50. A SZENTPÉTERVÁRI ÚT
50. A SZENTPÉTERVÁRI ÚT
Nem tudunk arról, hogy Szentpétervár valaha is ráparancsolt volna Bulgáriára, Szerbiára, Montenegróra: ne legyenek demokrata államok. Pedig egyszer-másszor, ha Oroszország éppen nagyon kívánja, e friss, paraszt országok dinasztiái meghajolnak, s most a Balkánon csupa apró Oroszország él. Holott pedig ez a balkáni dinasztiáknak is nagyon szájuk íze szerint történt volna, és erre mindenfajta katonaság hamaros segítőeszköz. De Oroszország valósággal becézte a Balkán-országocskák merész, szép demokráciáit, mert fejlődtetni akarta őket az ottomán és osztrák feudalizmusok közepette. Bulgáriában csak kétszer vagy háromszor kísértette meg legalább a spanyol etikett árnyékát a Koburg-hagyomány, de el is ment a kedve tőle. Oroszország a maga abszolutizmusát, úr-úrságát, papi nyomását, neki nagyon megfelelő, történelmi és gyilkos karakterét csak olyan népeknél erőszakolta, akiket[!] el akart veszejteni. Orosz cézárizmus, szinódus, militarizmus, bürokrácia olyan kezesek, népszabadítók, ha kell, hogy egy új francia forradalom hozzájuk járhatna iskolába.
Ez elrontott és elromlott Magyarország még nincs annyira dögrováson, hogy bele ne nézzen a jövőbe, amely elkövetkezhetik. Ha van lerágnivaló a testéről, mindenképp le fogják rágni a História kérlelhetetlen dühű vérebei. Azt az átkot, amit rossz helyütt kiállapodása, sok zagyva fajból összerakottsága, fölényes germán szomszédsága, speciális és máig tartó törzsrendszere rakott rá, csak egy nagy merészség törhetné meg. Egy bizonyos, hogy még ezt a szétomlani látszó magyarságot sem, sőt éppen ezt nem falhatja föl semmi okos vagy oktalan falánkság. És még bizonyosabb, hogy megmentésünkért legkevesebbet mívelne az a németség, mely minket századok óta sanyargat, s mely még ma is úgy tartja az erdélyi szászságot, balti németséget s minden szélső német kolóniát, mint leendő határainak kitolt oszlopait.
Mi szeretjük a civilizáló Nyugatot, de a germán Nyugatot nem szeretjük, nem akarjuk, s igazán – még ma is – jobbat tudunk gondolni Bécsnél is, a junkereknél is, Pomerániánál is. Ha a magyar históriai pártok legradikálisabbjának legradikálisabb szárnya Szentpétervár felé néz, nézzen, és igaza van. Ha egy Károlyi látja legjobban, hogy az egyensúly, a mi szegény egyensúlyunk kedvéért kell Szentpétervárra menni, annál szebb. Ha Oroszországnak módjában volna bennünket úgy demokráciához s kultúrához juttatni, mint a Balkán-országokat, öröm volna, s biztos volna. Károlyi Mihály kivételes, sorsos embernek látszik, aki nem a lengyel urak módján tervel és dolgozik, s Oroszországnak sincs nagyobb érdeke, mint egy szép, gazdag, demokratikus Magyarország a többfajta germán rivalitás előtt.
Kár volna, ha Károlyi Mihály akármi okból visszamaradna a szentpétervári úttól, mivel ez az út már sok ezrünk szívében kész és egyetlen út.
Új Magyar Szemle 1914. május
Ady Endre
