157. A NAGY HALOTT S A TÖRPE ÉLŐ
157. A NAGY HALOTT S A TÖRPE ÉLŐ
A fejedelmeknek szabad hálátlanoknak lenni. Valahogy nem is illik a fejedelmi személyekhez a háládatos érzés. Schiller erről valahol szabadabban és világosabban is beszélt. A népnek is történelmi joga van a hálátlansághoz. Őt, a szegény tömeget, évezredek óta tartják vakságban és sötétségben. Hogy láthasson tisztán s miként tudjon ítélkezni a nép? A hálátlanság nem abszolút bűn hát, mint ahogy nincs is ilyen bűn. Csak bizonyos határok közt. E határok: a trón és a néptömeg… E határok között aztán szabadjára száguld a hálátlanság ördöge s undokabb lénye nincs sem a vallásos naivság, sem az emberi lélek alvilágának…
Nem szoktunk szentimentáliskodni, de soha annyi hálátlanság nem tetszett föl még előttünk és soha annyi düh és undor nem kelt még föl bennünk, mint Tisza Kálmán temetésén. Ha csak cinikus hálátlanságokat látunk, beletörődünk, amint beletörődünk az élet sok szennyességébe. De a látott hálátlanságok legtöbbjéből hiányzott az őszinte cinizmus.
Vakmerő, gyáva hazugságok takaróztak rájuk. A geszti temetést meg kellett volna festetni s ezt a címet adni neki: A nagyság jutalma. Vagy írni kellene róla, akinek több az epéje és a kegyetlensége, mint nekünk. Miket lehetne erről a temetésről írni! Vér öntene el minden szívet, mely sokakért hevül és dobog, tömegeket szeret, institúciókat szolgál, fajt, hazát és embert akar menteni és szolgálni.
A geszti úton kísérnie kellett volna a Tisza Kálmán koporsóját a király képviselőjének. Ott kellett volna lenni Széll Kálmánon kezdve minden magyar miniszternek. Az összes protestáns főpapoknak és fő embereknek, ott kellett volna lenni mindenkinek, kiket a semmikből Tisza Kálmán tett valamikké. Az egész ma már csak „úgynevezett” szabadelvű pártnak, mely Tisza Kálmánnak köszönheti, hogy még klerikális mezben is monopolizálhat minden hatalmat. A képviselőház elnöki székébe került jezsuitának. A magyar sajtó minden orgánumú képviselőjének. És még milyen sokaknak!
Nem voltak ott. A Széll Kálmán sajtója kiadta a jelszót, hogy „csöndes részvét kéretik” s hogy ezt „a nagy halott így rendelte”. Közben sokaknak megsúgódott, hogy jó lesz le nem menni „demonstrálni” Gesztre, mert a halottaknak minden mindegy, de az élők haragudni is tudnak. A legtöbbnek pedig súgni és tanácsolni sem kellett semmit. Elmaradtak a halott koporsója mellől önként, szépen. A halottól nem lehet már kapni semmit. Viszont voltak magyar főrendek és képviselők, akik kiíratták kőnyomatosakba és lapokba, hogy elmennek, s elmentek Gesztre, azután re bene gesta elmaradtak… És még mennyi ocsmányságról írhatnánk!… A modern Magyarország legnagyobb fiát úgy dugták el pihenőhelyére, mint valami kir. tan. kortes-polgármestert.
Ki felelős mindezért? Ki akarta s ki rendezte ezt így? Tudja mindenki s elhallgatja mindenki… A néppártnak és klerikálisoknak előreküldött helytartója, Széll Kálmán, aki mindazt vissza akarja csinálni, amit Magyarországon Tisza Kálmán s a liberalizmus teremtett. A király méltó képviselését megakadályozta avval, hogy a temetési szertartásnak tüntetően kálvinista karaktere lesz. A nemzet halottjaként azért nem akarta Tiszát eltemettetni, mert fegyvertársai, Zichy Jánosék tiltakoztak az ellen. Mikor pedig a Széll előtt még mindig rettegett mumus, Bánffy Dezső báró olyan impozáns küldöttség élén áldozott kegyeletének a Tisza koporsójánál, Széll szerteküldte csatlósait a Gesztre készülőkhöz. Fejérváryt s a generálishoz szívből ragaszkodó néhány komoly, derék urat, már nem lehetett visszatartani, de nagyon sokat megriasztott az üzenet:
– A miniszterelnök nem szeretné, ha demonstrációnak látszanék a geszti út.
Így és hasonlóan harcolt a halott Tiszával az élő Széll Kálmán. Hát nem jogos az undor, amit éreztünk és érzünk? Hát nincs már gerinces magyar politikus egy sem? Hát ki van szolgáltatva ez az ország teljesen Széll Kálmánnak, ez új Kollonicsnak, ennek a perverz, ennek a titkos jezsuita, kokott-alaknak?
Nagy Tisza Kálmánunk temetése nemcsak a magyar szabadelvűségnek, modern haladásnak s európai magyarságnak a temetése volt, de temetése volt a józanságnak, az önérzetnek s a gerincnek. Az egész ország ott fetreng a jezsuitizmus magyarországi helytartójának, Széll Kálmánnak, e perszonifikált ledérségnek a lábai előtt. Az ő dicsőségét zengő zenekar az ország s a primet ugyancsak kezeli a megvásárolt sajtó. Csak valami emberséges mennykő csapna ebbe a zenekarba s találna okosan. Megváltást immár csak csodától várunk.
Nagyváradi Napló 1902. március 28.
