11. LEVELEK A HAZÁTLANSÁGBÓL
11. LEVELEK A HAZÁTLANSÁGBÓL
Az idegen regimentek
Graz, július elején.
Wien és a Burg szeretnek császári és királyi kamarásokat csinálni a hűségesebb fajtájú magyarokból, ha valamiképpen ősibb nemesek, s a vagyonukat így-úgy megőrizték: ezt mindenki tudja. De azt ma már kevesen tudják, mivel Szabolcska Mihály tiszteletes úr is csak a kétségbeesett kivándorlóban látja a honi veszedelmet, hogy a „külföld magyarjai” ma is élnek s a régi fajtában.
Miként Zápolya óta minden erdélyi lázadáson át, úgy éltek s élnek ma is némely magyarok Bécsben s Bécs táján valami őrült dühű és tagadású Coriolanusokként. Csak az a magyartagadó úristen tudná megmondani, mit vártak ezek a különös magyar állatok Mária Terézia nagy császárnőnk idejében, II. József alatt, a bécsi kongresszuskor, Világos előtt és után és – ma is még?
Tudok egy magyar úrról, aki már eleve készült, hogy amikor jóságos, mai császárunknak megköszöni a császári és királyi kamarásság méltóságát, kijelenti, hogy nem érzi magát magyarnak. Az a szerencséje volt nemzetünknek, hogy az új kamarásnak eszébe ötlött egy hiányzó anyai ős, akit csak a magyar kamarásoknak szokás megbocsátani – a Burgban.
Bécsben tudniillik a magyar kamarássághoz demokrácia csatolódik, s kevesebb ős kell, mint amennyi az igazi római szent birodalmi nemességnél követeltetik.
De, törődjünk bele, ezt a félszből hallgató, kényszerű, magyar méltóságos urat éppen úgy nem mondhatjuk magunkénak, mint a Rhédey-vérű angol királynét vagy Koháry Fülöp koburgi őfenségét.
Ez a magyar, gőgös önhazátlanítás azonnal kultúrbélyeget kapna, ha mindig trón, trónközelség, szebb, nemesebb, hódítóbban új tartalmú élet járna vele. De ismerek megint valakit, aki Rákóczi egyik brigadérosát vallhatná őséül, hazulról, szegény, zsíros honi ezerholdjainkból él, s akit csak úgy lehet[ne] megsérteni, ha erre emlékeztetnék.
Itt semmi sincs a Batthyány Ervin gyönyörű, kultúremberi őrületéből, sem a leghazafiasabb szocialisták hazátlanságából: ez práteri növénycsoda magyar humuszból plántálva. Hiszen Eötvös József azért írt egykor olyan naivul szerelmes verseket magyar hazájához, mert előkelősége titokban régen elvonta tőle, de ez új hazátlanok még az ilyen szép penitenciázásnak álmához sem képesek eljutni.
Talán pedig mindezt azért írtam és írhatnám sokáig és példákkal tovább, hogy a saját hazátlanságomat magyarázzam meg a magam fájdalmas, Eötvös-szerű haza-óhajomnak. Egyébként pedig – néha így gondolom – a Habsburg-monarchia reprezentálóinak furcsa el-nem-helyezkedése talán onnan ered, hogy minden Habsburg-országban idegen regimentek feküdtek.
PT 1913. július 6.
Ady Endre
