75. A HÉTRŐL
75. A HÉTRŐL
Embertársaink itt körültünk kedvesek nagyon. Egytől-egyig kedvesek. Az ember lassankint megszereti minden embertársát. A kicsit és még kisebbet, a léhát és még léhábbat, a képzelgőt és még önteltebbet. Lassanként az ember apró, kedves, furcsa kis bábuknak látja őket s mulat velük és rajtuk. Én még sokszor haragszom. Ez vagy fiatalság, vagy betegség. Akármelyik is, úgy érzem, elmúlik nemsokára. S akkor majd nemcsak néha, de mindig filantrop leszek. Nem krisztusi értelemben persze, de úgy, mint fehér nyugodt bölcs a Himalája tövében. Mosolyogni fogok mindenen. Ma még sok bennem a világmegváltó láz mikrobája. Ma még döngetem a kőfalakat s néha a fejem szakajtom be rajtuk. De nemsokára leheverek egyik fal tövében, süttetem magam a nappal, s mosolyogni fogok. Érzem már, hogy így lesz. Prométheusz fiai, a forradalmárok, vagy keresztre jutnak, vagy megbolondulnak, vagy mosolygó bölcsek lesznek. Nekem a kereszt nincs gusztusomra, a kényszerzubbony sem. Ilyenformán a muszáj bölccsé fog tenni. Ma még nagy a lázam, nagy a kedvem, sok az epém, de már siratom a láznak, kedvnek, epének elfogyását. És kétségbeesem a bizonyos jövőtől, mikor azt fogják rám mondani, hogy jó ember vagyok s nem ártok senkinek. És ez mégis így fog lenni. A színésznő hű maradhat a szerelemhez: mikor már nem szerethet, összehozza a szerelmeket. A művész, ha már nem teremt, üldözheti azokat, akik akcióban vannak. Csak a mi fajtánk más. Mi, ha egyszer elkopunk, egészen meghaltunk a múltnak. Szivárvány lesz a haragos istennyilából, Don Juanból remete s belőlünk, örök lázongókból, fogatlan oroszlánok sorsánál szomorúbban: békességes mosolygók…
*
E különös elöljáró beszéddel nemcsak magamnak tartoztam. Örömet akartam szerezni vele a nyárspolgárok seregének, mely boldog, ha valaki közéjük süllyed. Akkor körülölelik aztán meleg szentimentalizmusukkal. Olyan ölelés lesz, mint a kígyó testéé. Így ölelte át a nyárspolgárok szentimentalizmusa mostanában Edward királyt és – igen – Makkai Zsigmondot.
Az ákosfalvai paraszt s [a] Buckingham-palota betege közös emberi dokumentumot adnak a világnak. Rohanjon az ember neki az életnek, de mindig csak a maga ösztöneiből fusson. Jaj, ha a tőle távol álló körülmények emelik ki predesztinált életútjáról. Makkai ma is a magáé volna, erős és biztos, ha egy-egy vicinális hídépítés után mindig leihatta volna magát az ákosfalvai korcsmában s Edward is divatos mellény-formák kieszelésére, pezsgős dáridókra, szóval bakaraszos életre termett. Az élet nem kard s egy lépéssel sem lehet megtoldani, de megkurtítani sem, Vannak lelkek, melyeknek vágyakozását a föld is kicsi betölteni. Makkait megölte az a kicsi út, mely az ákosfalvai korcsmától a Vampeticsig vezet s Edward sem bírta ki az utat a kártyaszobától a trónteremig…
*
Csúnya eleven élet és akció lüktet ebben a városban. Annyi témát a napok krónikása elé nem igen dob még egy magyar város, mint ez. S amit a minap kissé lázas lelkesedéssel eláradoztunk, sok igazság volt. E város lelkében sok van a hellén pogány szerelméből. A szépnek kultusza önmagáért, a fórumnak nagyon nagy becsülése, a régi formáknak, tekintélyeknek lejáratása, a hellén-pogányság e szerelmére vall. A körösparti Athén név nemcsak vidékies nagyzolás s olcsó, híg figura, hanem megsejtése ennek az igazságnak. Itt az emberek tudnak és mernek élni és cselekedni. Itt kisebb a farizeusság, mint máshol. A kaszinó-morál ellen nyíltan tüntetett a múltkor Nagyvárad.
A színházlázba minden álszenteskedés nélkül, filozófus kéjjel dobta be magát ugyancsak mostanában. Ezúttal pedig olyan előkelő bátorsággal izent hadat a katonaság és polgárság bebeszélt, frázisban élő jóviszonyának, hogy ezt a viszonyt a főispáni, polgármesteri és térparancsnoki tósztok már – hála az egeknek – sohse hozzák vissza. Tetszhetik e város mindenkinek, ki örömmel nézi az öreg hazugságok szétfúvását. Nagyvárad elöl jár e szétfúvásban hatalmas szusszal… Csak el ne fogyjon ez a szusz!…
Nagyváradi Napló 1902. június 29.
Dyb.
