152. A HALOTT HADSEREG
152. A HALOTT HADSEREG
Qui vive? La France. Quand même. Halottak napján ott álltam a Gambetta sírja mellett. A nizzai Château-temetőben. Kevés volt rajta nagyon a virág. Déroulède koszorút küldött San-Sebastiánból. Talán Delcassé is küldött egyet titokban. De mit ér ez? Egy utolsó lángban a minap csapott föl a revanche-düh. Finis. Már-már döbörgött a föld. Keletre nyomultak a francia katonák, Nyugatra a németek. Európa talán csak tíz év múlva tudja meg, mi fenyegette. És egy nap alatt elmúlt minden. Alattomos Delcassének feje vétetett. Déroulède Bécsben sopánkodik. Gambetta sírja virágtalanabb lesz ez őszön, mint valaha. Franciaország győzött. Legyőzte önmagát. Szerelme az emberiség iránt nagyobb, mint a bosszúnak gyáva szenvedelme. Nem, nem. Franciaország nem teszi meg sem a maga nacionalistáinak, sem Vilmos császárnak azt a kis szívességet, hogy egy szörnyű háború által ismét egy századévre vettessék vissza az emberiség. Szinte hallja az ember Jaurèst és Bebelt:
– A mi ügyünket késleltetné minden coincidens. Őrködünk, és nem háborúzunk.
Közben pedig Elszász és Lotharingia berendezkedik a maga életére. Nem ábrándozik. Megmarad franciának, ha tud. Német lesz belőle egészen, ha muszáj. Jönni fog idő, mikor háború nélkül egyesülhetnek az egyvérű és egynyelvű földek. Ha kibírja addig a francia Elszász és Lotharingia, jó. Akkor visszavonulhat Franciaország kebelére – háború nélkül. Ha nem, nem.
És most megható, de minden délibábot szétfúvó hír érkezik. Franciaország visszakéri a halottait Németországtól. A harmincöt éve porladókat. A gáláns, a lovagias Vilmos császár elküldi német katonáit a monstre-sírbontáshoz, mikoris kiszedik az immár német földből a francia csontokat. A boldog optimista azt mondja erre, azt jelenti ez, hogy az élőkről lemondott Franciaország. A szkeptikus pedig, ez a legbecsületesebb embertípus, mióta az ember gondolkozó lény, bánatosan lehajtja fejét. Mi ez? Miért kellenek a hamvak az eleveneknek? A szedáni csontvázaknak miért kell masirozniok?
A halottaknak egy kötelességük van: pihenni. A halottaknak az élethez semmi közük. Aki a halottakat idézi, az valamit tervel az élők ellen. Bizony, ez a hír azt jelenti, hogy a revanche nem halt meg. Elektra a hamvvederrel: íme la France. Dehogy a reváns végét jelenti a halott hadsereg hazatérése. Hazugok a cifra remények. Minden hazug, ami emberi. Csak az állati gonoszság az örök. Halottaknak vélt ideákért vértengerek fognak még párologni Európában s szerte a világon. A német katonák tisztelegnek a francia csontok előtt. A világ újságjai ékes cicerókban méltatják a gyönyörű eseményt. A vigyorgó csontok beszédét kevesen fogják érteni. Azok a németté tett francia földön így búcsúznak majd:
– Au revoir.
Vissza fog térni ez a hadsereg. Mert hiába vesszük körül magunkat cifra délibábokkal. Gyarlók vagyunk. Egyének és nemzetek. Az a szájas, színészkedő bácsi itt Bécsben, az a Déroulede, a maga silányságában több igazságot képvisel a Históriából, mint a kiválóak a nagyok, a gondolkozók. Ez utóbbiak az álmodozók. Bizony ezek.
Budapesti Napló 1905. augusztus 9.
Pont.
