78. EGY KELLEMETLEN EMBER
78. EGY KELLEMETLEN EMBER
E különös városban él egy különös ember, ki nem e város képére és hasonlatosságára teremtetett.
E különös embert nevezhetnők röviden kellemetlen embernek is. Mert Nagyváradon nagyon sok embernek kellemetlen ő.
De azért nem véletlenségből él ám Nagyváradon. A véletlenséget az emberi gyámoltalanság és tökéletlenség találta ki. A különös, kellemetlen embernek, aki Friedländer Samu név alatt fizeti – vagy nem fizeti: nem jártunk utána – az adóját, s doktori címére nem tart sokat, Nagyváradon kellett megteremnie.
Nagyvárad a lázas vágyakozások, akarások városa. A nyüzsgő-mozgó törekvésektől átvonalzott élet intelligens élet, s Nagyvárad sokkal intelligensebb, mint egy vidéki magyar városhoz illenék. De viszont sajátságos múltja, formálódása, jelene nem engedték s engedik, hogy karaktere megtisztuljon, fórumai élete kiszabott utakat nyisson, intelligenciája filozófus, elnéző türelmet nyerjen.
Szóval kaotikus élet a nagyváradi élet. Káoszában egyre nagyobb tápot nyernek a legkülönbözőbb vágyak, törekvések. Utcai nyelven szólván: itt strébolunk, stréboltok és strébolnak. Az már csak enyhítő körülmény, hogy Nagyváradon többnyire hittel és jóhiszeműen működik a stréberség.
Mivel pedig szörnyen intelligensek vagyunk itt mindnyájan, tehát mind született diplomaták is vagyunk. Nem mondhatnánk ki a gondolatainkat semmiért. Még álmunkban sem vagyunk őszinték. Lármázunk, szaladunk, strébolunk, s lessük, hogy kiket sikerült újabban ismét félrevezetnünk.
Okvetlenül meg kellett itt teremnie annak az embernek, akinek mindent átfúró éles szeme van, s aki viszont a nyaka érdekében sem tudná elhallgatni a gondolatait. Reakció ez, a legideálisabb reakció. – De bizony nagyon kellemetlen ember ez a Friedländer Samu. Offenbach és Heine lelkével rokon a lelke. Romboló és kegyetlen. Kicsi keretbe jutott, s olimpi istenek helyett gipszfigurákat bunkóz.
Őt bántja, hogy mi mindig csak hazudozunk. Hogy lassanként elfelejtünk gondolkozni, mert mindjárt megszületésünkkor kificamítjuk, agyonburkoljuk a gondolatainkat. Hogy azt szeretjük, aki hazudik nekünk. Azt a lapot olvassuk, amely minket dicsér. Hogy olyanra vágyunk, amihez nincs jussunk. Azt üldözzük, aki nálunk értékesebb. Hogy soha még véletlenségből sem vagyunk őszinték.
És ezeket szembe mondja meg mindig a kellemetlen ember. Persze, hogy megfojtanók egy kanál vízben.
Bizonyos, hogy drámai hős lenne belőle, ha nem volna intelligensebb a drámai hősöknél. De így nem lehet összetörni, mert annyira őszinte, hogy még a saját tévedéseit is beismeri, annyira filozófus, hogy magával mindig rendbe tudja hozni a számadásait.
Egyik újabb őszinteségét, hogy olyan nagyon-nagyon fölrótták neki, ez alkalomból írtuk meg e sorokat.
Erre a kellemetlen emberre nagy szükségünk van nekünk. Lelkiismerete ő Nagyvárad kaotikus életének.
Becsüljük meg az ő őszinteségét. Szükségünk van igen-igen őreá. Ennyire legyünk kivételesen őszinték…
Annyian vagyunk kellemes emberek, hogy még az apagyilkosnak is meg kellene bocsátani, ha kellemetlenül – becsületes.
Nagyváradi Napló 1901. szeptember 7.
