57. A HÉTRŐL
57. A HÉTRŐL
Ha a meleggel kezdem, minden ötletből kiszárasztott, unalmas embernek mondanak. Ha meg nem írok a melegről, nem érdekli önöket az írásom, s a legmerészebb módon affektálnék, mert e pillanatban az a gondolat foglal le teljesen, hogy lehetne a forróság e pokoli kínjától megszabadulni…
*
...Tizenkét perc múlt el a fent elsírt sóhajtás óta, s most itt ülök jéghideg zuhanytól lehűlten.
Szegény Kormos Adolf, mit adna ő ezért a megnyugvó jó érzésért. Mert Kormos Adolfról az a hitünk, hogy a forróság, a holt szezon ölte meg. A képviselő urak kánikulai beszámolókat tartanak, a színkörökben a kardalosnők szerelmi kalandjai a legnagyobb események. Felkai elfogatta magát. Thoroczkay főispán levélügye nem volt eléggé érdekes. Mint zsíros falatra rohantak rá szegény Kormosra az éhes újságíró népek. Ha a szezon derekán pattan ki az ügy, egy nyugdíjazással s két-három enyhe, szépítő, félhivatalos kommentárral, minden nagyobb emóció s meghurcolások nélkül véget ér: de ez a csúnya forróság! Ezen még a zuhany sem segít!…
*
Olvastak önök bizonyára az öreg Ungár esetéről. Kemény, öreg bácskai zsidó. Mellékesen milliomos, s egy szép leány apja. Az öreg Ungár leányát elszöktette egy kopott firtli, egy húsz éves dzsentri gyerek. Egész Bécsig elszökött a szerelmes pár. Bizonyosan jól mulattak az úton. Tovább azonban nem mehettek. Az öreg lefülelte őket, s a leányt visszahozta. A leányszöktető ifjonc megkopott rokonai körülvették az öreg Ungárt.
– Ezen már csak házasság segíthet.
Egyidejűleg pedig barátkozni méltóztattak az eddig lenézett „szemtelenül meggazdagodott zsidóval”. Az öreg aztán kitűzte az esküvő napját. Megjelentek a leendő büszke dzsentri atyafiak, akik a millióért hajlandók voltak egy zilált vallási viszonyokban leledző menyecskét is akceptálni.
Mikor pedig együtt volt már a díszes nászkoszorú, megjelent az öreg kemény Ungár, s odadobta elibük a lánya gyönyörű selyemruháját, s mondta a maga paraszti nyelvén, de körülbelül ezt:
– A millióval nem vagyok hajlandó restaurálni a dzsentrit. A leányom külföldre utazott. A kapu nyitva van…
Kár, hogy ezt az esetet nyilvánosságra hozták. Az öreg Ungár házi ügye volt. De ha már beszélnek róla, nem szabad ki nem mondani, hogy az öreg Ungár kemény ember, de okos ember is…
*
Egy budapesti lap, klerikális agrárius és ősi középosztály-dédelgető, így sóhajtott fel az esetre:
– Haj, tizenöt év előtt még szerencséjének tartotta volna bármelyik zsidó, ha leányát dzsentri akarja nőül venni.
Édes siránkozás, ugye?
De hát még, ami ezután jön. Ugyancsak ez a lap s néhány harci társa evvel az esettel is azt látja igazolni, hogy a zsidóság nem akar beolvadni.
Hogy a kakas csípje meg. Nem is volna rossz. Mokány Berciék jól gondolják ezt az összeolvadást.
1. Fenntartatik a régi kedvezmény, mely szerint a szép zsidóasszonyokkal szemben nem vagyunk antiszemiták.
2. Azok a gazdag zsidók, akiknek leányaik vannak, tartoznak őket elszegényedett, nyakig adósságban úszó kaszinógavallérokhoz férjhez adni.
3. Ellenben azok a gazdag zsidók, akiknek nincsenek leányaik, vagyonukkal egy szervezendő „Középosztály restauráló-egyesület” pénztárát gyarapítják.
4. Akik kellemetlenek, azok kötelesek kivándorolni.
És így tovább. Így gondolják sokan az összeolvadást. De összeolvadni a munkában, a haladás-vágyban, a közös célokban. Ez nem ízlik még mindig a magyar úri gyomornak.
*
Különben pedig Nagyváradon most már igazán csak éjszakákon élnek. Soha annyi víg szalmaözvegy nem volt, mint a nyáron. A Sas-beli varieté tele minden este. A szeparé falai sok mindent látnak, amiről jó, hogy nem tudnak a fürdőző asszonykák. Különben pedig nemsokára közölni fogjuk egy Nagyváradon szalmaözvegyeskedő férj „fürdőlevelét”. Abból világosan fogják látni a helyzetet s a nagyváradi éjszakai életet a fürdőn unatkozó szegény hitvestársak…
Nagyváradi Napló 1901. július 21.
Dyb.
