100. [KOLOZSVÁRI KRITIKUSAIRÓL]
100. [KOLOZSVÁRI KRITIKUSAIRÓL]
[Levél a szerkesztőhöz]
Tisztelt Szerkesztő Úr, én e levelemmel hetek óta adós vagyok, de nem volt nap, hogy ez az adósságom halálosan ne kínozzon. Talán elhiszik nekem, hogy ez a világkatasztrófa sokaknál jobban szenvedtet, s hét év óta szanatóriumokban reparált idegeimen és beteg szívemen nem javított. De még levelet sem igen tudtam írni hónapok óta, s mostanában pláne ágyamból és betegen fölkelve temetnem kellett. Majdnem egy időben, hirtelen halt meg volt tanárom, atyai barátom, nagyon nagy ember, Kincs Gyula, a zilahi Wesselényi Kollégium igazgatója s egy aranyos, drága nagynéném. Rossz idegeim miatt jobban bántottak Rákosi Jenő és társai mániákus hajszái is (pár év előtt, mikor költőprimadonnának voltam kénytelen lenni, öröm volt minden bántás). Többet is mondhatnék, de talán elüljáróban, mentségnek, ugye ezt is elfogadják.
*
Et nunc: Rákosi Jenőt soha jelentéktelen embernek nem tartottam, sőt, ható, kormányzó valakinek – habár kártékonyságát ifjú diákkoromban is úgy vallottam, mint ma. (Sajnálom, hogy kivételesen írok róla, mert megfogadtam volt, hogy az ő szenilis perfidiáját nem veszem észre már többé. Pedig-pedig ő folytatja a maga kis paralitikus írás-játékait, s mert világháborús zavar van, minden tanuló senkijét fölszabadítja. Például az engem aposztrofáló cikkből kiderült, hogy Kovács Dezső úr nemcsak nem olvasta az Ady-verseket, de olvasni sem tud jobban egy nyolcéves gyermeknél. Olyat mer rólam idézve föltenni, hogy megdöbbenek milliomodszor az emberi korlátoltságon. Az én édes, drága, jó anyámhoz írtam egy verset, három kiadásban nem volt sajtóhiba sem, de Kovács úr rámfog egy piszkos frázist. Csengeri úrról nem szólok: ő halhatatlan abban a korlátoltságban, melyet róla hallgatói megőriztek, s átadnak utódaikban, s ráadásul a fordító Csengeri nem tud magyarul, s úgy fordít, mint egy rossz varga. Jékey Aladár mindig ifjú, érzékeny poéta, akit pár versében már mint gimnázista fiú megszerettem, s akit nemcsak azért szeretek, mert ő engem szeret.
Dózsa Endre kettős nyilatkozata a legsúlyosabb s – nem tagadom – a legkedvesebb is. Ez a magyar író-költő a Rádayak, Vörösmartyak és a többiek fajtájából eredt, aki magyar úri intellektuel, de ősi nobilitását íróságában is magyarként, úrként, művészként egyformán nagyszerűen őrzi.
Köszönöm Desbordes Sephine írását, egészen bizonyos (naponként sok levél nyugtathatna meg), az ifjúság az enyém.
*
Különben szegény és rossz Rákosi Jenő, aki szintén nem olvasta a verseimet, s egy-egy régi-régi, agitációra szánt szocialista versemből szokott idézni, mindig szerencsétlen kezű ember volt. Neki Jókai, Bródy, Mikszáth, Petelei s a minden valakik terhére voltak, még egy Herczeg Ferenc is sok és elbírhatatlan író volt neki. Igaz, hogy Herczeg éppen olyan okos sváb volt, mint Kremsier Jenő úr, akit munkatársa, Alexander Bernát úr, az Athenaeumban egy francia könyv ismertetése által régen kitaníthatott volna: mi a patriotizmus, s hogy az antipatriotizmus – lehetetlenség.
*
Egy emberrel azonban szelíden, történeti stílusban le kell számolnom: ez valami Gyalui Farkas. Mindig tudtam, hogy a Budapesti Hírlapék, illetve Rákosi úrék nem tudnak születtetni írót, mint a Kupa Árpádok, Gyóni Gézák stb. igazolják. Ellenben a B. H. tudott halottakat föltámasztani: ilyen halott volt Gyalui Farkas nevezett – a többek között. Hát úgy történt, hogy elsőéves debreceni jogász koromban pályáztam a Főiskolai Irodalmi Kör Kossuth-emlékvers[é]nek a jutalmára. Akkor a hivatalos poéta Kun Béla volt (ma hódmezővásárhelyi függetlenségi képviselő), s igen jó jambusai voltak. Az én versem se volt rossz, tehát azt mondták akkor nekem: írjak egy humoreszket. Van még mindig humorom, de nem el- és megírnivaló, ellenben s közben (többek között néhai ellenségem, Tóth Béla révén is) kiderült egy plágium. „Uraságod idegen” vagy más volt a címe, nem emlékszem, de én Gyalui Farkas ügyéről írtam első és utolsó humoreszkemet. Tele volt Debrecen város díszterme, és soha talán nagyobb sikerem nem volt, mint akkor. Ezt az embert(?), aki sohse írt le eredeti sort, amit más már meg nem írt volna, nem lett volna szabad (bocsánat) rám – bocsátani.
Egyébként végeztem vele, s most csak arról beszélek, hogy én Petőfinél több magyar verset írtam. Internacionális voltom mellett büszkén mutatok köteteimre: énnálam magyarabb, fajibb és természetesen magyarabb poéta – hiszem – nem volt. De Eötvös József, Mocsáry, Justh Gyula és Jászi Oszkár örököse vagyok. Mint régi románbarátot megtagadtak legjobb, legrégibb román barátaim is, mert azt írtam: Erdély nélkül nincs Magyarország, hiszen Erdély volt mindig az igazi Hungária.
*
A régi Partiumból (furcsa, de igaz) jobb erdélyiek kerültek ki, mint a valódi Erdélyből. Magamon láttam a nyáron, amikor túlmentem Kolozsváron, s amikor a kezes román lapok ellenem fordultak, és én – hallgattam. Pedig én a régi vagyok, nemzetiségi kérdésben, demokráciában, mindenben. Most jut eszembe, katonának vonultam be Kolozsvárra, de ha katona leszek, akkor is egyszerre két kötet verset adok ki. Arra pedig figyelmeztetek minden gonosz érzésű embert, hogy talán szükség lesz még a magyarság védelmére, s akkor én halálos ágyamról is föl tudok kelni, mert – sajnos – többet érzek és sejtek, mint a mai szerencsés vagy szerencsétlen hősök.
Újság [Kolozsvár] 1916. január 20.
Ady Endre
