5. ELNÉMULT HARANGOK – A Nemzeti Színház bemutató előadása –
5. ELNÉMULT HARANGOK
– A Nemzeti Színház bemutató előadása –
– A Nemzeti Színház bemutató előadása –
1.
Én csak a Meszes körül kóboroltam, e nagy kapu táján, melyen Erdélybe bezörgetett Tuhutum vezér, és láttam a Kerekesiukat, Kováciukat, Szilágyiakat és Feketéket, az elvadult, nyomorult mócokat, akik utálnak bennünket, urakat, magyarokat, zsidókat, de téli, pellagrás ínségükben állati megalázkodással kérik és fogadják az állami kukoricát. És láttam Biharban is, miként láposodott el a magyar vérfolyó, s miként oláhosodott, dekadált az erős, magyar fajta. Ezek csak a szélek. De mi lehet ott bent, a havasok körül? Mi tárulhat Erdélyben, a régi magyar mezőkön? Oh, nem kell ám vadmagyarnak lenni, hogy ez fájjon. Ez szíven foghat mindenkit. Mert itt szerencsétlen cserevásár folyik, s egy értékesebb, szükségesebb fajtát falt fel, s fal még egyre az értéktelenebb, az emberi kultúrától messzebb álló. Ez itt valóság. Sőt több a valóságnál. Erdély a magyar fajtának több, mint egy fenyegetett terület. Erdélyt a magyar géniusz bástyájává avatta volt a mi szomorú sorsunk. Európaiasan ott kezdett vibrálni a magyar lélek. „Magyarország” – miként az ős-erdélyi ma is nevezi – Erdély felé tekintett fájdalmas reménykedéssel valamikor, és talán még ma is ott kell keresnünk a nyomokat, a póznákat, ha a magyar kultúrát nem a hipermodern Marconi-rendszerrel akarjuk megcsinálni. Hogyne lehetne Erdélyről, a veszendő Erdélyről drámát írni! Ha egyetlen kultúrország színpadja sem engedné meg a dramatizált vezércikket, a mienknek Erdély miatt meg kellene engednie. Tudja meg mindenki a veszedelmet. Meetingeket kellene tartani. Semmi sem volna sok.
2.
Rákosi Viktor Elnémult harangok című regénye vészkiáltás volt Erdély miatt, és mi örültünk, hogy ezt a vészkiáltást a színpadról halljuk újra, a színpadról, mely megszázszorozza a hangokat, hogy beleremegnek az erdélyi havasok és a magyar szívek. Miért nem merték hát megtenni azt Rákosi Viktor és Malonyay Dezső, a színműírók (vagy színjátékírók, mert ők színjátéknak keresztelték a mai darabjukat), amit a regényíró Rákosi Viktor megcselekedett? Bocsánat: ez egy kis gyávaság. Vagy-vagy. Ez a téma, ez az egy téma kibírja a tendenciát a végletekig. De ez a téma, ez az egy téma nem tűri el, hogy kis szerelmi játékok mellé rendeljék, hogy teletarkítsák etnográfiai érdekességekkel, vígjátéki kedveskedésekkel és még sok egy és mással. A regény sok mindent elbír. A színpadnak még akkor is megmaradnak a maga törvényei, mikor tribünként használják. Az a legnagyobb hibája a Rákosi és Malonyay darabjának, hogy nem mert tisztán, becsületesen, nemesen tendenciózus darab lenni.
3.
Simándy Pál, ifjú kálvinista teológus, hazakerülve a külföldről, egy kis bánattal a szívében, apostol akar lenni Magyar-Garabán, hol az oláh áradat eltemette a magyarságot, s hol alig él már néhány korcs-magyar, pedig magyar volt itt valaha a világ. Hatalmas pópájuk van az oláhoknak, a liga és a komité vitéze, a havasok püspöke. Evvel kell megvívnia Simándynak a harcot. Meg kell szólaltatnia, büszke kongásra hangolnia híres, néhai jó Bod Péter uram templomának Rákóczi-harangjait, s a „ködből a világosságba emelni” a korcs-magyarokat. Véghez viszi mindazt, amit egy Jókai-féle Berend Iván véghez vihet. S mi az eredmény? Nőül veszi az oláh pópa leányát. Ez a mese röviden, de ez a mese ugyancsak tele van aggatva epizódokkal, melyek sem nem elég simulók, sem nem elég kerekek.
4.
Az első felvonás olyan, amilyet vártunk. Itt tényleg két világ készül összecsapni. A második felvonás kedve[s], néhol úgynevezett poétikus, de már itt – hajh, veszendő erdélyi magyarság – a tiszteletes úr szerelmes kezd lenni, s még szerelmesebb Flórica, a papkisasszony. Itt most már bagatell kezd lenni a titáni harc, a fajok harca. A harmadik, negyedik felvonás már majdnem egészen szerelmi játék. Néhol észbe kapnak a szerzők, s ilyenkor Simándy cserélgeti Flóricát és a magyarságot szíve szerelmében, de már ekkor átsiklott a mese Kenyérmezőről – Küthérába. Hiába kondul a Rákóczi-harang, hiába deklamál Simándy, hiába beszél Todorescu Tódor, a pópa, a láthatatlan bukaresti kezekről, hiába szólal meg az öreg magyar Zalatnay Barnabás, kinek őseit itt koncolták fel 1848-ban az oláh rablók, hiába minden. Ez a történet már szerelmi történet, s nem Erdély csöndes, de irtózatos tragédiája.
5.
Sikere volt a darabnak mégis. És e sikert megérdemelte. Egy-két nagyon-nagyon igaz alak, egy-két nagyon nemes és szárnyaló gondolat, egy-két nagyon festői, erős kép tartósan fog bevésődni a nézők lelkébe. Hány színpadi darab éri ezt el? Nagyon kevés. Simándy és papkisasszonya nem tehetnek arról, hogy ők nem élnek. Flórica inkább egy olyan Vacarescu Helén-féle oláh delnő, kinek friss oláh vérét megrontotta a túlcivilizáltság és a sok – vers. Simándy pedig nem élhet (a színpadon tudniillik), mihelyst magyar szívénél erősebb lett a férfi szíve. De annál elevenebbek az őkörülöttük élők, mozgók, mókázók vagy siránkozók.
6.
A színészeknek nehéz soruk volt, de gyönyörűen helytállottak. Rákosi Szidi, D. Ligeti Juliska és Gál voltak azok, kik legelsősorban érdemesek a szerzők hálájára, s szolgáltak rá a tetszésre, tapsra legjobban. Az oláh papkisasszonyt már a Márkus Emília nagy művészete sem tudta élővé tenni. Vízváriné, Rózsahegyi, Szacsvay, Gabányi is kiválóak. Simándy szerepével viszont Mihályfi nem érhette azt el, amit a szerzők is elveszítettek. A kisebb szereplők is a legjobbak voltak. Sok volt a taps a nyílt színen is. A szerzők közül Rákosi Viktor jelent meg többször a függöny előtt a közönség lelkes, zajos hívására.
Budapesti Napló 1905. január 21.
(Dyb.)
