20. A FEKÉLY
20. A FEKÉLY
Bartha Miklós úr nem akarja elhinni, hogy ő fekély a magyar közélet testén, s nem akarja magát kivágatni. Ez olyan emberi ösztön, amiről szót se lehetne szólnunk. Mindannyian igen becsüljük magunkat, igen okosan, ám mindannyian elfeledkezünk könnyen arról, hogy velünk együtt több kétlábú tollatlan rontja a levegőt, – de ezt már kevésbé okosan és helyesen tesszük.
Bartha Miklós szépen meghallgatta az orvosi konzultálás eredményét. Hallotta a megállapított betegség nevét is. Aki Bartha urat ismeri, azt hinné, hogy szupervizitációért a nemzeti kaszinóhoz folyamodik. Csodálatos, nem ezt tette Bartha úr, holott máskor, ha meglehetősen korlátolt intellektuális képességei csődöt mondanak, minden szeretetreméltóság nélkül utal a történeti nemzet képviselőire, mint ahogy ő-barthaisága a nemzeti kaszinó kártyázó jólöltözködőit nevezi.
Bartha úr nem ezt tette, hanem nála megfejthetetlen okossággal a betűkkel akarta megcáfolni a betűket. Cikket íratott Bartha úr, s egy előkelő pénzügyminiszteri hivatalnok csömörbajával akar megismertetni minket, kiket az előkelő miniszteri hivatalnokok csömör, gyomor, tenisz, más sport, de semminemű ügyük nem érdekel, legföllebb fizetésemelés-vágyaik, melyekről pontosan szokták informálni a sajtót.
Aztán a zsidó firkoncoknak öklel Bartha úr. Hallatlanul szemtelen módon próbálja magát hasonlítgatni Deákhoz, Eötvöshöz, Kemény Zsigmondhoz, az intelligens zsidóságot akarja kijátszani a különös firkoncok ellen, kiknek minden bűnök az, hogy egy Verhovay-epigont, egy tömegre nőtt alacsonyságot nem akartak eltűrni gyalázatosságaiban.
Mi ezt az embert először meg akartuk érteni. Nem sikerült. Aztán a pathológia tudományos könyveiben lapozgattunk. Így sem. Végre túlságig vitt nemességgel azt proponáltuk, hogy talán-talán a fantazmák egy érdekes betegével van dolgunk. Ezt a hitványt még így sem lehetett mentenünk.
Konskolárisaival beszélgettünk erről. Azt mondják, hogy már kis diák korában azok közül való volt, kik számára nem egyszerűen fogalomnak találták ki a rossz fogalmát. Rossz, csupán a rosszaságért. Denunciáns, gyáva, talpnyaló, hitvány, gonosz. Ezek az iskolapajtások jóslatokat gyártottak róla, s ezek a mindenképpen köteles jóslatok beválhatnak ám még.
Ennek az embernek, akiről Kóbor Tamás azt írta, hogy a beleiben gázolt, – nincs istene, meggyőződése, hite. De mind megbocsátanók neki, csak ne hazudna mindig, s ne élne abból hogy van.
Aki ezeket a sorokat írja, nem zsidó firkonc. Kálvinista ő is.
De hogy akaratlanul is együtt említhető valamiben is Bartha Miklóssal, avval enyhíti, hogy vallási mivolta csak ilyen nagyon különös esetekben jut az eszébe.
Magyar kálvinista papoktól, megállapodott puritán, filozófus emberektől hallottuk, hogy a kálvinizmusnak s vele ez országnak senki annyit nem ártott, mint ez a gaz, ez az obskurus fejű ember, aki muzsikális káromkodásnál egyebet nem tud és – ártani.
A maga védelmére hiába is hozza föl tán azt, hogy meglepően, szokatlanul kemények, talán durvák vagyunk. A közönségünk a tanú, hogy nem szoktunk lenni. De Bartha Miklósról elég, megérdemelt keménységgel nem lehet írni. Azt szeretnők, hogy ez a testi bénaságával takarózó lelki eltorzult vigye végre bírói tribunál elé a dolgait, s ismerjék föl már azok is, kik eddig hazugságainak fölültek.
És bocsánat, hogy már másodszor szólunk magunkról, a Bartha úr gazságait most az állítja pellengérre, aki anno dacumál százhúsz aláírót gyűjtött, íme mostan bevallott félrevezetettségében, Bartha Miklós úrnak, hogy megszabaduljon ez az úr a tömlöctől.
Ebből az úrból kijózanodni, felismerni őt és rágázolni: nagyobb hasznot a magyar közéletnek senki sem csinálhat!…
Nagyváradi Napló 1901. június 18.
Ady Endre
