11. PÁLMAY ÉS MÁRKUS
11. PÁLMAY ÉS MÁRKUS
Irigylésreméltóbbak sohasem voltunk még, mint tegnap este óta. Irigylésreméltóságunk – hajh, elmúlás a sorsa minden szépnek – nem tart sokáig. Rögzíteni próbáljuk hát, s énekeljük meg az elfutó kis időt, melyben együtt voltak vendégeink: Pálmay Ilka és Márkus Emília, a mi két szőke csodánk, két királynője a ragyogásnak.
Az aranyos már búcsúzóban. Kérnőnk, kérhetnénk, könyöröghetnénk, csak elmenne, és mi csak neki szereznénk fájdalmakat. Hiszen ő maradna, s ő boldog volna, ha minket, ezreket, édes vágyódásokkal, gyönyörűségekkel tölthetne el onnan az ő világáról, a lámpás, szuffitás, festett, isteni világról, de ő grófné is. A grófné pedig szavát adta, hogy csak eddig marad, s megy ismét vissza – grófnénak. Megelevenednek előttünk gyermekmeséink szegény tündérkéi, kiknek csak egy-egy kis időre volt szabad napsugárban, virágok közt élniök, s ezért a kevés napsugárért és virágért gyémántos, aranyozott márvány kastély várt reájuk…
A grófné sokáig volt egyszer a márványkastélyban, s csak akkor bocsátották el a napsugárra, mikor már-már nagy betege lett a vágyódásnak. De csak eddig. Ezt is férjének az édesanyja, ki valósággal imádja Pálmayt, vívta ki a férjnél, Kinszky grófnál, akiről meg igen rosszul tudják némely színházi benfenteskedők, hogy szegény ember, lévén neki sok irigylésreméltó földi java is, habár a feleségéért a legirigylésreméltóbb… Pálmay asszony elmegy hát grófnénak, mert szavát adta. Hiába jött el Leszkay, az aradiak direktora ide, Nagyváradra érte. Távirat ment Kinszky grófhoz az adott szó alól leendő fölmentésért, de válasz még mindig nem érkezett.
Elmegy hát a mi tündérmeséink tündérasszonya, de majd, ha elfogja ismét a nagy vágyódás a napsugár és virág után, talán ismét elengedik hozzánk a gyémántos márvány palotából. Emília asszony pedig tegnap este óta van itt közöttünk, hogy megvigasztaljon bennünket, Pálmayért szomorkodókat.
A vigasztalásnak ilyen nagy erejére talán csak ő, a másik királynő képes. A dalos ragyogást, a kápráztató fényt, a tündérjátékot csak az isteni komédia tudja feledtetni… Óh, mi boldogok vagyunk most, hogy még így együtt, közöttünk vannak. Mind a két királynő… Melyik a nagyobb, melyik a csodásabb, nem merjük kutatni. Egy mondás jut eszünkbe: ők a csodásak, szépek, ragyogók, arra teremtvék, hogy boldogságot hintegessenek a mi szívünkben, s uralkodjanak külön-külön, de mindannyiunk fölött…
Nagyváradi Napló 1901. június 5.
