51. HAJH, MENNYI KÖLTŐ
51. HAJH, MENNYI KÖLTŐ
Versek, új verseskönyvek, és én nem fogok komoly ítélkezéssel írni róluk, mert a baj megvan, és nekem csak szomorkásan mosolyognom szabad. Voltaképpen minden valamirevaló ember egy kötetkényi lírával hajítja ki magát az életbe, s ez csupán a műfajnak derogálhat. Eme költők Franciaországban például a köztársaság elnöki székébe kerülhetnek, s mindig büszkék arra, hogy verssel kezdték. Ha nálunk is csupán a kedélyek tömeges nemesedéséről s egy irodalmibb kultúráról volna szó, rendben van, sőt jól van. De nálunk ez is, ez a sok költő is, a szegénység és ötlettelenség sirattató bizonysága és az embrionalizmusé, ha tetszik ez a szó. Valaki kitalál vagy elles valamit, ami így-úgy sikerül, már százan rohannak utána ugyanazzal lelicitálva vagy rálicitálva. Egy új kávéház sikerül Budapest valamelyik régióján, húsz kávéház köszönti nemsokára. A kabarékra emlékezzünk, a műgyűjtőkre, a mozikra, a német színészekre, a szociológiára, a feminizmusra. Olyan komikusan keverhetném, sorolhatnám a dolgokat, hogy a hitelszövetkezetek is közéjük kerülnének, s ekkor már meg is írtam minden írnivalómat ez ügyről.
Tíz évvel ezelőtt – et quorum pars… fui – egy pompás és törvényes irodalmi reakció döbbenetesen divatba hozta a verset. Ifjaink nem látják ma, hogy az a régi versepoka lezajlott, már-már majdnem csak az irodalomé, s csak egy-két rostából kihullott valaki számára az olvasóké is, kiket tagadhatatlanul megszámosított az a pár év, de ízlésben finnyásabbá is tett.
Nos, és a baj az, hogy a mi ifjú poétáink valamennyien a szent elhivatottságnak majdnem kótyagos hitével, életüket fölszánva indulnak útnak. Csak egyszer járnák be az országot, no meg igazándiban Pestet, mely mégiscsak az ország – elrémülnének. Ilyen hitvány agrikultúra, ilyen lélekszegénység, ilyen koldus majmosság: vagy legyen minden magyar ember költő, vagy ne tessék itt minden századik embernek Victor Hugónak vagy Verlaine-nek lennie. Sőt különösen ne tessék, amikor Papp Zoltán jubileuma alig zajlott le, kevesellni a futurizmust, s formákat keresni az egész világnak. Akiket most megemlítek, nem e költők közé tartoznak, talán kettő kivételével, sőt köszönöm nekik, hogy eszembe juttatták ezek elmondását. Farkas Antal például (Templomtüzek, vörös zsoltárok) proletárköltő, talán a legkülönb, de egyben nagyon előkelő poéta is. Kötik a kipróbált formák, ha biztos, és töri őket, de a zseni, a géniusz illata csap meg, mint májusi virágos ág, egyik-másik versében. Nagyon szimpatikus nekem Kacskovich Tibor Béla (Szomorú mostan minden erre…), aki forr, de a maga borát forrja, s önmagát keresi. Ligeti Ernőről szépen és mégis szigorúan írt a múltkor Tóth Árpád: Ligeti erős legény, ma még sokat kell elképzelnie és affektálnia az át nem éltek helyett. Roppant érdekes Lovag Ádám könyve (Első versei), mely kissé zöldes líra, de igen ügyesen és bizarr fegyverzettel harcol a lírával. Balázsi Podluzsányi Zsigmond (Antikrisztus versei), ki kedvesen nekem ajánlotta a kötetet, pár év múlva nevetni fog, hogy ennyi tehetséggel ennyire kereste a föltűnést. És megható ember Gutman Endre (Hulló csillagok), aki a poétaságba már annyira belezavarodott, hogy mindent megír, vagy meg akar írni, ami Homérosz óta versbe kívánkozott. Újabb verseit is olvastam, ezek már eligazodóbbak, de, sajnos, többnyire idegen ösvényekre. Sietek, hogy a falusi postás el ne késsen e levéllel, de van még egy sereg új költőm (Farkas Antal nem az, és külön áll), a legtöbb közülök azt hiszi, hogy, ha nem több, legalábbis Ady lesz. Szegények (nem a most idejegyzettek), ha tudnák, hogy ez se nem mulatságos, se nem szükséges.
Ny 1914. június 1.
Ady Endre
