48. A HÉTRŐL
48. A HÉTRŐL
A múltkoriban közös erővel bele akartuk heccelni Vázsonyi Vilmost, hogy feszíttesse meg magát. Biztattuk kegyetlen jámborsággal, hogy legyen mártír. Be naivak és kegyetlenek voltunk! Mi lett volna, ha Vázsonyi Vilmost belehajtjuk a mártiriumba? Ő elvérzik szépen. Mi megsiratjuk. Holnap jön Izidóra Duncan vagy Madge Perry. Vázsonyi Vilmosról pedig nem beszél már többet senki, mint egy pár kültelki demokrata, újbor és szódavíz mellett elsóhajtva:
– Kár volt ezért a Vázsonyiért. Hanem mondja már szomszéd, csakugyan olyan nagyon mezitláb táncol az a Duncan vagy hogy hívják, mint a lapok írják?…
…Madách kezd újra divatba jönni. Ábrányi Kornél azt mondja, hogy Kepler a jövő zenéjét újra hallja. Szegény Kepler! Sokat ér vele. A jelen zenéje tölt be minden számot a nagy társadalmi koncert programján.
Beszélhetnek ugyan itt a jövő zenéjéről, amíg megkékülnek. Úgy kell lenni, hogy mind bomlott idegűek vagyunk. Aki ebből a világból egy jobbat akar csinálni, annak először egy óriási hidegvízgyógyintézetet kell berendeznie. Zuhany és masszázs nélkül nem megy velünk senki semmire…
…Belebolondulhat, akinek kedve van hozzá, az emberek komolytalanságába. Ott ültek a csoportok körülöttünk még egy héttel ezelőtt s nem tudtál olyan nagyváradi lelket fogni, akivel másról beszélhettél volna, mint a házi kezelésnek, közútinak, jádvölgyinek ügye. Alapjában elég banális téma a „közvilágítás” dolga, de benne rejtőzik ennek a városnak jövő ötven esztendeje s olyan szálak fonódtak köré, melyek eltakarják az – önzetlenséget, hogy diszkréten beszéljünk. Megértettük hát a nagy lázat. De íme: inzultálnak nyílt utcán egy derék fiskálist. Adjő „közvilágítás”, adjő szent közérdek.
Analizáljuk a pofonokat, egy megalázott embernek s egy agyonhajszolt embernek a lelkét. De eldördült a pisztoly. Halló! Most már rohanjunk a vérre. A vérszaglás egy egész napra megvadít bennünket. Már a Szoyer Ilonka gyönyörű vállait sem látjuk, a sztakkatói is lehetnek akármilyen gyönyörűek. A vér, az átlőtt tüdő, a kaszinó magatartása, az ártatlan sebesült sorsa, a vizsgálóbíró foglya érdekel mindenkit… És jön Fedák Zsazsa, eltáncolja a bolerót, a facipőst. Vége mindennek. Zsazsa itt, Zsazsa ott. Zsazsa, Zsazsa, Zsazsa és semmi más. Nagyvárad sorsa, világítása, szociáldemokraták ünnepe, a párbaj mártírja, a lovagias gyilkos, mind elmúltak és meghaltak. Elég volt hozzá egy nagyon, nagyon ragyogó leány…
…Ha közben megfeszítettek volna újra egy messiást, ha elnyomtak volna tíz forradalmat, megnyomorítottak volna százezer életet –, ezt is mind elfelejtettük volna…
*
De még a Zsazsa hódításába törődünk bele legkönnyebben. Elvégre ebben van igazság. De az rettenetes, hogy ezt a mindent felejtetést meg tudta volna csinálni olyan is, ki Zsazsának saruja porát sem csókolhatja meg. Még is az a vigasztalás, hogy Zsazsa hódított el bennünket a múlttól. Mert ennek a nagyszerű leánynak éppen az a csodás zsenialitása, hogy ismer bennünket. Úgy magában bizonyára meg is vet. Talán így gondolkozik:
– Az én lelkem megérzi a ti minden léhaságotokat. Megérzi és visszaveri. Íme én a ti nyomorult lelkeiteket glorifikálom az én lelkem egészségében és ti hódoltok az én nagyságomnak, mert a ti nyomorult komolytalanságotokat szolgálja…
Úgy van bizony reveláció ez a leány, ez a Fedák Sári. A legvakítóbb zsarnok, aki még embereket vezetett. Mi, akik látjuk benne a nagy filozófus mélységet, imádjuk és irigyeljük. Ez nem jutott soha poétának, hadvezérnek, piktornak és egyéb nagyságnak. Ő tudniillik perszonifikálója a mi gyöngeségünknek s mégis maga a csodálatos erő. És neki a maga kétségtelenül nagy igazságaiért nem kell mártírrá válnia. Nem is biztatjuk reá. Sőt szívesen lennénk az ő mártírjai. Bizonyos Heine úr igen szomorú úr volt, de elég vidáman csak ő tudna erről írni. Ám mi azt is hajlandók vagyunk hinni, hogy a mi Heinénk nem szomorú és nem úr. Okos és víg kisasszony. Fedák Sárinak hívják.
Nagyváradi Napló 1902. május 4.
Dyb.
