151. NAGYON FURCSA ESETEK
151. NAGYON FURCSA ESETEK
I.
Egy kis tévedés
Egy kis tévedés
Vajda Jánossal volt egy kis találkozásom rejtett, hűs, csöndes, nagyszerű helyen. A nagy öregúr nyaral. Én rábukkantam, s ő szóba állt velem. Nem hatalmazott fel, hogy megírhassam, miket beszélt. Annyit mondhatok, hogy a Luzitánok dalát nem írná meg mégegyszer a zord lelkű Nagy, és nincs elragadtatva velünk, kik ezidőszerint Magyarországon ágálunk, szónokolunk. Persze ez mellékes – nekünk. Hiszen nagy poéta Lengyel Zoltán, és nagy politikus Papp Zoltán. Vagy hogy is van. Ellenben azt elárulhatom, hogy a nagy öreg Úr méltatlankodott. Így beszélt a többek között:
– Látod, öcsém, én nem kívánom, hogy engem ez országban megbecsüljenek. De te tudod, hogy ki vagyok kiáltva nagy embernek. Miért nem kaphatom én hát meg, amit Magyarország az ő nagyembereinek, a mostoha gyermekeknek megad. Emlékezetes, hogy Jókait hogy kitüntették, mikor megnősült – magának. Összes munkáiról nem írtak annyit, mint amennyi vicc és riport akkor született. Prielle Kornéliáról az ország kilenctizedrésze azt sem tudta, hogy él. De mihelyt egy kis botrány támadt körülötte, lám mennyit írtak róla. Gondolkozó író- és művésznagyjait az ország pletykákkal jutalmazza. Bizonyosan nincs neki más adakoznivalója. Hazaffy Ubul, a politikus és Éjjeli Panna, a színházi nő leszedik a tejfölt. Nekünk botrányokat kell mívelnünk vagy magunkra ráfogatnunk, ha érdeklődést akarunk a t. c. publikumtól. Kedves öcsém, énrólam még pletykálni sem pletykálnak. Nem olvasom sehol, hogy el akarok venni egy tizenegy éves leányt. Még ennyit sem írnak rólam.
– De bátyám, mesterem, hisz ön már nem él.
– Az ám. Na látod, ezt el is felejtettem. Az ördög tudja, hogy él-e itt az ember vagy sem?….
II.
A szerb trónörökös útja
A szerb trónörökös útja
Sándor úrfi, a kitünő herceg, még két évvel ezelőtt Genfben, mint Karagyorgyevics Péter szabad genfi polgár fia a kereskedelmi alkalmazotti pályára készült. Közben egy apró incidens történt, és Sándor úrfi trónörökös lett Szerbiában. Szólt pedig Sándor úrfihoz az ő királyi atyja:
– Kelj útra, fiam. Ifjúságod egyik főfeladata, hogy megismerd országodat.
Mivel pedig vasút kevés van Szerbiában, Sándor úrfi kocsira ült. A kocsishoz így szólt: Hajts keletre két óra hosszat.
A kocsi hajtott. Megállottak.
– Hol vagyunk?
– Külföldön.
Sándor úrfi dühös volt. Vissza Belgrádba.
– Hajts nyugatra két óra hosszat.
A kocsis hajtott.
– Hol vagyunk?
– Külföldön.
Önök összeszidnának, ha tovább folytatnám. Sándor úrfi nagyon tiszteletlenül figyelmeztette az apját néhány nap múlva:
– Máskor pedig terjedelmesebb országba alkalmazz engem. És ne ugrass be tanulmány-utakba. Én tíz évet szántam ez ország megismerésére. És két óráig sem lehet kocsin utazni benne. (Súgva.) Apropo, tata, annyi pénzen a perzsa sah helyébe is kerülhettél volna.
Budapesti Napló 1905. augusztus 6.
A.
