143. A MÚLT S A JÖVENDŐ
143. A MÚLT S A JÖVENDŐ
Istentelenek, szabadkőművesek, hazátalan bitangok, kozmopoliták, eretnekek, zsidók hallgassatok ide. Ecce sacerdos. A főpap ki fog tanítani benneteket hazafiságra.
Ti mindannyian tudjátok és hiszitek, hogy a magyar nemzet imádsága a Kölcsey Ferenc himnusza. A korcsma, hol ez az imádság felszáll, templommá változik. A templom, hol ennek az imádságnak helye nincs, nem templom. Lehet a tornya égbenyúló, mégsem templom az. A pap, ki ezt az imádságot a templomból kitiltja, Isten szolgája lehet de magyar pap nem.
A pécsi püspök nem engedte meg, hogy a magyar nemzet imádságát a templomban énekeljék. A „Magyar Állam” meg is magyarázza, hogy miért nem. Azért nem, mert a himnuszban van egy sor, egy dogmaellenes sor: „megbűnhődte már a nép a múltat s jövendőt.” „A jövendőt pedig – elmélkedik a Magyar Állam – megbűnhődni előre nem lehet. Ez a katolikus elvekkel mereven ellenkezik.”
A pécsi püspök most nyilatkozik, s betűről betűre, amit a „Magyar Állam” ír.
Tehát: a pécsi püspök kitiltotta a Himnuszt. Kitiltotta, mert nem lehet a nemzetnek megbűnhődni a jövendőt. A múltat igen, a jövendőt nem.
Most mit csináljunk? Merre fogjunk? Széjjelszedjük a himnuszt ízeire, s megmagyarázzuk őméltóságának ennek az imádságnak a lelkét? Magyarázzuk neki, hogy ez egy sora az imádságnak, egy hatalmas, felséges szép költői kép? Hogy ez a nemzet, ez a szegény nép, mióta őseinket Isten felhozá Kárpát szent bércére ennyit szenvedett töröktől, tatártól, némettől, hogy volna bűne ezer annyi, mint amennyi nincs; s benne még ezer annyi, mint amennyi lehetett volna: megbűnhődött, rettenetesen megbűnhődött, s kiérdemelte az irgalmat úgy ezen, mint a másvilágon! Magyarázzuk-e a püspök úrnak, hogy más a nemzet s más az útonálló zsivány. Magyarázzuk-e, hogy egy nemzet nem is lehet bűnös voltaképpen: bűnösök az egyesek; bűnösök a nemzet vezetői, kik a rájuk bízott nemzetet gyakorta vitték a maga vesztébe, s nevezetesen a magyar nemzetet nemegyszer a sírnak szélére!
Hát nem elég rettenetesen megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt. Nem veszi-e észre, szentéletű püspök úr, hogy ez a nép sírva néz körül „s nem leli honját e hazában?” Nem látja-e, hogy e népnek ezrei ragadnak vándorbotot, s futva futnak az éhség elől idegen országba? Nem látja-e, hogy aki nem fut, azért nem fut, mert gyönge a futásra? Nem látja-e, hogy ennél a fenséges imádságnál – maholnap egyebünk nem marad? Súlyos gondok közt élnek, dehogy élnek! tengődnek az ország milliói. Csak egy pár ezer ember él itt gondtalanul: a latifundiumok urai, a tőkepénzesek és a püspökök. Így akarnak megszüntetni minden felekezeti gyűlölködést?
Nos itt csakugyan vége a felekezeti gyűlölködésnek. Minden művelt katolikus ember politikus, író, költő tudós, művész, egy emberként utasítja vissza imádságunk meggyalázását. Mit, hogy helye legyen Istennek házában annak az ostoba himnusznak, mely a nemzet sírja felett is a királyt élteti, Kölcsey himnuszának pedig, mely áldást kér a nemzetre, a népre – helye nincs.
És ezt egy főpap mondja. Abból a táborból, mely a történelem és a hazafiság révén követel sértetlenséget. Íme: ilyen ennek a tábornak a hazafisága is. Egy buta dogmáért, illetve annak buta magyarázatáért feláldoz mindent. Istentelenek, szabadkőművesek, hazátlan bitangok, kozmopoliták, eretnekek, zsidók: a szentéletű pécsi püspök és tábora szokott benneteket megátkozni hazaárulásért. Dicső tábor, intelligens tábor, hazafias tábor!…
Nagyváradi Napló 1903. április 22.
