22. EGY HÍRES BUKOTT KÉPVISELŐ
22. EGY HÍRES BUKOTT KÉPVISELŐ
(Emlékezés Jean Allemane-ra)
Párizs, május 19.
Franciaország minapi választási hekatombájában egy híres ismerősömet siratom: Jean Allemane „exgályarab”-ot. Így szerette nevezni magát Allemane, akit párizsi kerülete most nem küldött vissza a Bourbon-palotába. Teringettét, öt-hat szavazattal bukni el egy Jean Allemane-nak és éppen Párizsban, dísztelen sors. Bizonyos, hogy a Commune egykori hőse ma úgy szidja az általános választói jogot, mint Tisza István. És ha az ember meggondolja, hogy ugyanez az Allemane valamikor akár fölperzselhette volna Párizst. Amilyen hirtelen haragú ember ez a kis ember, talán sajnálja is, hogy nem tette meg.
Általában azt gondolom, hogy III. Napóleon ma még élő megbuktatói közül sokan bánják már a dolgot. Például Rochefort, aki egy időben olyan biztosra vette a köztársasági elnökséget, hogy mérget vett volna reá. Szegény Allemane is azért kiskirálykodott a Commune alatt, azért fegyenckedett gyilkos gyarmatokon hosszú évekig, hogy még képviselői uraságából is kipottyanjon?
Nagyon hasonló esemény-gazdagságban a két ember élete, az Allemane-é és a Rochefort-é. Igazán csak Párizsban lehetségesek még az ilyen pályák, az ilyen sorsok, az ilyen életek. Allemane fiatal betűszedő volt, amikor a francia-német háború kitört. S amikor Párizs kikiáltotta a Commune-t, ez a kicsi, fiatal, hetyke ember ott van a vezetők között.
Könyvet írt a Commune-ről, rabságáról, kínjairól, bőbeszédű, vaskos, rossz, de mégis nagyszerű érdekességű könyvet. Akkoriban ismerkedtem meg vele, amikor ez a könyv megjelent, és meglátogattam. Okvetlenül elképed a helyemben minden más magyar ember is, aki a mi nagyságos képviselő urainkhoz szokott. Külvárosban, ócska házban, fönt-fönt nem is tudom hányadik emeleten, húzós csengővel csengetünk. Ajtót nyit egy mezítlábas, rossz papucsú öreges nő: ez a Madame, a képviselő úr felesége. Takarítja a szobát, mely hálószoba, budoár, szalon, ebédlő és minden. Azaz van egy szoba még, az Allemane dolgozószobája, három lépés hosszú, két lépés széles. Egy rossz íróasztal, egy fonott ócska szék s könyvek egymásra rakva, zsúfolva a fal mellett a plafonig.
Ide, az Allemane dolgozószobájába persze nem lehet bemenni, csak egy ember fér ott el. Alapjában ma sem értem ezt a háztartást, mert már akkor tizenötezer frankra emelték a képviselő urak fizetését.
Lent a földszinten bolt volt különben. Allemane mellékesen egy kis szocialista nyomdát és könyvkereskedést tartott. Ma már ebből kell megélnie, hacsak bele nem hal a bukásba avagy meg nem választják valami időszaki választáson.
Apró ember, senki se hinné, hogy miket élt, és mindenki húsz évvel fiatalabbnak hinné, mint amennyi. Kiválóan értelmes, eszes, nyugtalan, heves és csökönyös, türelmetlen, mint minden tribun és autodidakta.
Elég egy szó és Allemane-nak már kipirosodik az arca, s már kiabál. A szabadgondolkozás kérdéseiről beszélgettünk, s már dühbejött az önmaga első mondatától.
– Meg kell szabadítani az emberiséget az Istentől és a felebbvalóktól.
De ez azután minden harmadik mondata, s a közbeeső kettők olyanok, amelyeket ő már százszor kipróbált a népgyűléseken.
Nagyon fájhat neki a bukás, és örülök, hogy nem láthattam viszont, mint ex-képviselőt. Ez nekem is fájt volna: vannak emberek, akik ha nincsenek a szószéken, nem is ők maguk. És Allemane-t nem szabad lett volna elbuktatni, ő már igazán úgy benne volt a francia parlamentben, mint a testbe lőtt és ottmaradt golyó. Siratom az öreg forradalmárt, a hivatásos képviselőt, s példáját íme, enyhülésül megmutattam azoknak a magyar volt képviselőknek, akik nemsokára egészen volt képviselők lesznek. Még Allemane is megbukik, íme, óh nép, nagy a te hatalmad.
Pesti Napló 1910. május 22.
Ady Endre
