Az érzékenyebb orrok forradalmat szimatolnak. Mindenképpen igazuk van. Forradalom már a világ képe. És a magyar élet is annyi sanyargás, tespedés után belejutott a tűzvonalba. Úgy látják a tucat szemek, hogy bellum omnium contra omnes ez a harc. Nem az. Kaotikus a harctér, de voltaképpen csak két nagy tábor küzd itt: a világosságé és a sötétségé.
A „Nagyváradi Napló”, a közönség lapja, félredobja régi elvét ezúttal, s dicsekedni fog. Azért teheti, mert a maga csodálatosan érett, érzékeny, intelligens és áldozó közönsége nevében dicsekszik. Ez a közönség s ez a lap érezték meg talán legelőször a magyar közönségben és sajtóban az új, nagyszerűbb idők közeledését. Volt idő – e lap olvasói emlékezhetnek reá –, mikor a mi riadónktól még a bátrabb lelkek is megrettentek, s visszahúzódtak. Azt tartották, hogy harci készségünk oktalan, radikalizmusunk veszedelmes, félelmünk alaptalan. Igazunk volt. Ma már sokan, nagyon sokan értik és hirdetik, hogy a veszedelem ellen hittel, erővel és merészen szembe kell állnunk. Másutt már érzik az új, igazabb idők hajnali szellőit. Nekünk még el kell zavarnunk az egész éjszakát. Igazunk volt. Nemcsak Nagyváradon és Bihar vármegyében, de az egész országban, hol látók és gondolkozók élnek, ismerős és sokra becsült a „Nagyváradi Napló” bátor hite s bátor harca. Most már mintha virradni kezdene. A reakció is merészebb ugyan, de egyre csodásabban nő a mi táborunk is. Az új nagy harcokban megérdemelt pozíciója lesz a harctéren a „Nagyváradi Napló”-nak, s mi ott leszünk, hol a golyó, kartács legzáporosabban hull. És ezért szólunk most újra a mi szűkebb téren álló seregünkhöz, a mi közönségünkhöz. Most jönnek csak az igazi harcok. Egyesítsük erőinket, készüljünk!…