15. STRÓFÁK MÁRKUSRÓL ÉS EGYEBEKRŐL
15. STRÓFÁK MÁRKUSRÓL ÉS EGYEBEKRŐL
E helyütt, honnan becsületes magyar szokás szerint, Kurir dédapánk óta, négyes hintó-fogat módjára, sallangosan, cserdítve indula honi problemákon vágtató, öreg betűs vezető cikk: ma strófákat akar írni a honi nagy bánatok mellett eltörpülő hívságos dolgokról valaki… Bocsáttassék meg neki szentségtörő míve. Ifjú ő még és forradalmár. Él azon naiv hitben, hogy ma már szabad egy kicsit embernek is lenni annak, akit nem mulattat politész volta… Ha hát gyorsvonat módjára szaladja be strófaállomásait, szánjátok csak őt, hogy nem kényelmeskedik a politika négyes hintaján, melyre felkaphat ma már az intelligencia bármely kisded embriója is…
*
A szent király vértjére sokszor ragyogott a mi napunk: van hát bennünk hajlandóság lovagi botorságokra, s megejt az írott vallások szava is. Török ült rajtunk sokáig, a fatalizmus valamelyes filozófiája akkorról ragadhatott reánk. Közel vagyunk az erdélyi részekhez: a naivan nagy pózok szeretetét ez magyarázza. Az élet és változás toporzékoló, amerikai lüktetésű vágyát már nem tudjuk, hol kaptuk. Annyi bizonyos, hogy a modern nagyváradi ember a legsajátosabban összetett lelkű ember. Miszticizmusra hajlandóságát mindjárt elűzi egy hirtelen jövő gaszkonyi kalandortermészetre valló, sokszor istentelen gerjedés. Cinikus nemtörődömsége belealakul egy E. Kovács Gyulától ellesett nagy pózba. – Aztán mikor kitör rajta az idegember, akkor elrohan, hogy megszerezze az életvágy legfőbb kincsét és eszközét: a hitvány és szent – pénzt… Mi, összetett lelkű emberek, mi értjük meg a te csodanagyságodat, csak kevesektől értett filozófiádat, nagyasszonyunk, Márkus Emília…
*
Ezen a mi kis, érdekes magyar földünkön minden kicsi és kicsinyes, de bájos és érdekes, mint a japán csecsebecsék. Édes-bájos dolog gondolnunk is az első magyar hisztriókra, kik Nagyváradon leltek persze tanyát; az ő naiv vágyódásaikra, éhező cigányságukra, s rajongó, gazdag, naiv lelkeikre. Mint törnek a nemzet napszámosai címért, mint hiszik, hogy ezt a kis földet csak ők teremthetik újjá, s mint hitetik ezt el fejkötős magyar úrasszonyokkal, tajtékpipás táblabíró urambátyámokkal. A színpad a nemzet katedrája. Az első és utána jövő hisztrió gárda becses gárdája a kis liliputi, pipázó, korhelykedő, agarászó, de már egy kicsit literátus magyar úri társadalomnak, mely nem érti, meg is neveti ezt a komikus, kopott hadat, de valami titkos ösztönből – s ez szerencsés fátuma volt mindig e kis hazának – megsejti, hogy nagyra tör, nagyra vár ez a kopott gárda. A deklamálásukkal aztán megvesznek mindenkit. Mikor pedig a negyvennyolcas szabadságláz s a húsz évig tartó nemzeti láz tart: egész magyarság tapsol már a hisztriónak, azaz nem, hanem a színész-nek.
*
Óh becsületes, naiv vélekedés a festett világról!… Ma is megtalálod e kis ország sok zúgában, hol még mindig sikerrel operálnak, kopott magyar ruhákban, a Bukovay, Dicsőfy és Hazafy Lórándok. Lévén igen különös, egzotikus a magyar társadalom kialakulásának jelen processzusa, hogy benne megtalálhatod Gvadányi uram Zajthayjától a Nietzsche übermenschéig a legnagyobb anakronizmusban, a legkülönbözőbb alakokat. A Lórándok deklamálása drága művészet itt, míg két kilométernyire már szidják Hauptmannt és társait, hogy nem engedik szóhoz jutni az ifjú német forradalmárokat. Én elnézem sokszor becsületes színházi főmindenünket, jó Somogyi Károlyt. Ez az ember csupa becsület, csupa rajongás, hite van bizonyos missziók iránt, sok maradt meg benne a régi nemzetnapszámosok hitéből és naivságából. És ennek az embernek az a baja, hogy olyan helyre jött éppen, hol a primitív tiszta szándék csődöt mond a sokszorosan összetett igények előtt…
*
Mert elmúlának az Egressyk, Megyerik, Laborfalvik és a többiek. Elmúlának, mihelyst kötelességeiket betölték. A magyar megkapta már bennük – amire vágyott –, de szomjasan maradt az ember. És szörnyűséges, mikor az ember szomjazik. Egész világ teremtő lelkei a szomjúság oltásán fáradnak. Megváltást sóvárg a világ: új próféciákat, új titkokat, új színeket, új igazságokat és új örömöket…
Ebből adjon nekünk az új kor hisztriója. Csináljon szomjas, kínlódó lelkünkből új lelket…
*
A szomjúság ez új vándorútján eltévelyedhetünk. Az oltás munkáját sokan úgyis vélhetik oltani[!], mint két és még egypár budapesti színésziskola, hol kedves időtöltést nyerhetnek kerekfejű istállótulajdonosok. Hihetjük olykor, hogy egy szép boka többet ér egy új gondolatnál, s művésznők a Fedák Zsazsák, Szoyer Ilonkák, meg az ordinárébb fajtából: a Gomba és egyéb szögiek. De a színpad mégis halad magasabbra. Vannak Márkus Emíliák, Ujházy Edék, kik sok igazságot adnak, sok ígéretföldet mutatnak, mert külön-külön ők maguk sokak, s lelkük egy egész világ. S így záródik ez utolsó előtti strófám is a nagyasszony, Márkus Emília nevével…
*
És itt, az utolsó állomáson, ismét dicsérem nagyváradi voltunkat, összetett lelkeinket, türelmes valónkat. Elvonulhatnak előttünk a csecse-becse, kicsi magyar élet kínai zenekarokhoz hasonló lármájú eseménykéi: az igazi események megfognak bennünket… És bár Rakovszky Stefit keblére ölelte Széll Kálmán, mi strófákat írtunk honi bajokon kesergő vezető cikk helyett Márkus Emília révén olyan hívságos dolgokról, amelyek hívságos voltukkal is tovább élnek, mint Széll Kálmán és a védően átölelt Stefi. Bizony tovább élnek, mert ezen hívságos dolgokban van az igazság.
Nagyváradi Napló 1901. június 9.
Ady Endre
