119. A HÉTRŐL
119. A HÉTRŐL
Egy világjáró, tiszta szemű ismerősöm mondotta:
– A kultúránk fölöttébb kicsi. Szegények vagyunk s igen üresen élünk itthon, szép Magyarországon. De az emberek itt a legelviselhetőbbek és legkellemesebbek.
És így van ez. Szidjuk a léha, a barbár magyar társadalmat, mely voltaképpen nincs is, de minden társadalmak közül a mienkben kellemetlenkednek legkevesebbet egymásnak az emberek. Magyarországon, ahol csak egy kicsit is túlhaladták Ázsiát – igaz, hogy nem sok ilyen hely van – az élettel ki lehet békülni. Valahonnan a legnaposabb Ázsiából szakadhattunk ki s onnan hoztuk és őriztük meg azt az igazán emberi egyszeregyet, hogy egyszer élünk, éljünk hát lehetőleg kellemesen.
Nagyváradon egészen sajátos és érdekes művészete fejlődött ki az életnek és együttélésnek. Ne tessék megijedni. Nem akarom itt lerakni a nagyváradi szociológia fundamentumát. Kirukkolok: a nagyváradi életművészet specialitása az, hogy itt egymásra találnak az emberek. Hiába rakódott össze ez a város antitézisekből, szabadgondolkozókból és papokból, keresztes templomokból és zsinagógákból, az ősök pöffeszkedő kultiválóiból és okos yankee-individiumokból [!], fanatikusokból és protestánsokból stb., stb. Az egymással rokonok itt egymásra lelnek s itt bármely szabású kiválóság szerephez jut.
Ez a nagyváradi szocietás. Azt a szocietást értem, mely életprogramjánál fogva felül vagy kívül van. Amint tetszik. Az irodalomban vagy irodalommal élő, a formákat nem túlságosan tisztelő szocietás. Az, amely számon tart mindent. A francia kultúrharcot, a legkisebb színházi affért, az amerikai nagy sztrájkot s a legkisebb nagyváradi zsúrt. Ha valamivel magasabb kultúrájú nép volnánk, azt mondanám, hogy ez a szocietás a legelső. Így azt mondom: ez mindenkinek a szocietása. Bármely szabású kiválósága Nagyváradnak valameddig élt ebben a társaságban. Itt autochtonok kevesen vannak.
Ez a szép derűs, kellemes szocietás most ki nem fogy a gyászból. Ezt az intelligens, okos szabad életet mind többen dobják el maguktól. Ezúttal az öngyilkosságnak csak egy fajtájáról írunk, mert hát e szocietás szerint minden távozás öngyilkosság. A tűzhelyalapításról. Ez már beilleszkedés a burzsoá keretekbe, eldobása az életet mindig csak deríteni törekvő életfilozófiának, polgári nyelven: megkomolyodás, a szocietás nyelvén – ismételjük – öngyilkosság. Csak nemrégiben veszítette el ez a társaság, e minden szabadoknak és kiválóaknak társasága, dr. Dési Gézát, ezt a vezető, erős, színes és vonzó tagot. Most újra két gyász fenyeget. Adorján Emil, a vidám és kedves Leánder, ma illeszkedik be a komoly, burzsoá keretekbe s két nap múlva követi példáját Kurländer Ede. Hogy ez az öngyilkosság irigylendően kellemes és kívánatos, ez nem változtat azon, hogy a szocietás számára meghaltak. Leánder nem fogja többé isteni humorral robbantgatni [a] nagyképű komolyságokat, sőt. És Kurländer Ede nem vallja és követi többé Strindberget. Dehogy. Elmúlnak ők. Csak érezzük, nézzük, hogy az üres helyek szaporodnak körülöttünk s a derűs, vidám, szabad, bölcs életfilozófia fogy.
Őszi, bús hangulat futtatja a tollam. A mi nagy szocietásunk újra gyászol. Talán a kultúránk nő, hogy az élet itt minálunk is kezd kevésbé elviselhetővé lenni? Az egymást megtaláló kiválóak és szabadok társaságának mind gyakrabban kell most már gyászolnia? Az életművészet szakít a régi kellemes formákkal? Avagy, mindannyiunk közös sorsa, hogy kikopunk az élet respublikájából s önként hajtjuk fejünket a cézárizmus alá? Őszi csúnya idő ez a mostani, de – hajh – az ősz eljön mindig s az életünk hosszabb fele – ősz, termelve lemondó vagy lemondva termelő ősz…
Jászai Mari, a nagy tragika, egy szomorú napján magát vádolta meg azért, mert az életet és világot unalmasnak találta:
– Régi igazság, mondotta a nagy asszony – hogy a világ olyan arccal néz reánk vissza, amilyennel mi belenézünk.
Ajánlom a nagy asszony mondását a nagyváradi színészgárda figyelmébe, mely mostanában zokog, hogy a közönség kezd a színházzal és velük nem törődni.
Kicsiny társadalmú városba[n] s különösen olyan alkotásúban, mint Nagyvárad, nem elég, ha a színész a deszkán jól-rosszul elvégzi a dolgát. Nem igazságos dolog ugyan, de érthető, hogy a színházzal és színészekkel szemben nem csupán művészi igényeket ápol a társadalom. Mikor a színházat nagy áldozatok árán megcsinálta ez a város, elsősorban természetesen a színházi szórakozásokra éhes lelkekre gondolt, de gondolt másra is. Gondolt arra, hogy egy kis társadalmi forradalmat s egy kicsike gazdasági élénkséget is váltott magának. Általános a panasz, hogy egyetlen számítás sem vált be.
A művészetiekről nem beszélek. De az tény, hogy a nagyváradi színészeknek éppenséggel nincsenek olyan ambícióik, melyek a kultúrembernél már voltaképpen nem is ambíciók. Nem óhajtanak beilleszkedni próbálni a nagyváradi társadalomba, valósággal elbarrikadírozzák magukat s majdnem tüntetnek az ő külön és nagyváradi, mindenesetre modern felfogás szerint: különös életükkel. A nagyváradi életnek vannak bizonyos fókuszai, melyeken észreveszik a hiányzókat s a színészek mindig hiányoznak. Ne tessék megütődni azokon, amiket most leírtunk. Akármilyen sajátosak, vagy nem tetszők valakinek a nagyváradi felfogások: Nagyváradon alkalmazkodnia illik és hasznos hozzá. Ha a színészek nem veszik tudomásul a nagyváradi közönséget, a közönség megszokja őket nélkülözni. Jászai Mari mondását idézzük újra:
– A világ olyan arccal néz reánk vissza, amilyennel mi belenézünk.
Nagyváradi Napló 1902. október 26.
Dyb.
