74. TÁVOL A CSATATÉRTŐL
74. TÁVOL A CSATATÉRTŐL
I.
Rodin a pápánál
Rodin a pápánál
Szép dolog bizony az, hogy Rodin most jutott egy élő pápához, s az előkelő Benedek most mintáztatta magát Rodinnal. Kellett, hogy most találkozhassanak a keresztyén pogányság s a pogány keresztyénség, most, most. Ha Őszentsége képet írni vagy szobrot faragni tudna, okvetlenül kontramodellként veszi Rodint. Okvetlenül gyönyörűeket, fájdalmasan magasztosakat gondolhatott el együtt a két ember. Például: mennyivel szebb lett volna találkozásuk a renaissance idején, idejében. Azután: mennyire nem Szent Péter-i avagy pheidiaszi az ő életük most, ebben a világban. De legalább lehetne olyan, mint a Sixtusi kápolna erős megcsinálásának idején. Benedek pápa és Rodin, ha beszélgettek szörnyű undorral beszélgethettek arról, ami most van. De belsejükben fekete-pirosan kelt az emlék vagy sejtés elődeikre, akik talán-talán valaha, valamikor ezt az iszonyú most-at sok évszázados szántással elvetették.
III.
Az öreg vátesz
Az öreg vátesz
Vidéki újságíróskodásom emléke ő is: a volt katona, magas, kemény, féloroszlán arcú, városi hivatalnok. Dörgő hangú volt, de beszédben keveset dörgött, hanem írni sokat írt. Súlyos kötetjeit minden félévben fölhozta szépen, büszkén (mennyibe kerülhetett neki a nyomda) a redakcióba. Egyik munkájára nagyon emlékszem, furcsa című volt, valami ilyen[:] Oroszország mint a világháború örök réme. Hogyan tudtunk nevetni az akkori fiatal intellektuálisok hamarkodásával és fölényes gőgjével az öregen. Ő pedig egy év óta két katona fiát gyászolta el, talán még két fia harcol ma is, egyik egyenesen kierőszakolta a katonáskodást, hogy bosszút állhasson testvéreiért. S az öreg is, hatvanon fölül van jóval, beállt katonának és bosszúállónak. És mi, kik váteszeknek hittük magunkat, ki mertük akkor régen kacagni ezt az öreg váteszt.
Világ 1915. július 11.
Ady Endre
