58. REFLEXIÓK EGY FÖLJELENTÉSHEZ
58. REFLEXIÓK EGY FÖLJELENTÉSHEZ
Amikor sok viaskodással, az ifjúság sturm és drang korszakában, egész életemre tudtam határozni az újságíró penna mellett: már voltam annyira intelligens és megérett, hogy a szükséges transzigálásra megalkudtam magammal s annyira józan, hogy irtóztam a szélmalom-harcoktól.
Avval is számot vetettem, hogy kis intelligenciájú, behájasodott agyvelejű, rövidlátó praetorok között élek, akik előtt lealázó a munka, bűn a világoslátás s rossz csapás az intelligens gondolkozás.
Ez érteti meg, hogy sohasem voltam, nem lehettem intranzigens. Ebben az országban mindig jaj volt a forradalmároknak!… Itt az élhet legkényelmesebben, aki betanított formákban vagy abszolute nem gondolkozik.
Ha nem is írtam, mondtam hát ki minden igazságomat, de ostobának sem volt kedvem magam mutatni. Amiket véleményeimként megmondtam, azok legalábbis elementumai voltak a tisztán látott igazságoknak, s legföllebb érintették a határt, melyet adott viszonyok és barrikádok között józan, okos ember már kényelmességi okokból sem lép át.
A váradi káptalan mégis pört indított ellenem. Tehette. Én a becsületem azon is kereshetem, aki szerény embernek tart, s lázítást találhatok a Gerő főkapitány rendszabályaiban, melyekkel a szegény gabonaügynököket bélyegezte meg. Respektáljuk egymás gondolkozását, ha nem is tudunk mindnyájan gondolkozni.
A nagy nyilvánosság azonban, mely előtt kanonoki vanitásokról és stallumokról szóltam, méltán elvárhatja, hogy szóljak most. Bolond-gombákkal traktáltam-e őt? Éretlen módon szitkozódtam-e? A vak gyűlölet szólt-e általam? Lázítottam-e a fennálló bizonyos rend ellen?...
Szívemre teszem a kezem, s az emberi józanságra s intelligenciára, mint az én isteneimre esküszöm: nem tettem, nem tehettem egyiket sem.
Öt-hat év előtt szabadabb szellők fújdogálták át a magyar társadalmat. Akkor még az én inkriminált cikkem észrevett kis sóhajtás sem lett volna. Ma Pécsett egy újságírót becsukatással fenyegetnek, mert arról szólt, hogy a papok között sok a haszontalan és erkölcstelen, jómagam[at] pedig egész sereg jól táplált méltóságos és nagyságos reverendás pöröl, pedig én még csak annyit sem mondtam róluk, mint a pécsi újságíró. Nyakig vagyunk a középkorban, terrorizál a sötétség: ez az én esetem igazsága.
A bíróság előtt sokat-sokat fogok erről és más dolgokról szólni. Még csak két dolgot.
Hirdetem és hiszem, hogy ez a mostani, ránk szakadni készülő reakció örök törvényéből fakad az emberi sors igazságának. Az új világ gyászos, szomorú előjátéka lesz csak, hogy aztán a tömjénfüstből kikeljen ragyogva, szabadon az ember. Akinek adatott a hit igazsága s az igazság hite: a jövő katonája. Én kicsinységem a jövőért harcolt mindig. S ebben a jövőben nemcsak a kanonok-sor s a külváros rikító kontrasztjának kibékítése van, hanem benne van az intelligencia teljes fölszabadulása, a munka diadala s a klerikalizmus kíméletlen összetiprása.
Ezért a jövőért küzdeni szép, s meg nem akadályozhat benne néhány kövér kanonok vénasszonyos pörpatvarkodása.
A másik mondanivalóm ez. Katolikus szellemben nevelt kálvinista voltam. Névben ez vagyok most is. Levetettem magam erejéből a benevelt szellemnek s a velemszületett vallásnak is a bilincseit. De a tanulságok megmaradtak. Ezekkel a tanulságokkal még koponyákat fogok törni, ha szabad kritika-mondásomban hasonló bornírt megakasztásokra akadok!…
Nagyváradi Napló 1901. július 21.
Ady Endre
