyon írva, hány szakácsné iszik marólúgot, hány katona durrantja magát agyon fellebbvalóinak brutalitása miatt, hány kiskorú lesz áldozata színpadi hölgyeknek, s hány úr búslakodik, mert megbukik némely választáson – egy év alatt… Hát ilyenek a szenzációk.
*
Még íródnak e sorok, mikor hosszan cseng a telefon, s jön a hír, hogy egy végzett úr meghalt. A kórházban. Egy percre ismét filozófus-kedv száll meg, mire való hajlandóságomért igen megrótt egy Dankó-estén a jogtudományoknak három doktora. Elfojtom ez esztelen kedvet, s csendben duruzsolom a nagy (termetére és nevére Kiss) kontempláló poéta sorait:
Arany könnyelműség él csak igazán,
Sirassam talán?…
Sirassam talán?…
Dehogyis sírtam. Ám panaszom van az öreg halott ellen. Hogy lehet egy úrnak mérget inni? Az úr tán pokolban is úr! Vagy mindegy?… Ez az. Legalább a mai s a rendesnél is szokatlanabb szubjektivitással meggyártott krónikámat saját igazságommal fejezhetem be: minden mindegy…
Szabadság 1900. augusztus 26.
