9. LEVELEK A HAZÁTLANSÁGBÓL
9. LEVELEK A HAZÁTLANSÁGBÓL
Graz, június közepén.
Graz, a hírhedt Pensio[no]polis mellett élek hónapok óta, s jogom volna talán saját becses nyavalyáimról is most zengedeznem. De nem tudok szanatóriumi kiváltságaimmal élni, kiüt belőlem a rossz gyerek, az újságíró, s miután hidegek futnak végig rajtam, belőlük a leghidegebbet fogom el. Egy szerencsés cégről írok[,] egy magasságos, félelmetes, nagy cégről, olyan hidegről, hogy már éget, s melynek boltját dunai monarchiának keresztelte a nyugati zsurnalisztika. Olyan törvényes ez, hogy én most és Grazban tanultam meg példának okáért azt, amit Nagy György barátomnak egy éve még nem tudtam megmagyarázni. Azt, hogy én nem vagyok egy közönséges magyar polgár, osztrák–magyar sem, hanem igenis vagyok élettel elkötelezett, hűséges kis hűbéres[e] az ausztriai Háznak. Biztos, hogy Nagy Györgynek több igaza van, mikor republikát akar, de én kezdek minden hájjal megkenődni, s a több igaznál többre becsülni a kevés és kényelmes és kényszerű igazat. Ha a Lánczy Leó bankjában bankoznék gyakornoki minőségben, nyilván lázadozó vagyok, de ha önkopaszodom meg, s létraközépig fölhúznak legalább, hűségre szokom. A Habsburg-cégnél nincs állásom más, mint hogy élek, és főképpen fogyasztási adók révén erőmön jóval felül adózok, de éveim és életem, sajnos, rámparancsolják a koros bölcsességet. És én Grazban, e szolid és régi városban, gyönyörűen tanultam meg a jobbagi[on]um tudományát és milliókkal közös gyávaságomat.
Graz komoly város, s nem valami kiváló németsége vetekedik gőgben a junkeréékkal, s ami nagyszerű: Graz őrszemnek hiszi magát. Hiszen a balti németség, a szebeni szász s a teheráni német vigéchad is ilyennek hiszi, de Graz komolyan, joggal s olykor – hihetetlen – forradalmaskodással. Igaz, hogy furcsa ez a szlávság s a távolibb magyarság ellen gyermekesen riadt és készült öreg város, de még furcsább, ha forradalmaskodik. Direkt tenyészt egy kis Los von Rom-mozgalmat, becézi ősi, szabad, igazán szabad egyetemét, s ha a bécsi Burgot gyávának ítéli, a Wacht am Rheinra is vannak dalosai. De nincs baj, ne tessék megijedni, a leglázadóbb, a legnagynémetebb diákok is II. József néhai nagy császárnak szobrához vonulnak, s ott panaszolják s haragudják ki magukat.
A grazi német és az elégedetlen magyar egyben rokonok: szidják a fajtájukat, de jaj az idegennek, ha ugyanezt meri tenni. És ha a Habsburg-céget, ami lehetetlen ma és lesz sokáig, veszedelem fenyegetné, Tirolnál s Bécsnél hevesebben sokszorozná meg bankbetétjeit ez a szép és csúnya, de szép ostobaságú Stíria. És itt jelentkezik dermesztő magasságában, hódoltatásában, példátlanul bíboros szerencséjében a világ legfölségesebb cégje, mely a régi Svájcban kezdte, a ma legantifeudálisabb s legbosszantóbban szennyes polgári demokráciában, s tudjuk, hogy hol végezte. Azaz, pardon, dehogyis végezte: Ausztria, vagy ha úgy tetszik jobban, Ausztria–Magyarország ma ott tart, hogy tíz év múlva esetleg azért csap össze Oroszországgal, mert ez akkorra ősi formáknak rombolója lehet. És mégis, és például én is, legalább itt, Grazban, hogy szeretjük a bécsi császárt, s hogy fogjuk szeretni az utódját is, ki, ha már nem jöhetett hamarabb, hadd késsék, ameddig csak lehet.
Ez a gyönyörű család, mely Napóleonnak egy szépséges leányát áldozta föl, s olyik népének jogokat is ad, csodálatosan következetes akkor, amikor Magyarországot ipari, kereskedelmi és igazi kultúréletre méltatlannak tartja. Jól és helyesen látja, hogy mi nem értünk a szilárd, sok időre szóló, vagyonos bázisú üzlethez: mi, magyarok, zsidók és többiek, Bécs segítsége nélkül két generációra sem tudunk dolgozni. És ha Rothschildék imponálnak, hogyne imponálnának, még zavaros birodalmuknak is, a fölkentebb, misztikus és mitikus nagyurak a Lotharingia jóvoltából kihalhatatlanok, szaporák, lenézők, okosak és gazdagok? Hogy elvész a magyarság, ez nagyon félős lehetőség, hogy az osztrák németség lecsúszik, ez már majdnem bizonyos, de mi itt Grazban nevetünk a jósokon, akik Habsburg-bukást mernek szimatolni.
A nyugalmazott tábornokok és én a Stadtparkban nézzük az első bécsi nagy kiállítás groteszk szökőkútját, és azt üzenjük haza: tudja Tisza, hogy mit csinál. Nem Haas–Deutsch-cég él és úr itt, nem iparbank, de komoly, nagy cég, és én Grazcal együtt boldog vagyok, hogy Európának ez a legszolidabb vegyeskereskedése rendelkezik velünk.
PT 1913. június 19.
Ady Endre
