71. A HÉTRŐL
71. A HÉTRŐL
Mint protestánsnak született ember, örömömben természetesen majd kibújom a bőrömből, mikor olyasmiket olvasok és hallok, mint mostanában. A germánok kacskakezű császárja, aki egy darabig mulatságos figurája volt a világnak, most már nem tud mulattatni bennünket. Ez az ember a végzet embere s ha megcsinálja, amit meg akar csinálni, hajh sok száz esztendőkig fog attól a világ könnye folyni. Vilmos császár nem akar egyebet, mint egy megfejelt új szent birodalmat s ez az impérium germán és protestáns volna. A múltkoriban arról beszélgettünk egypáran, ha vajon tragikus alak volt-e Luther Márton. Hát Luther Márton most készül tragikus alakká válni. Németországban megszületett s világhódító útra készül a protestáns ultramontánizmus. Bizarr, zord, otromba épület ez. Nincs benne a pápizmus művészi architektúrájából. De a lelkeket talán jobban fogja megfojtani, megölni a pápizmusnál is. Annyi benne a ridegség, hogy századokra képes megdermeszteni a világot. Ennyi, amit látok s amit lejegyzek ott, ahol írni szoktam s amit, ha máshol nem lehetne, egy elzárt naplóba is leírnák. Mert talán nem látok jól. De annyit látok, hogy a meghamisított krisztiánizmus új formában tör a világra s az emberi lelkekre. Ilyenkor a leggyengébb hangnak is kiáltani kell.
*
A zsidó etikának, melyen épült a kereszténység is, bizony rettenetesen tartós élete van. Egy ragyogó angol-zsidó író szerint Heine gyötrődve kérdezte a halálos ágyán is:
– Meddig fog még együtt csatázni a hellén és a zsidó?
Mert a lelkek még ma is a pogány-hellén és a keresztyén-zsidó világ nagy harcának egyes, kicsinyke heroldjai.
Ez a világ legnagyobb harca s most, a mi korunkban, újra a zsidó-keresztyén világ került felül. A pogány-hellén világ még a jövendő méhében tartja az új, a várt Voltaire-okat. Hogy a német császár újra bigottá akarja tenni a maga népét, melynek lelkéből különösen egy láng, a szocializmus, már-már pörzsölni kezdte a régi formákat, – csak egyetlen szimptoma. De Sienkiewicz regényét, mely a panegyrikonja a pápaságnak s a lenyűgöző vallásszervezetnek, – az egész világ olvassa s a budai színkörben a kereszt jegyében közös mérget szed a mágnásnegyed és a Dob utca.
Nem kis dolog ám ez s nem is nagyképűség. Az emberiség mai és jövendő millióinak életsorsa döntődik most el. Az örök tragikumhoz híven. Mert nem Tolsztoj krisztiánizmusa hódítja meg a világot, mely tiszta és nemes, hanem a föld zsarnokainak önző krisztiánizmusa.
…Akiknek a lelke pedig szabadon szokott lázadozni, Heine gyötrelmét érezzük most s könnyes szemekkel fohászkodunk:
– Adj, óh sors, egy kis pogányságot a földre, mert elveszünk a szomjúságtól.
*
Aki Zsazsának és Ilonkának a neveiben követett el bolondságokat a múlt héten, maradjon e szép bolondságokhoz hű s ne öltsön csuhát magára. A színpad ma még vára a pogányságnak, melynek igazsága és hitvallása röviden ez: „egyetlen igazság van a földön s ez az igazság az élet”. Ne tagadjuk le hát a mámort, ha túl is vagyunk rajta. Az életből semmit sem kell letagadni.
Az életben minden szép és megengedett, de legszebb talán mégis a mámor, amit az erőnek, az egészségnek a szépségnek s a raffinált emberi tudásnak vagy mesterkedésnek pompája nyújt. Mikor Zsazsát és Ilonkát imádtuk, a pogányság öntudatlan szerelme lázadott bennünk s ezt mi nagyváradiak ne cáfoljuk le. Ebben a városban lüktet a hellén-pogány életnek a szeretete s túl teszik az emberek hamar magukat a zsidó-keresztyén etika ridegségén. Hogy az életet jól definiálják s jól iparkodnak leélni Nagyváradon, ez ennek a városnak a legnagyobb intelligenciája s a legnagyobb dicsérete. Talán azért kötött olyan sokáig magához engem is, ki egyik kis paránya volnék a hellén-pogány világ szétszórt lelkiismeretének: így érzem néha.
S talán megnő, koncentrálódik ez a lelkiismeret. Talán úr lesz majd valamikor a világon. Talán valaha hinni fogja mindenki az egyszerű igazságot, hogy az emberiség célja: az életet mindenki számára gazdaggá, széppé és szabaddá tenni. A hét tarka eseményei helyett megzengtem íme az élet himnuszát. Bár találna helyet csak egy szívben is ez az igaz és lázasságában becsületes strófa…
Nagyváradi Napló 1902. június 22.
Ady Endre
