17. A HÉTRŐL
17. A HÉTRŐL
Néha nagyon utálnia kell önmagát az embernek. Most mi, újságírók így vagyunk magunkkal. Ne szépítsük a dolgot. E pillanatban is lessük az ajtót: nem lép-e be a telegráf-kihordó s figyelünk a telefonra: nem szólaltatják-e meg Budapestről… Ne szépítsük, valljuk be: mi most a halálra lesünk. Csúnya bűn ugye? De mikor ez a bűn kötelesség s mikor a mi lelkünk facsarodik legjobban össze, ha arra gondolunk, hogy kinek a halálát kell most nekünk lesnünk…Talán már e pillanatban mozdulatlan és hideg a nagy öreg ember. Talán mindjárt nyílik az ajtó, talán mindjárt megcsendül a telefon s érkezik a rettenetes hír, hogy aki egykor maga volt a győzedelem s kinek agg korában hozzá kellett szokni csatavesztésekhez –, elvesztette a legnagyobb csatát, győzedelmeskedett rajta az Élet ura, a Halál…
Úgy mondják, hogy a generális; a mi nagyöregünk, régen harcol már az ő utolsó, szörnyű ellenségével… Hogy elmúlott ama szeptember harmadiki nagy nap, azóta foly az Élet és Halál harca. A generális állotta a rettenetes harcot. Megmutatta, hogy ő generális volt, ragyogó diadalokhoz szokott hadvezér s könnyen nem adja meg magát a halálnak sem.
…Voltaképpen elvész a nagy küzdelem láttára minden filozófiánk. Hiába mondogatjuk:
– Hiszen hetvenkét éves már. Mögötte két nemzedék élete, melynek ő csinálta a történelmet. Az élete befejezett remek. A műve él, az emléke örök…
Csodák nem történnek az ő kedvéért sem. Neki is el kell múlnia.
…Filozófiánk belezökken fájdalmas, naiv kérdésekbe:
Miért megy el most, mikor annyi a veszedelem? Miért engedtük, hogy kalapja mellett gyászfátyollal haljon meg… Ha már meghal, miért nem hal meg úgy, mint a mienk?
…Így töprengünk mi, szegény virrasztók, kiknek az ő halálára kell most lesnünk. Föltolódnak emlékünkben a nagy virrasztások. Bismarck, Sándor cár, Kossuth, Gladstone, Erzsébet, Umberto, Verdi, Nietzsche, Viktória, Crispi, Szilágyi Dezső és a többi, és a többi, akikért virrasztanunk kellett. Jaj, csak egyszer éreztünk annyit s olyanokat, mint most… Mikor a turini telegráfdrót híradását vártuk…
*
Mikor nagyságos, hatalmas, erős dolgok ihletnek meg bennünket, mint most is, ilyenkor látjuk, hogy milyen kicsi szamárságok közt osztódik fel legtöbbünk élete… Hogy tudunk mulatni azokon, akik temperamentumuk legjavával heccelték be magukat a nagyváradi polgármester-választásba. Úgy hirdetik, hogy a liberalizmus győzött a választásnál… Szilágyi Dezső meghalt, Wekerle megalkudott, a vezér, a legnagyobb, most tusakodik a halállal… Micsoda kicsi vigasztalás hát, hogy Nagyváradon meg akarja menteni a liberalizmust Rimler Károly!… Hiszen jó, mi szeretjük Rimlert. De tetszik látni, milyen kicsinyek a mi napi szenzációink, mikor az élet belehajít az események közé egy igazi eseményt… Eltörpülnek akkor a fölfújt kicsiségek, Horánszky beszédje, Óbudai krach, új színtársulat, világítás-kérdés, minden, minden. Még azon sem ütődünk meg, hogy immár utolértük a bécsi állapotokat s laphírek jelentik, hogy Bischitz és Vértes urak szakítottak Mózes kényelmetlen vallásával s oda tértek át, hol egyedül üdvözölhetnek [!]…
…Az élet folyása háborog. Hatalmas folyó ez. Néha kristálytisztának látszik, néha szörnyen szennyes, de a kicsi kövek esése nem változtat rajta. Ám néha óriási sziklák gördülnek habjai elé… A folyó háborogni kezd s alkudozni a sziklával… Kitér előle… A világ a nagyoké és erősöké. Oh, nagy törvény kényszerít bennünket arra, hogy hódoljunk a nagyságnak s erőnek… Csak nagyság és erő korrigálhatja meg nekünk szegény gyöngéknek e nagyon sok hibájú életet…
Nagyváradi Napló 1902. március 23.
(Dyb.)
