6. SE TREASCA
6. SE TREASCA
Él Romániában egy német hírlap. Afféle informáló újság, mely kihordja az európai lapokba az ifjú királyság jelesebb és európai nyilvánosság után áhítozó híreit. Véletlenül elég érdekes hírecskére bukkantunk a romániai lapban. A román etnográfiai társaság nagy művet akar kiadni. Megcsináltatja Magyarország román helységcímtárát. Hogy majd a jövendő nagy Romániának ne legyen evvel is baja. Erdélynek és az egykor kapcsolt részeknek helységcímtárát. Különben pedig ennek az etnográfiai társaságnak őfelsége, Károly király a védnöke. Carol. Talán így hívják őt románul. Szóval egy igen előkelő, sőt királyian előkelő társaság ez az etnográfiai társaság.
Se treasca. Nem ijedünk meg, de mégiscsak búsan kérdezzük: hát ilyen eredményeket kell megérniök a magyar nemzeti gondolat fényes páncélú vitézeinek? A mámoros nemzet a triumfus napját lesi és várja. A nemzeti lét szent teljességének fantoma előtt térdelünk. Eközben pedig csak úgy zúdulnak ránk a kellemetlen csodák.
Először jöttek a Russu Sirianuk. A Vládok. A hazafiak. Ők maguk hirdetik, hogy hazafiak. Hű fiai az államnak. És hajunk szála égnek meredhet: egy ország fiai milyen rettenetes eltéréssel konstruálják meg a hazafiság fogalmát. Olay Lajos is hazafi. Russu Sirianu is azt hirdeti magáról. És nekünk látnunk kell, mint jönnek sokasodva a magyar nemzeti fórumra ama másik hazafiság hirdetői. A hazafias memorandisták. Az erdélyi foglalók. Kik nagyon meg tudnák magyarázni, ha akarnák, hogy miért éppen most jönnek.
És míg a hazafias Russu Sirianuk idehaza próbálgatják lazítani nem túl erős kötelékeit a nemzeti államnak, odakünn, Havaselvén, az ifjú román királyság már spirituáliter be is kebelezi a bekebelezendőket. Egészen a Tiszáig talán. A nyugati román országok sajtóját figyelmeztetik, hogy most, most... Közeleg a Világtörténelem régen megígért pillanata. És Románia készen áll a nagy pillanatra, mely Traján császár fiait felkelti az ázsiai csorda igája alól. A tudós etnográfiai társaság pedig Carol király védnöksége mellett jelenti ki, hogy Nagyvárad Oradea Máre s Érmindszent Mencentu.
És mindez éppen akkor, mikor a nemzeti gondolat vitézei az óvatosakat árulóknak dörgik le. És ugyanakkor, mikor Luegerék odavannak a türelmetlenségtől, hogy még mindig késik a bemasírozás a rebellis földre. A civilizálatlan Pusztára, mint valamikori, nem is régi, tósztozó jóakarónk, a német császár címezte a magyar glóbust a minap.
Nem kell-e szorongva nézni a sok véletlent? Nem kell-e remegve tekintenünk magunkba? Vajon nem ők ismerik-e jobban a mi erőnket? Vajon nem férne-e reánk egymás megértése s egy kis óvatos okosság? Vajon helyesen állapították-e meg a mai erők viszonylatát azok, akik a nemzeti gondolatot olyan szépen, olyan kérlelhetetlenül rebbentették szárnyra?
Egyelőre még csak Lueger szájaskodik. Carol király pedig megengedi, hogy egyelőre csak névlegesen szaggasson szét bennünket az ő ambiciózus népe. Ám a véletleneknek az a természetük, hogy szeretnek egymás nyomában járni. És búsabbnál is búsabb dolog volna, ha minket újra az a végzet érne el, hogy új föladatok helyett újra kelljen azt megcsinálnunk, amit sikerült visszacsinálnunk.
Mert rémek nem háborgatnak bennünket. Halálosan nem igen tudunk megijedni. Együtt leszünk mind, mind, kik most nem akarjuk megérteni egymást. Együtt leszünk, mihelyst Lueger úrék akarják. Vagy mihelyst Traján hős fiai tovább mernek menni a nádszállovaglás szép játékán, mely különben nem is olyan nagy bűn népeknél, melyek még a hátulgombolós nadrágot viselik. De hogy mi olyan legények vagyunk, kiknek a fejét tíz helyen szakíthatják be, s még bele sem halunk: ezt talán nem olyan sürgős nekünk bebizonyítanunk.
Se treasca! Talán javunkra szólnak ez apró esetek. Ez intő jelek. Ami még mindig nem volna késő. A román etnográfusok mintha nekünk tanítanák az etnográfiát. Nézzünk széjjel itthon. Szedjük rendbe a dolgainkat itthon. Lesnek reánk egyforma dühvel gonoszak és botorak...
Budapesti Napló 1905. május 24.
(A.)
