10. COMBES BUKÁSA
10. COMBES BUKÁSA
Franciaországban csakugyan kitört a válság. A Combes-kormány benyújtotta a lemondását Loubet úrnak, a köztársaság elnökének. Majd elválik. Qui vivra, verra. Vajon csupán Combes bukott-e meg, vagy vele bukott a Combes-politika is, – mely egyébként nem is Combès-politika? Bajos belelátni teljesen ezekbe a dolgokba. Egy bizonyos: a híres, az erős, az elszánt bloc-nak vége, és utána mégis csak ilyen bloc jöhet.
A francia publicisták legújabb időben kezdenek a magyar viszonyokkal példálózni. Ne röstelljük hát a francia parallelát mi sem. A harc Tisza ellen, a harc módja, a taktika, szinte megdöbbentő kópiája annak a harcnak, amely Combes ellen folyt. Ezt a parallel gondolatot persze nálunk sietni fognak sokan egészen végiggondolni. Hanem itt már nagyon tévednek. Combes-nak nem kellett volna most lemondania. Combes lemondott, mert utána csak egy ultra-Combes jöhet, s Combes azt akarja, hogy jöjjön. A magyar koalíciónak pedig még csak ilyen pyrrhusi győzelemre se lehet kilátása. Nem hogy másra.
Franciaország nem szereti a hosszú kormányokat. Ime az első ok. A radikális disszidensek már nem ismertek határt. A többséget, a bloc-ot, a legravaszabb lövegek robbantgatták. Combes feláldozta magát, hogy győzzön a program, a híres, nagy leszámoló program. Csak éppen a taktikára, a harc módjára illik a magyar példa, íme. Miként nálunk, ott is a legerkölcstelenebb koaliciót tudta összehozni egy fejvételnek a célja. Millerand, Clemenceau, Doumer álltak össze notórius reakcionáriusokkal s a leglehetetlenebb elvű, meg a legelvetlenebb emberekkel. Egyszerre jó francia s jó republikánus lett mindenki. Még a jelszó is hasonlított a mi disszidens-nacionalista-klerikális koaliciónk jelszavához:
– Most nem az a kérdés, hogy liberális-e valaki, hanem hogy ellenzéki-e vagy sem.
De ez a harc nem ártott Combes-nak. A koaliciónak Franciaországban sem ült fel egy józan ember sem. A kémkedés-affér s minden fia-lánya sem tudták volna Combes-ot megbuktatni. Hogy Brisson helyébe egy ügyes összeesküvés Doumert emelte a kamarai elnöki székbe, ez sem hozza meg okvetlenül a Combes-kormány lemondását. De most már megérett a régi lemondó terve Combes-nak. Ezt az embert okvetlenül nagynak fogja elismerni a francia história. Visszavonulásának módjában is ott a nagyság kritériuma. Elmegy, mikor nem tudja, hogy a veszedelem nagyrésze elmúlott. Elmegy, mikor már nem jöhet senki, aki visszacsinálja azt, amit ő csinált.
A francia válság titka: először is a Combes-nál is radikálisabbbak elégedetlensége, másodszor pedig némely radikálisok Jaurès-gyűlölete. A szélső szocialisták és szélső radikálisok egy csoportja nem tartotta elég bátornak Combes-ot a Róma ellen folyó harcban, s elég gyorsnak és erősnek a régóta vajúdó nagy szociális reformoknak keresztülhajtásában. A radikálisoknak egy másik része pedig olyan féltékeny volt a kormánypárti szocialistáknak a befolyására, hogy ezek ellen még egy olyan republikánus többség alakításába is belemennének, melybe igen sokan kerülnének fölöttébb gyanús urak. No és titokban a kormány két tagja, Rouvier pénzügyminiszter és Delcassé külügyminiszter is megcselekedtek suttyomban mindent, hogy a Combes helyzetét megnehezítsék.
Szóval, sok ellensége és sokféle ellensége volt a Combes-kormánynak, mely igazi hadakozó kormány volt: két és féléves élete alatt harcolt a nacionalista guerilla-csapatok, a kongregációk, a konkordátum ellen, s harcba fogott az állam és az egyház teljes szeparációjáért is.
Ez a harc sok szükséges munkától vonta el a Combes-kormányt. De erre a harcra mindenekfölött szükség volt. A respublika ellenségeivel le kellett számolnia a Combes-kormánynak, a nagy, messze terv, a gyönyörű terv érdekében, hogy Franciaország csakugyan a világosság országa legyen, s példát adjon a világnak az új társadalmi berendezkedésre.
Hogy egyelőre mi lesz, ki jön? Ezt bajos megjósolni egyszerű prognózissal. Mert a dolog komplikált. Nem hiába menekült el a válság elől Bourgeois, s nem hiába remeghet most Rouvier is, akinek kormányalakításáról sok szó esik. Lehet, hogy egyelőre olyan kormány következik, mely pacifikálni s alkudni fog, a többségből kizárja Jaures-ékat s a nagyon radikálisokat, a nacionalistákat meghájazva a száműzött Déroulede visszahívásával s néhány radikális terv elodázásával. De ez is csak egyelőre lehet. Mert Combes – és ez az ő dicsősége – olyan helyzetet teremtett, hogy az ő politikáját folytatni kell. Hiszen lehet, hogy csak a szóbeszéd mondja, de érdekes: maga Combes sem akart kormányzása elején olyan hajthatatlan lenni, mint amilyenné válni kényszerítette a viszonyok ereje. Ha ez nem is egészen igaz Combes-ról, de az utódjára rá fog illeni.
Nem hiszünk – legfeljebb csak ideiglenes – rendszerváltozásban, akár Brisson, akár Clemenceau, akár Rouvier, akárki más kap megbízást kormány- és többség-alakításra. Ott csak még radikálisabb politika következhetik. Ha nem így volna, nem mondott volna le semmi áron a Combes-kormány. Csinált volna házszabály-módosítást – mint ahogy volt is róla szó – új választást, de nem mondott volna le.
Franciaország, a legújabb, fölfrissült Franciaország haladni akar föltartózhatatlanul a hatalmas célok felé, melyeknek útját a megerősített harmadik republika Waldeck-Rosseau-ja s Combes-ja egyengették meg.
Budapesti Napló 1905. január 19.
(y.)
